A Promenád-sztori 2012-ben kezdődött, amikor elkezdtünk dolgozni egy buszos színházi utazás koncepcióján az Artus és a STEREO AKT közös projektjeként. A bemutatóra a 2013-as Placcc Fesztiválon került sor. Az évek során három különböző forgatókönyvön alapuló Promenád-előadást csináltunk öt különböző városban, ezek összesen 99 alkalommal futottak.

A nézők egy városi busz fedélzetén ülnek, élőben szerkesztett hanganyagot hallgatnak, és közben keresik az utcán történő jeleneteket, követik a színészeket állomásról állomásra, figyelik, ahogy azok útjai minduntalan keresztezik egymást. Mintha egy egész városra kiterjesztett Truman show-ban lennénk. Bár a nézők ésszel felfogják, hogy hol a határ a valóság és a megrendezett jelenetek, az utca embere és a színész között, a Promenád olyan fantáziálást kínál nekik, olyan kreatív játékba hívja őket, amely megengedi, hogy mindenkit a történet részeként kezeljenek, mindenhol statisztákat sejtsenek.

Ezt a formátumot vittük el egy szűkebb alkotóstábbal (Julia Jakubowska színésznővel és Bartha Márk hangdesigner-zeneszerzővel) az Egyesült Államokba 2017-ben, majd 2018-ban. Elsőként az Államok keleti partján található Baltimore-ban a Single Carrot Theatre-rel, majd az új-mexikói Albuquerque-ben a Q-Staff Theatre-rel együtt készítettünk új előadást kifejezetten azokra a városokra írt forgatókönyvvel. Ez a kulturális franchise úgy kezdődött, hogy Genevieve de Mahy, a Single Carrot művészeti vezetője 2015-ben látta az eredeti Promenádot a dunaPart színházi szemlén, és már akkor elhatározta, hogy kell neki egy baltimore-i változat. A baltimore-i előadást pedig megnézték az új-mexikóiak – és lendült tovább a dominóeffekt.

A PROMENÁD – Városi sorsturizmus, a PROMENADE: Baltimore és a PROMENADE: Albuquerque című előadások nem elsősorban a város látképe vagy az útvonal miatt voltak mások. Hiába játszottuk például az eredeti, 2013-as Promenádot Budapest különböző részein, majd Veszprémben, majd Hollandia apró, falusias jellegű szigetén, Terschellingen is, annak lényege és hangulata nagyon hasonló maradt mindenhol. Az egyes változatok nyelvét és dramaturgiáját elsősorban az határozza meg, hogy mi a kontextus, kikből áll a csapat, ők milyen történetekkel, hagyománnyal, színházi eszköztárral érkeznek a munkába, illetve hogy a város közege, történetei, konfliktusai milyen fókuszt adnak nekünk, alkotóknak. Egyszerűbben mondva: a forgatókönyvet az alapján írjuk meg, hogy minket milyen élmények érnek az adott helyszínen.

Promenade: Albuquerque. Fotók: q-Staff Theatre

A két amerikai város, ahol egyenként hat-hét hetet töltöttem, ég és föld, így a megszületett előadások közt is több a különbség, mint a hasonlóság. Jelen írásban főleg arra fókuszálok, hogy kívülről érkezőként hogyan lehet a helyieknek előadást készíteni a saját városukról, hogyan tesszük őket turistává egy helyen, amelyet sokkal jobban ismernek, mint mi, és milyen impulzusokra, forrásokra tudtunk hagyatkozni a munkánk során.

Érdemes áttekinteni azt a színházi terepet, ahová érkeztem. Amerikában jobbára magán-, illetve független színházakat találni. Ezek egy része óriási vagy egészen kicsi kommersz színház, másik része pedig stúdiószínpad különböző esztétikákkal, a kortárs prózai drámaszínháztól az európai „stílusra” és közönségre vágyó kísérletező társulatokig. Hagyományosan az államnak és a városnak egyáltalán nem magától értetődő feladata a színházfinanszírozás, az európai értelemben vett színházcsinálás nagy kiváltságnak minősül az amerikaiak szemében.

Az alanyi jogon járó támogatások hiánya miatt a társulatok kénytelenek magukról gondoskodni. Sokszor cégekre, mecénásokra, adománygyűjtő akciókra és más alternatív forrásokra hagyatkoznak, és igyekeznek erős közösséget kiépíteni maguk köré. Az (adományozó) törzsnézőkön gyakran azt láttam, hogy úgy viseltetnek a színház iránt, mintha ők is társulati tagok lennének, magukénak tekintik azt.

Ennek folyománya az is, hogy sok a kis léptékű produkció, az amatőr diákszínpadokat idéző díszletkonstrukció, a pár szereplős kamaradarab, valamint hogy hihetetlen nagy népszerűségnek örvend az improvizációs színház. Ez a szórakoztató műfaj minimális befektetéssel nyújt mindig friss élményt a nézőknek. Sok helyütt az improvizációs sorozatok jelentik a folyamatosságot a repertoár helyett.

Szintén a strukturális berendezkedés közvetett hatása, hogy a színházak en suite rendszerben játszanak, tehát egy hosszú sorozat megy az új bemutatókból, ahelyett hogy több előadás párhuzamosan lenne repertoáron. Ez még akkor is így van, ha valami váratlanul nagy siker lesz, legfeljebb ráhúznak még 2-3 előadást, aztán szélnek eresztik a színészeket, kidobják a díszletet. Ez hagyománnyá vált, a közönség is erre rendezkedett be, de a színházak anyagilag sem engedhetik meg maguknak a párhuzamosságot, hisz a repertoárrendszer több szempontból igencsak pazarló. Építeni, bontani, raktározni kell, színészeket szerződéssel ott tartani (Amerikában nagy a mobilitás, nem ritka, hogy egy produkció kedvéért más városokból ideiglenesen átköltözik egyik-másik színész, vagy napi szinten ingázik).

Számomra a legfontosabb következménye mindennek, hogy Amerikában nagyon kevés a hivatásos színész. A szabadúszás, sőt hobbiszínészkedés sokkal elterjedtebb jelenség, mint Európában. A tévés, filmes vagy Broadway-jellegű musicalszínészeken kívül kevesen vannak abban a kiváltságos helyzetben, hogy a színészetből éljenek meg. A metropoliszokban is csak egy-egy színház van, amelyik saját társulattal rendelkezik. A szabadúszó színészeknek pedig mind van „nappali”, civil munkája is, hisz a magasabb életszínvonalat (lakás, egészségbiztosítás, egyetem stb.) meg kell fizetni, a nehezebb időszakokat lehetetlen úgy kibekkelni, mint mondjuk Magyarországon. Vagyis a helyi Promenádok szereplői közt volt, aki napközben óvodapedagógus, felszolgáló, irodista, állatorvos, szakmunkás stb., és délután öt után átvedlik színésszé, kezdődhet a próba vagy az előadás.

Összefoglalva tehát szűkebb a színházi kultúra. Arányaiban jóval kevesebb az alkotó, kevesebb előadás születik, és kevesebb a színházba járó ember is. A színházi élet olyan, mint az egész ország. Szigetekben, izoláltan létezik egy óriás sivatagban.

A próbaidőszak előtt fél évvel mindkét városban tartottunk workshopot, ami egyben casting is volt. Mindkét helyen cél volt, hogy a társulat kor, nem, bőrszín tekintetében is heterogén legyen, hisz a várost demográfiai értelemben is reprezentálni szerettük volna.

Az előadás stílusát természetesen nagyban meghatározza, hogy milyen a színészgárda. Baltimore-ban elsőre mindenkinél sitcom-szerű játékmódot tapasztaltunk: formálnak, játékukkal magyaráznak, véleményeznek, és mindig egy nagyon artikulált, nagyon világos fordulatra, bombasztikus poénra vagy drámai momentumra próbálják kihegyezni a jelenetet. Albuquerque-ben igen vegyes képességű, ízlésű és hátterű társaság jött össze: volt tizenhárom éves diák, volt mozgásszínész, és voltak autodidakta „nagy öregek” is. Mivel öt-hat hét nem elég egy színésztréningre, mindenkinek igyekeztünk testhezálló feladatot adni.

A Promenád-próbafolyamat alapvető ismertetőjegye, hogy beszédbe kell elegyedni az egész várossal. Kerestük a kapcsolatot tulajdonképpen mindenkivel, aki közösségben dolgozik, és munkája révén aktív tagja a lakosságnak: szervezőkkel, művészekkel, biokertészekkel, önkéntes rendfenntartókkal, étteremtulajdonossal, lelkésszel, történésszel, drogrehabilitációs intézet és más civil szervezetek vezetőivel. Jártuk a várost, bekopogtunk házakba, kölcsönkértük a járdákat, lépcsőket, étterem teraszát, templom bejáratát, és a megkérdezettek szinte kivétel nélkül nagyon jól fogadták a kérésünket. Az előadásban kb. harminc helyszínünk van elszórva az adott város legszegényebb negyedétől a leggazdagabbig. És miközben kijelöljük őket, próbáljuk letapogatni, hogy mi jelenti a legnagyobb kihívást a lakosság számára, mik a városi klisék, jelenségek (pl. mémek, hírességek, szófordulatok, kultikus helyek, szokások, szubkultúrák), amelyeket mindenki ismer, és mik a tabuk, fájó pontok.

A két amerikai városban más-más karaktereket építettünk, és a narráció is teljesen eltérően alakult.

A baltimore-i közönségnek a helyi civil hangok meséltek szegregációról, a város történetéről és jelenéről. Kiindulásképpen negyven interjút készítettünk, amelyek gondos szerkesztés után kerültek bele a végül százperces hanganyagba. A helyi lakosok személyes történetei, titkai, élményei sorvezetőként szolgáltak, és segítettek eligazodni abban is, hogy hol járunk éppen. Ez triviálisan hangzik, de gyakran hallottuk helyiektől azt a véleményt, hogy ez vagy ez a negyed nagyon veszélyes, koszos, be nem tennék oda a lábukat, miközben mindennap keresztülsétálnak rajta, és nem is tudják, hogy ez az a környék, amelyikkel szemben sarkos sztereotípiákkal élnek. Ezért tartottuk fontosnak, hogy kihangosítsunk egyes történeteket, hangot adjunk olyan lakóknak, akik újat mondhatnak akár a saját szomszédaiknak is.

Albuquerque-ben a mesterséges intelligenciával rendelkező busz maga beszélt hozzánk, akár egy játékosan provokatív, szurkálódós, ám néha szentimentális és szétszórt idegenvezető, aki bizonyos, előre kiszámíthatatlan körülmények között képes olvasni az emberek gondolataiban. Így néha az utcán sétáló, gördeszkázó, bicikliző, autóban ülő, buszmegállóban várakozó szereplők mellé érve ki tudta hangosítani azok legintimebb, zavarba ejtő gondolatait is. Ezen kívül a buszra erősített élő mikrofonok hangját is használtuk, de ezek nem narratív funkciót láttak el, párbeszédek helyett érdekes akusztikus pillanatokat hangosítottunk ki a segítségükkel: egy áriát, sztepptánc hangját, hegedűszót, levegőbe feldobott papírok hangját stb.

Az előadás dramaturgiai ívének egy részét a narráció és a zene szolgáltatja, összefésülve az útvonal és a környékek diktálta hangulattal, valamint az útközben megfigyelt archetipikus és városspecifikus karakterek kálváriájával.

Baltimore-ban fekete, fehér és ázsiai származású szereplőink voltak: prédikátor, utcai árus, kórházi rezidens, elit diák, postás, pincérnő, házmester, bankár.

Albuquerque-ben a színészek fele mexikói gyökerű volt, az általuk alakított karakterek pedig a város első ránézésre ismerős, mégis valami titkot és magányt hordozó, a valóságtól kissé elrugaszkodottabb figuráit hozták: amnéziás menyasszony, virágárus fiú, rettegő turista, állástalan színész, tengerészgyalogos, filmipari technikus, aktivista graffitiművész.

A Single Carrot társulat, amellyel Baltimore-ban dolgoztunk, egy kifejezetten politikus hangvételű, doku-fikciós Promenádot ambicionált, amit – megismerve a helyszínt – mi örömmel fogadtunk.

Baltimore az egyik legnagyobb olyan amerikai város, ahol többségben van a fekete lakosság (64%). Magas a munkanélküliség aránya, nagy problémát jelent a drog, a sok bandaháború, a rendőri erőszak, de mindenekelőtt a szegregáció. A munka miatt – és néha puszta véletlenből – be-betévedtünk veszélyes környékekre. Ezt nem úgy kell elképzelni, mint mikor az egyszeri diák eltéved a Népszínház utcában. Egyik-másik ilyen negyedben tényleg úgy néznek rád az emberek, amiből rögtön tudod, hogy nem tartozol oda, és semmi keresnivalód arrafelé. Olyan, rendkívül ellentmondásos helyek ezek, ahol naponta átlag egy gyilkosság történik, ahol megszokott, hogy helikopterek köröznek, amelyek hajtóvadászatot folytatnak valaki ellen – a Baltimore-ban játszódó Wire című sorozat nézőinek ismerős lehet ez a kép. Az ottaniak számára mindez közhely, de az idegeneknek sokkoló impulzusok ezek: háztömbönként változik a látkép, mintha száz miniváros kollázsa lenne. Szinte észre sem veszed, úgy kerülsz át a dzsentrifikálódó hipszternegyedből a banknegyedbe, onnan egy lépés a transznemű prostituáltak utcája, majd egy tehetős zsidó exhippi házsor következik, ahol a House of Cards Frank és Clair Underwoodjának rezidenciája is áll, végül egy drogelosztó sarok. Autójuk csak a középosztálytól felfelé van az embereknek, viszont autó nélkül nehéz boldogulni. Nagyon rossz a tömegközlekedés, ami nyilvánvaló lenyomata a szegregált, rasszista, gazdasági alapon kirekesztő társadalmi örökségnek. A buszon csak és kizárólag feketék utaznak. A gazdagabb negyedek teljesen izoláltak, de nem kerítéssel veszik őket körbe – az túl nyilvánvaló lenne –, hanem kilométereken át kifelé egyirányúak az utcák. Bizonyos környékeken egyszerűen nincs szupermarket, nem lehet hozzáférni olcsó, minőségi élelmiszerhez (innen jön a „food desert” kifejezés). Vagy nincs iskola, kórház, nem lehet ellátáshoz jutni, bankügyeket intézni, csak sok-sok kilométerrel arrébb, de ahhoz ugye autó kéne.

Így talán érthető, hogy már maga a buszra szállás is politikai statement, és az azzal való határátlépések sok ki nem mondott feszültségre reflektáltak, dogmákat kérdőjeleztek meg.

A baltimore-i utca hangulatához hozzátartozik, hogy lehetetlen úgy elmenni valaki mellett, hogy ne kerülnénk vele kapcsolatba. Mint egy barátságos faluban, az emberek kedvesek, közvetlenek, segítőkészek. Mindenki beleártja magát mindenbe, semmi nem marad szó nélkül. Ezt a jelenetek készítése közben is tapasztaltuk. Ha az egyik karakter rosszul van, nehezet cipel, keres valamit, magába van zuhanva, biztosra lehet venni, hogy a járókelők interakcióba lépnek vele.

E miatt a felfokozottság miatt azonban a produkciónak is sokszor alkalmazkodnia kellett: egy-egy nagyobb konfliktust bemutató jelenetet jobbnak láttunk elrejteni szem elől egy kisebb sikátorba, hogy ne okozzunk fölösleges riadalmat, vagy teremtsünk akár valóban veszélyessé fajulható szituációt egy olyan városban, ahol mindennaposak a fegyveres utcai konfliktusok. A színészekkel is megbeszéltünk titkos jeleket arra az esetre, ha nem éreznék magukat biztonságban valamelyik helyszínen.

Albuquerque ehhez képest alvó- vagy inkább szellemváros. Csendes, üres óriásfalu a sivatagban. Első ránézésre ambíció nélküli, középszerű hely, amelynek létezéséről a legtöbben valószínűleg csak a nagy hatású Breaking Bad című sorozat miatt hallottak, ha egyáltalán – eleve az is nagyon beszédes, hogy Albuquerque egyik legnagyobb büszkesége a várost negatív színben feltüntető sorozat. A kábítószer elleni küzdelem mellett a városnak több más fronton is komoly nehézségekkel kell szembenéznie, például az aszály és a szegénység problémájával (a lakosság majdnem 20%-a él a szegénységi küszöb alatt).

Az ottani Promenád-változat sokkal inkább a közösség izoláltságáról, magányáról, az önbecsülésről, valamint a jövőbe és az együttműködésbe vetett hitről szólt. Ehhez egy kevésbé terhelt, tájképszerű és funkcionálisan használt útvonalat készítettünk, amelyben fellelhetőek a legfontosabb urbánus elemek (kertváros, indusztriális külváros, hivatali negyed, park, kocsma, posta, iskola stb.). Ez a tervezés nagyobb teret enged az absztrakciónak és az önálló történetvezetésnek, de persze kellenek bele fontos referenciák, amelyek szimbolikus erővel bírnak a helyiek számára, ilyen a temető vagy munkaközvetítő hivatal. Albuquerque-ben indirektebben szerettünk volna a városról beszélni. Hiába minősül nagyvárosnak, a tény, hogy lényegében nincs gyalogosforgalom, nincsenek a szó szoros értelmében vett közterek, amelyeket az emberek a praktikus áthaladáson kívül másra is használnának, teljesen megváltoztatta a gondolkodásmódunkat. Az utcán fényes nappal a frekventált időszakokban is javarészt hajléktalan embereket és junkie-kat látni. Értelmetlen lett volna olyan jeleneteket csinálni, amelyek a járókelőkkel való interakcióra hagyatkoznak, vagy dokumentarista módon „ellesett” pillanatok reprodukciói kívánnak lenni. Inkább a szürrealizmus irányába mentünk ezúttal. Misztikus hangvételű, mesei, poétikus hangulatú előadást készítettünk, inkább képekben és koreográfiákban gondolkodtunk dramatikus helyzetek helyett. A narráció alapját az képezte, hogy a beszélő busz olyasfajta bálnának képzeli magát, mint Jónás könyvében, és olyan embereket nyel el, akik el akarnak menekülni a jövőjük elől. A busz – csakúgy, mint a cet – szállítóeszköz és egy önmagunkkal szembesítő erő is egyben. Azzal szembesíti a nézőket, hogy nincs senki, aki majd egy élhető várost épít nekik hollywoodi történetekkel – minden rajtuk múlik.

Albuquerque-ben meglepő volt, hogy mennyi önkéntes csatlakozott a projekthez (bár bizonyos értelemben a színészek és a kinti stáb is az volt, hisz európai sztenderdekhez képest nagyon kevés pénzt kerestek). Egy férfi például buszsofőrnek jelentkezett, majd amikor megtudta, hogy ezt a fizetős állást már betöltötték, önkéntes chase-car drivernek ajánlkozott (ők viszik a színészeket személyautóval egyik helyszínről a másikra), később statisztaként az előadásba is bekerült, és a premier napján jegyszedőnek állt a színházban. Ez tipikus történet volt, így duzzadt a kezdetben 8 fős stáb 17 főre; végül ennyi emberre volt szükség egy-egy előadás játszásához.

A Promenád mindig, minden alkotócsapat számára mániákus üggyé válik. Talán azért, mert a próbafolyamat és az előadások rendhagyó munkát kívánnak a színészektől és az egész stábtól. Vissza-visszatérő érzés, hogy ha az ember előadást készít, az idővel olyanná válik, mintha a saját gyermeke lenne. A Promenádnál ez pont fordítva van. Teljesen rabul ejt, szinte birtokolja az embert. És ez az érzés fertőző. Ebben a két amerikai városban átadtuk az előadást az ottani csapatnak, és mindkét helyen sikerült elérni, hogy a város elidegeníthetetlen jelenségévé váljon a Promenád-busz, amelyre az egész város büszke. A Promenád kényszerít, hogy használd a fantáziádat, és ha nem is más emberként, de mindenképpen kíváncsi, kreatív, nyitott, kritikus és reményteli hangulatban szállj le a buszról.