Erős mimika, helyenként elnyújtott hangzatok, kissé darabos mozgás, temperamentum, karikírozó hajlam. Elvben marginalitásra predesztinált, gyakorlatban folyton és önkéntelenül középpontba kerülő színészalkat. Főszereplőként nem igazán főszereplő, mellékszereplőként nem igazán mellékszereplő, epizodistaként nem igazán epizodista. Arisztokratikusnak termete dacára sem mondható, annál puhább és gyermekibb. Bohóc. Maszktalan, emberarcú, mint Watteau magányos Pierrot-ja. Felbukkanása óta a magyar színházi élet egyedülálló karaktere. Nagyon szeretik a nézők.

A szimpátia Színházi Lacika körül kezdődött. Még a Krétakör-korszakban, a fősodorból azonban kilógva született meg a Nézőművészeti Főiskola, amely első ránézésre kétséget kizáróan a Kapa–Pepe-show folytatásának tűnt. A budapesti nagyközönség köreiben akkortájt nem sok vizet zavart a színlapon szereplő harmadik név. Majd a múlt századfordulós teátrumi kárpitokra hajazó ruházatban megjelenő Katona László Kubrick 2001: Űrodüsszeiájának felütését idéző jelenetben szemléltette a színházi néző születésének körülményeit. A szituáció is vicces, szó se róla, de a jelenség volt az, ami mindent vitt. Katona úgy illeszkedett a környezetbe, mint egy jó szemmel, műgonddal választott bútordarab, amely nem nélkülözhetetlen, de az egész szoba képét megváltoztatja.

Ugyancsak látványos figurája volt Zsoli, Hajdu Szabolcs filmjének (Macerás ügyek) nyurga, lakótelepi szerelmese. Feltűnése a gyerekzsúron hálás belépő.

Katona László magyar városban gyermekeskedett Ceauşescu Romániájában. Nem úgynevezett gulyáskommunizmusban, hanem simában. Látszólag normális mindennapok egymásutánjában, észrevétlen sajátította el a félelemmel teli létezést, érezve a felnőtt környezet csendes szorongását. Tizenkét éves a román forradalom idején. Egyszer azt mondta, abszurdnak tűnhet, de valamiért örül, hogy megélte azt a korszakot.

Az akaratlan cipelt lelki teher, a hajnali öt és hét óra közötti sorban állás a fél liter tejért, az etnikai konfliktusok eseményeit kísérő rettegés nem barikádozódtak el a múltban. Ha valamit nagy általánosságban elmondhatunk Katona Lászlóról: fentiek egyenes következményeként több mint másfél évtizede a független színházi szcéna kimeríthetetlen „kisembere”. A hatalomért folyó harcban részt nem vevő, de a hatalom nyomását elszenvedő, attól alattomosan szorongatott, vagy éppen az elfojtások béklyójában hasztalan kapálózó embertípus konyhakész megtestesítője. Ilyesmit eljátszani nem lehet, ez hozott anyag.

Mindezek esszenciáját adta Medvegyenko tanítóként Schilling Árpád Sirájában (sic!) és évekkel később Rosencrantz szerepében Frunză rendezésében (Rosencrantz és Guildenstern halott). Előbbiben színésztelenítik, nem mutathatott eszközöket, magából kellett megfogalmaznia a tanítót, utóbbiban pedig pont az absztrakción, a virtuóz eszközhasználaton, a színészi játékon volt a hangsúly.

Roszik Hella és Katona László a Nézőművészeti Kft. Kivettem a fejemből egy gömböt című előadásában (r. Rusznyák Gábor). Fotó: Tarják Orsi

Intim közelségbe hozni és teljesen elidegeníteni – egyik sem alapvető jellemzője Katona színészetének. Viszont a kiszolgáltatottság, a tehetetlenség, a valami után létezés alapélményét minden körülmények között megrendítően közvetíti. Ez az alapélmény határozza meg a mélylélektanhoz és az abszurdhoz fűződő viszonyt is. Ez a hozzáadott érték A gondnokban és a Mulatságban. Érdekes, hogy Mucsi Zoltánra és Scherer Péterre sem illik az abszurd bármely válfaja, mindhárman máshonnan fogalmaznak, de sokkal inkább a szatirikus, mint a nihilista stratégia színészei. Igazán Katonának való példának okáért Danyiil Harmsz csupa racionalitásból építkező irracionalitása. Az ártalmatlan ábrázatok mögül kirobbanó pszichopaták megbízható specialistájaként laza eleganciával hozza Harmsz nyers humorát, bestiális felhangjait. A Kivettem a fejemből egy gömböt kabaré, a kifejezés legnemesebb értelmében. Nem vicces estecske, csikorgó aktualizálgatás, hanem éles, komoly, ám pillekönnyű filozofálás az emberi létezés minden ízében tragikomikus voltáról – és megfejthetetlen szépségéről természetesen. Egy fogantatás története, a szenvedélyes és az érzéki nő közötti különbség ecsetelése, egy hirtelen felmerülő kérdés, mi jön előbb, a hét vagy a nyolc… A két színész, Katona és Roszik Hella egy pillanatra sem engedi feledni a rendszerben betöltött helyet, a történelem nagy mechanizmusába belecsöppent, de az események sodrában többnyire értetlenül toporgók kényelmetlen és nevetséges pozícióját.

A nem maga, hanem magunk iránti részvétkeltés képessége Katona egyik ütőkártyája. Játszhat autisztikus alakot, szerencsétlent, ostobát, dühöngő őrültet, szociopatát, szadistát, mazochistát, ordítozhat fröcsögő nyállal, kidüllesztett szemekkel, izzadva vagy a mellét verdesve, a közönség nem határolódik el, fészkelődve és kényszerű belső mosollyal, de elfogadja, hogy ez a valami közüle való. A pszichopata srác a szomszédból. A jégben leadott, zsidó szabadkőművesekről szóló eszmecsere (Bánki Gergellyel) óta Mundruczó Kornél rendre ütősen alkalmazza ezen a terepen. Figurái kattantsága filmes műveltségről vall, kicsit tarantinós, kicsit Chan-wook Park-os, kicsit orosz, és autentikusan kelet-európai. Szívből jövő hibridek.

Legutóbbi bemutatójának, a Kiválasztottaknak frappáns kiindulópontja, hogy egyik napról a másikra nyomtalanul eltűnnek a zsidók. Ezt aztán követi elmaradt komolyzenei koncert, sajtószemle a miniszterelnökségen, civil tüntetésszervezés fővárosi kávézóban, színházigazgatók csonka találkozója, és még sok minden más. Borgula András rendezése (Jurányi Ház, Gólem Színház) nem elsősorban a magyar társadalomnak, a politikai elitnek vagy a színházi szakmának tart tükröt, mindez csak háttérképszerű velejárója az előadásnak, és nem elhanyagolható módon folyamatos humorforrás. Borgula azonban globális jelenségről, egy korántsem új keletű, ellenkezőleg, rendes kis múlttal bíró gépezetről beszél. Katona alakításában nem egy átlagosnak mutatott magyar apuka primitivizált, zsidózó karakterét figyeljük szörnyülködve, hanem egy szerencsétlen gyalogot, aki bármelyik másik gyalog is lehetne a sakktáblán. Szitkozódásai nem meggyőződést közvetítenek, inkább kígyót, békát kiált. A hangsúly így az olajozottan működő gyűlöletmechanizmusra kerül át, a rendszerszinten telepített fóbiák mindent és bárkit átitató mérgező erejére, e fóbiák tárgyának csereszabatosságára.

Hasonló a helyzet a Testvéresttel. Ha Scherer Péter egy történetet akart volna elmesélni, két színész is játszhatott volna egy testvérpárt. Helyette egy színész mesél két történetet, két életutat, amolyan betekintés jelleggel, sors-kockákban, érzékletesen firtatva a halál apropóján a testvéri viszony ellentmondásosságát. Katona nem áll meg az egyazon gyökerek, mégis gyökeresen különböző életutak fölötti álmélkodásnál, sokkal inkább arra keresi a választ, miként lehetséges, hogy az, akivel magától értetődően, eredendően és eltéphetetlenül összekapcsolódunk, akivel életünk jelentős részét töltöttük, valójában nincs is olyan közel.

Tízévesen lát egy román filmrészletet, amelyben egy férfi nagyon megijed egy kutyától. Az iskolában előadja. Kamaszkorában a Kopó Blues Band gitárosa. 2000-ben kap diplomát a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen. Egy évadra szerződik Budapestre 2002-ben, Ficsúr szerepét veszi át Csányi Sándortól a Liliomban, és beugrik Vinnai András helyére az újragondolt Woyzeckbe (W-munkáscirkusz), majd jön a Hazámhazám, és Schilling a társulat emlékezetes átalakulásáig foglalkoztatja. Azóta a Nézőművészeti Kft., a társadalmi impressziókat a nevettetés jegyében tálaló konglomeráció tagja. Amolyan magyar Marx Brothers.

Katona nem esett abba a csapdába, hogy mindent megtagadva irtsa a Romániából hozott játékkultúra nyomait. Inkább nyitott többfelé. Nem elfelejtette, hanem beépítette a múltat. Maga maradt. Ez lett a színészi szexepilje. A hibáit szeretik igazán.

Ha színpadra lép, azonnal magához öleli a nézőtér.