Úgy tűnik, mintha a rendezvény apránként, „suttyomban” hajtaná végre az innovációt, talán annak tudatában, hogy a hirtelen irányváltás a mindenkori fizető közönség és a finanszírozó városvezetés szimpátiájába kerülhet.

Színházfesztiválok, bármilyen profillal vagy tematikával rendelkezzenek is, gyakran a szervezők önakaratán kívül elvégzik a színházi struktúra jellemzésének feladatát. Például amikor az országos best of-ra csak kőszínházi előadásokat válogatnak be, és a gesztussal, noha a válogatók esztétikai szempontokkal indokolják döntéseik, mellékesen mintegy azt is leszögezik, mit jelent ma Magyarországon a fősodor.

A debreceni Csokonai Színházban tizenharmadik alkalommal megrendezett DESZKA – amelynek betűszókénti jelentését az egykori drámaíró szervezőkkel egyetemben lassan elfedi a homály – a „legjobb drámákból készült legjobb előadások” egybegyűjtését nevezi meg céljaként. A válogatásról amúgy keveset közöl a rendezvény, a műsorfüzet köszöntőjében a Csokonai igazgatója, Gemza Péter jegyez róla mindössze egy, a fent idézett mondatot. Bosszantó ez a szűkszavú kommunikáció. Az uszkve húsz fős szakmai közönség részvételével zajló szakmai beszélgetéseken a színház dramaturgjai esetenként szolgálnak magyarázattal egy-egy produkció meghívásával kapcsolatban, ennek alapján azonban csak feltételezni lehet, konkrétan kik és milyen koncepció mentén végezték a válogatás feladatát.

A programon látszik a műfaji sokszínűségre való törekvés, ami egy drámafesztiválesetében a dráma tág definícióját jelenti: novella-adaptáció és színházi nevelési szövegkönyv is helyet kap. Azt viszont nem tudjuk meg a fesztivál fórumain, hogy miért hiányoznak bizonyos, a profilba és a kalendáriumi évben számolt válogatási időszakba illeszkedő előadások – például a 2018-as év legjobb darabjainak ítélt Egy piaci nap (Színikritikusok Díja: Legjobb színpadi szöveg / dráma) és Nyíregyháza utca (Színházi Dramaturgok Céhe: Az Évad Legjobb Magyar Drámája díj) bemutatója. És hogy miért vannak jelen mások, amelyek sem szövegként, sem előadásként nem emelkednek ki az unalmas középszerből. Ebben az értelemben a DESZKA öndefiníciójával ellentétben keresztmetszetet mutat a magyar színházról: nem a legjobbat, hanem a tipikusat. Úgy tűnik, mintha a rendezvény apránként, „suttyomban” hajtaná végre az innovációt, talán annak tudatában, hogy a hirtelen irányváltás a mindenkori fizető közönség és a finanszírozó városvezetés szimpátiájába kerülhet. Míg egyik oldalon szilárdítja a meglévő (hatalmi) struktúrát, másik oldalon bontja azt. Bőven kínál dramatikus reprezentációt és a magyar színház üzembiztos márkaneveit, de beilleszti programjába a storytelling műfaji megjelölésű Cigány magyart, és két előadásával díszvendégül hívja Pass Andreát. Fenntartja a szakmai beszélgetéseken kinyilatkozó „házi bölcsek” szokásrendjét (idén csupa kőszínházi, egyazon generációhoz tartozó, három férfi-egy nő arányú tanácsértékelte az előadásokat), de lehetőséget kínál nemcsak a kritikusoknak, hanem egy tucat dramaturg, illetve színháztudomány-szakos diáknak is, hogy részt vegyen a fesztivál kilenc napjának előadásain, programjain. A valamikori DESZKA műhely-jellegéhez hasonló profilt erősíti a Nyílt Fórum jelenléte, amelyet ugyan a Dramaturgok Céhe szervez, ám a debreceni fesztivál biztosított keretet, infrastruktúrát a több fordulóban zajló drámafejlesztési, -mentorálási program második szakaszának.

Lear halála. Fotók: Éder Vera

A 2019-es DESZKA huszonhét előadásából négy egyszemélyes produkció. Mind a négyet nő játssza. A fesztiválnak nincs külön one-man szekciója, a négy produkció mint kortárs magyar színpadi szöveg előadása kapott meghívást. Járulékos eredménye a DESZKÁ-nak, hogy a mai magyar színház markáns jelenségeként mutatja fel az egy színésznős színpadi művet. Noha az 1/7-es arány biztosan nem általánosítható, egy gyors áttekintéssel további hatot számolok csak szűkebb színházi környezetem, a székelyföldi színházak aktuális repertoárján. Kézenfekvőnek találom a repertoárszínházban adódó szűkös színész(nő)i lehetőségekkel, a női szerepek arányban kis számával magyarázni, vagyis inkább strukturális tünetnek, mintsem független esztétikai törekvésnek tekinteni a jelenséget. Amelyre – lám, mennyire szelektív a nézői tekintet – paradox módon a fesztivál egy egészen más mozzanata hívja fel a figyelmem: kettő másik előadást két-két férfi játszik. A Lear halála és A lélek legszebb éjszakája színészei párosok, amennyiben színészileg önmaguk teljes mértékig a másikra bízva léteznek a színpadon. Artisták élete függ így a másiktól: ha egyik nem figyel, oda a másik is. Ha egyik remekel, szárnyal a másik is. Bertók Lajos és László Zsolt, Mucsi Zoltán és Scherer Péter, Pálffy Tibor és Váta Lóránd volt ilyen, akár nagyobb szereposztáson belüli egységként működő páros. A két előadást egyazon napon látjuk Debrecenben, elkerülhetetlenül egymásra vetül a két élmény.

A miskolci Lear halála címében a szerző, Enyedi Éva határozottan kijelöl egyet Shakespeare darabjának motívumai közül. Hasonló feldolgozásokkal – tehát amelyek megbontják a Lear király cselekményét, hogy egy vonatkozására összpontosítva fejlesszék saját előadássá – bőven szolgált az utóbbi évtized európai színháza: a She She Pop Testamentje, a Song of the Goat Songs of Learje vagy a Káva Színház Lady Learje. A Lear halála a „Nem akarok meghalni!” mondattal indít, és Cordelia halálának konstatálásával ér véget, annak a mérhetetlen veszteségnek a megtapasztalásával, amely után Lear is csak meghalni tud.

Keszég László rendezése azzal a képpel végződik, amellyel kezdődött: a Bolond és Lear egymást cipeli. Kettejük egylényegűsége, pozícióik felcserélhetősége fogalmazódik meg. Mégis, nehéz megállapítani, hogy a két kép közt lassan elmúló hetven percnek mi a fókusza, mert a jelenetkollázs darabjai sokszor nagyon távol esnek egymástól. A Lear nyomába eredő bugyuta bérgyilkosok jelenete, vagy Lear és bántalmazott felesége múltbéli beszélgetése külön-külön remek kortársi Lear-továbbírások. Az egymást froclizó idős és fiatal színész momentumában felsejlik a színészi önvallomás gesztusa, de a szöveg inkább a hálás kulisszahumor irányát veszi fel (pl. „Mit kell tennem, hogy jó színész legyek? Hány órát kell a büfében tölteni?”). „Sokadik Inter-lúd”, áll a jelenet alcímében, és valóban a túl sokadiknak élem meg. Nehéz megállapítani, hogy Enyedi szövegének mi a szervezőeleme. Pedig ígérik, hogy megkapjuk „a darab központi metaforáját”, mellyel kapcsolatban, mint valami varázsszó, elhangzik Peter Brook neve. Hogy mindez csak látszólag önreferencialitás, valójában csupán belső (színházi) poén, akkor értjük meg, amikor elhangzik Mr. Trump, majd Mr. Bean, Mónika-show… A jelenetek sorjázása az anything goes jegyében látszik történni. Bármi belefér, ami a színésznek rosszul értelmezett játéklehetőséget biztosít, Győzike-akcentus, imitált részegség, mesterien kivitelezett elbotlás számtalanszor. A színészi játék emiatt a Stan és Bran, Pixi és Mixi komikus párosok játékhagyományába írja be magát. Harsányi Attila és Rózsa Krisztián brillíroznak, színpadi jelenlétük attrakcióvá nő. Sokféle színészi kunsztot látunk a „méregdrága mimikától”, ahogy Harsányi Learje fogalmaz, a Rózsa által bemutatott szaltóig. Ügyességük kétségbevonhatatlan, az előadás mégis ügyetlen – nincs ügye. Nem segít ezen Zságer Varga Ákos zenei közreműködése, noha Zságer élőben kavart zenéje példás figyelemmel és alázattal simul rá a színészi játékra, és Hircsu Mariann díszlete sem, hiába operál absztrakt formákkal és három képernyő vetítéssel.

A lélek legszebb éjszakája. Fotók: Horváth Judit

A lélek legszebb éjszakájának ügye a lélek nélkül maradó férfitest. (Az előadásról bővebben lásd lapunk 2019. februári számát. A szerk.) A Jászberényi Sándor gonzó-írásaiból Szabó-Székely Ármin által készített színpadi szöveg két olyan helyzetben láttatja a férfit, amelyben lehetetlen másképp létezni, mint lélek nélkül: a pénzért vagy erőszakkal szerzett szexben, valamint a háborúban. Ficza István és Nagy Zsolt együtt, egyszerre játssza a főhőst, Maros Dániel haditudósítót, majd több másik karaktert is.

Kezdettől fogva lehetetlen eldönteni, ki az „igazi” Maros, mi a hallucináció, vagy – ha a lélek szó implikálta kettős tagolódásban gondolkodnánk – melyik a lélek, melyik a test. Ennek köszönhető, hogy a Maros állapotára vonatkozó mondatok, például hogy „olyan a szeme, mint a törött üveg”, nem marad papírízű poézis. Kettejük szinkronja mindennél érvényesebb színpadi megfogalmazását adja egyfelől az alváshiány és szerek okozta módosult tudatállapotnak, másfelől a háborús létezésben önmagától elidegenedő, önazonosságát elveszítő személyiségnek. Ezért nincs szükség több színészre a további szereplők megtestesítéséhez: a színpadi történések szintjén az objektív valóság eseményei úgy épülnek be a látomásba, mint Maros agyában, és a nézők számára egyazon dimenzió részeként jelenik meg a kettő.

A vallatáskor maga alá vizelő ISIS-es fiú, a két fehér férfi közül választani nem tudó kairói prostituált és lánya, vagy a szerelemből leckét adó, megcsonkított nemi szervű nő éppen azért kiemelkedő jeleneteiaz előadásnak, mert ezekben Polgár Csaba rendező a két színészre bízza az összes szereplő ábrázolását sok más jelenettel ellentétben, amelyben vetítést alkalmaz. A vásárolt nőket, a háború borzalmait és az ópium-tripet is szemünkbe tolja a stúdiótér hátsó falát uraló kivetítő, ám a kópia valószerűsége – akár effekt, mint az ópium-spirál, akár dokumentumfotó, mint a lefejezett ember képe – elmarad a jelenvaló színészi test igazságától. A vetítés máskor a színészek által kezelt kamera képeit adja. Egy borostás arc hiperközelije, egy vizelettől csöpögő altest, az értelmetlen részekre széttört ember. A két színész úgy szolgáltatja ki magát a nézői tekintetnek, mint a megidézett háború a civileket. Várom, hogy Nagy kilépjen a nézőhöz, kezébe nyomja a kamerát, mint a FEKETEország Abu Ghraib-jelenetében, és ezzel rákérdezzen a szemtanú felelősségére. De Polgár rendezése nem ennyire radikális. Ficza és Nagy összjátéka viszont bőven kínál nézni és gondolkodni valót az előadás saját ügyén túl is. Például arról, hogy micsoda „férfias” összefogás eredménye ez az előadás, amely egyébként épp az erős férfi mítoszát bontja le. Vezető színész és viszonylag pályája elején álló kollégája egyenrangú együttműködéséről.