Leírni is különös, hogy valaki épp azért élte túl a holokausztot, mert zsidónak álcázta magát. Pedig Malikával éppen ez történt.

A Majgull Axelsson regénye alapján készült Nem vagyok Miriam hátborzongató témát feszeget. Adott a második világháború alatt egy félig cigány kislány, Malika, akit társaival együtt haláltáborba visznek az ávósok, kiszolgáltatva őket Mengele gusztustalan kísérleteinek. Malika azért maradhat életben, mert felveszi egy halott zsidó kislány ruháját, a rávart sárga csillaggal. Így, bár túléli Auschwitzot, korábbi énjét azonban élete végéig fel kell adnia: menekültként ugyanis Svédországba jut, ahol nem csupán folyamatos atrocitásnak voltak akkoriban kitéve a cigányok, de bevándorlásukat 1954-ig tiltották. Biztonsága érdekében ezért végleg az álcája mögé, Miriam szerepébe kell bújnia és így leélnie a teljes életét.

Fotók: Szkárossy Zsuzsa

Tudjuk, hogy a második világháborúban a cigányság szisztematikus pusztítása kevésbé él a köztudatban, hasonlóan például a szellemi fogyatékossággal élők ellen elkövetett borzalmakhoz. A Nem vagyok Miriam legfontosabb erénye éppen a kuriózumnak ható, provokatív téma. Szép lassan ugyanis kiderül, hogy még a legmélyebb pokolban, a legborzalmasabban megkínzott áldozatok között is él a rasszizmus; a biztos halálba tartó vonaton gyilkolják egymást az emberek származásuk miatt. Nehéz lenne ennél sötétebb képet festeni az emberiségről. Ugyanakkor nehéz lenne ennél jobban elmulasztani egy lehetőséget, mint Kincses Réka legújabb rendezésében.

Az előadás három idősíkon játszódik, és ezzel párhuzamosan mintha három különböző színpadi megoldást látnánk. A váltások leginkább a hősnő váratlanul előtörő emlékeihez kapcsolódnak, az előadás egyértelmű mélypontja pedig éppen a keretként szolgáló, jelenbéli szál. Miriam/Malika (Igó Éva) már nagymama, éppen két unokája köszönti fel születésnapján. Ebben a hétköznapinak induló jelenetben a figurák mintha önmaguk paródiái lennének. A valódi személyiségét évtizedeken keresztül titkoló, sőt elfojtó nagymama szinte komikusan sokszor elszólja magát, ami már önmagában is zavaró. Emellett azonban az átélt borzalmak hatására rózsaszínben látja a világot, modernkori unokái problémáira pedig teljesen vak. Igó Éva és a dramaturgia ezt olyan szájbarágósan és hiteltelenül tálalja, mintha a komplex és komoly témából szándékosan egy faék egyszerűségű szentimentális üzenetet akarnának kifaragni. Mellette a lány unoka (Antóci Dorottya e.h.) a kortárs értelmiség karikatúrája: konyhapszichológiai bölcsességeivel, gallyra ment házasságával és diétás tanácsaival a konzervatív értékrend rémképe. A fiú unoka (Zoltán Áron) pedig csak valami céltalan, köztes és egyben felesleges szerepet tölt be a két szemléletmód között, pusztán azért, hogy a végén laposan és üresen bocsánatot kérjen korábbi tiszteletlen megjegyzéseiért.

Bizonyos értelemben ennek a dialógusokra épülő jelenetnek az ellentéte a legkorábbi eseményeket ábrázoló, második szál. Igó Éva monológjából ismerjük meg a kislányként átélt borzalmakat, az elhurcolást, majd a sorsfordító, halálos veszélyt, amely szimbolikusan valóban a halálát jelentette a főhősnek, aki eddigre lelkileg megroppant, és a származása miatt agyon akarják verni – de végül csak a ruháját tépik le. Új öltözéke pedig együtt jár a történetben egy isteni csodával. A feltámadás szimbolikája ilyen szempontból szépen megjelenik. Igó nem jobban vagy rosszabbul, de másképp játszik, mint két fiatalabb kollégája, többnyire kisebb hévvel ugrál a szerepek és az idősíkok között, kevésbé élénken éli bele magát egy-egy szituációba. Ugyanakkor pont ez a klasszikus, visszafogott távolságtartás, valamint a kerek egész, szépen formált mondatok bíznak többet a néző képzeletére, és hatnak ezért jóval erősebben, ha a szörnyűségek ábrázolásáról van szó. Bár a félhomályban bemutatott történetsíkon Igó alá játszik a másik két színész, megjelenik néhány éppen csak körvonalazott karakter és némi szimbolikus mozgás, ez a rész elsősorban hangjátékként működött számomra.

A harmadik szál a köztes időben játszódik, a svédországi élet kezdeteiről szól; itt a főhőst Antóci Dorottya alakítja, aki szerencsére ezekben a jelenetekben már sokkal jobban megírt karaktert kapott és sokkal inkább kibontakoztathatja tehetségét. Igó ezalatt hol a jól szituált, mereven kifinomult nevelőt személyesíti meg, aki Malikának mintául szolgál az álcájához, hol pedig magát, a jelenkori, idős Malikát, aki a színpad egyik sarkában nosztalgikusan idézi vissza a két fiatal által ábrázolt, múltbéli románcot. Zoltán Áron ugyanis a jövendőbeli férjét alakítja ezen az idősíkon. A férfi nem mentes a cigányokkal szembeni előítéletektől, így Malikának még inkább el kell fojtania valódi származását. Ami egyébként paradox hatást kelt: a cigányok (akiket az előadásban többféleképpen is hívnak) szinte végig csak egy meghurcolt csoportként jelennek meg, míg kultúrájuk, értékeik alig kapnak szerepet. Így tulajdonképpen az sem igazán derül ki, hogy Malika miért szenved származása titkolásától. Fél a lelepleződéstől, fél az elutasítástól, de hogy ezen túl mit jelent számára a cigányság, arról nem sokat árulnak el az alkotók. Ehelyett a két fiatal lassú és egyenlőtlen közeledését látjuk, a menekült lány szinte teljesen aláveti magát a férfinak, amit örömmel tesz a sok borzalom után. Ez pedig megint a már korábban említett lapos szentimentalizmusba torkollik. Természetesen nem arra gondolok, hogy egy előadás ne üzenhetné az élet feltétel nélküli szeretetét, de árnyalatok és reflexiók nélkül – még ha ilyen elemi erejű borzalommal is ágyaznak meg neki a történetben – ez végletesen hamisnak hat.

Negyedikként ráadásul egy pillanatra feltűnt egy abszurd szál is, amikor a tévében megválasztják Miss Holocaust Survivort – ez a valóban megtörtént, itt csak pár percig felvillantott eset jó alapot szolgált volna egy sötét humorú komédiához. Az előadás azonban mintha nem találná a helyét, a különböző történetszálak nem állnak össze, hiányzik a lekerekítés, a témához mérhető gondolatiság. Látjuk ugyan az eseményeket az elejétől a végéig, de egy felejthető, giccses mázba fojtva, valódi tartalom nélkül. Az a rossz érzésem alakult ki a befejezésre, hogy ha lehámoznánk minden külsőséget és csupán Igó Éva egy-egy puszta erejével ható monológja hangozott volna el, akkor egy jobb előadást láthattunk volna.

A végeredmény több lépcsőben készült: Axelsson regényét az előadás leírása alapján Péterfy Gergely alkalmazta színpadra, amiből Kincses Réka, Igó Éva és Vörös Róbert írta meg a mostani változatot. Nem tudom, hol siklott félre a koncepció, de az biztos, hogy ez a téma sokkal többet érdemelt volna.

Hol? Vígszínház, Házi Színpad
Mi? Majgull Axelsson: Nem vagyok Miriam. Fordította: Rácz Judit Péterfy Gergely színpadi adaptációja nyomán a vígszínházi változatot írta: Kincses Réka, Igó Éva, Vörös Róbert
Kik? Szereplők: Igó Éva, Zoltán Áron, Antóci Dorottya e.h.
Ügyelő: Kuti László. Súgó, asszisztens: Kertes Zsuzsa. Díszlet-jelmez: Esztán Mónika. Dramaturg: Vörös Róbert. Rendező: Kincses Réka