Hernyák György rendezésében a mesei elemek elhalványulnak, az indulatok ereje felizzik, a – részleges – megbocsájtás pedig leginkább azért következik be, mert az alkotók nem írták át radikálisabban a darabot.

Kopár sziget Prosperóé, legalábbis a szabadkai előadásban. Saša Senković díszletének egyetlen látványos eleme egy hatalmas, kidőlt fa. Könnyű ezt szimbolikusan értelmezni és a megjelenített világ állapotára vonatkoztatni, már csak azért is, mert nincsenek látványos színváltozások, minden jelenet ebben a térben zajlik, a kidőlt fa a játék elején maga a hánykolódó hajó, amelynek utasai rövidesen hajótöröttekké válnak. Sok minden történik a későbbiekben, de olyan csoda, amely ezen az állapoton változtatna, nem. Mintha azok a változások, amelyek a történet végére egyes szereplők sorsában bekövetkeznek, a világ morális állapotát kevésbé befolyásolnák.

Fotók: Kovács Attila

Pedig nyilván befolyásolják, hiszen Hernyák György rendezése magán a cselekményen, illetve a dráma szerkezetén keveset változtat, vagyis a szabadkai előadásban is az történik, hogy a hatalom jog szerinti birtokosa visszaveszi hatalmát azoktól, akik aljas eszközökkel megfosztották trónjától, miközben megvédi a szigetet az alkoholtól bűzlő söpredéktől.  Ám a hangsúlyok, az események csomópontjai áthelyeződnek. Shakespeare drámája a sztori kegyetlenségét a mesék derűjével és játékosságával oldja, míg a bosszúállás történetét a bölcs megbocsájtás történetévé alakítja (a megbocsájtást nem mesei szükségszerűségnek, hanem belső késztetésnek, az indulatokon való felemelkedésnek láttatva).

Hernyák György rendezésében a mesei elemek elhalványulnak, az indulatok ereje felizzik, a – részleges – megbocsájtás pedig leginkább azért következik be, mert az alkotók nem írták át radikálisabban a darabot. Pedig Lénárd Róbert dramaturgként nem bánt kesztyűs kézzel a Nádasdy Ádám fordításából kiinduló szöveggel. Sok a pragmatikus húzás, a rövidítés – az előadás úgy tart száz percig, hogy ebbe még jelentős mennyiségű vendégszöveg és több dalbetét is belefér. Ezek nem öncélúak, még akkor sem, ha azért érződik némi alkotói szándék arra, hogy a publikum Shakespeare-életműben járatosabb tagjai örömüket lelhessék az innen-onnan összeollózott szövegtöredékek felismerésében. De a legtöbb esetben Lénárd tényleg frappánsan emeli be vendégszövegeket. Amikor például Gonzago tisztára próbálná mosni magát, az irányában – a shakespeare-i eredetivel szemben – cseppet sem megértő Prospero azokkal a szavakkal förmed rá, amelyekkel III. Richárd Hastings kivégzését készíti elő.

Ez a szcéna kitűnően passzol a szabadkai Prospero portréjához – és ezzel el is érkeztünk az előadásnak a konvencióktól erősen elütő és leginkább vitatható pontjához: Prospero szerepét Vicei Natália személyében nem férfiszínész, hanem színésznő játssza. Ami egyébként nem feltétlenül kell, hogy a mű jelentését alapvetően befolyásoló rendezői gesztus legyen: a nemváltás indokaként elfogadható lehet, hogy a társulat legérettebb, a feladatra leginkább predesztinált művésze történetesen egy színésznő. De Vicei Natália hangsúlyozottan nőként van jelen a színen, vagyis a főhős nemének megváltoztatása nyilvánvalóan rendezői koncepció is, ami elvben más dimenzióba helyezheti Prosperónak lányához és „alattvalóihoz” való viszonyát. Ám ezt a más viszonyt én a Prospero-Miranda kettősökben legfeljebb a kézenfekvő sztereotípiák mentén látom megjelenni, a többiekhez való viszonyt pedig nemcsak a nem, hanem az életkor megváltoztatása is befolyásolja – és ez teszi némiképp vitathatóvá a szereposztási gesztust. Merthogy Vicei Natália Prosperója fiatalabb, energikusabb is a szokottnál, miközben Döbrei Dénes megregulázott, szolgasorsa ellen lázadni próbáló Calibanja nemcsak a szokottnál, de Prosperónál is egyértelműen idősebb. Vagyis „nevelő szándékról” az ő esetében aligha beszélhetünk, Prospero nem megváltoztatni akarja, hanem keményen bünteti a „szörnyeteget”. S noha a női princípiumhoz könnyen oda lehet rendelni a heves bosszúállásnak, a harag megtartásának sztereotípiáit (és Vicei Natália játéka ezeket érvényesíti is), az, hogy Prospero a szokottnál jóval kegyetlenebbnek tűnik, alapvetően életkor kérdése: az időskori rálátás bölcsessége, a sokat szenvedettek nagylelkűsége egyszerűen hiányzik belőle. Varázspálcáját nem törheti össze (hiszen nincs is, helyette általában méretes botot fog kezébe), könyveit sem hányja a tengerbe – a szigettől való búcsút az átöltözés aktusa jelzi. Elnyűtt gúnyáját – amelyet a többi, a szereplőket korrektül jellemző darabbal egyetemben Pesitz Mónika tervezett  – elegáns viseletrecseréli még távozása előtt, vagyis azt megelőzően, hogy leszámolna ellenségeivel. Vicei Natália igen meggyőzően játssza ezt az értelemszerűen kissé egysíkúra redukálódott Prosperót – alakításának igazi kifutása a bosszú beteljesülése lenne. Vagyis az, ha az akasztásra rendelt hurkok nem üresen himbálóznának az utolsó jelenetben, hanem a trónbitorlók nyaka köré tekerednének.

Az üresen maradt kötelek alatt egyébként Ariel a 66. szonettet énekli, a klasszikus Szabó Lőrinc-féle fordításnál jóval nyersebb, szókimondóbb változatban. Ami hatásos lezárása ugyan az előadásnak, de ha a Prospero által megtestesített hatalom némiképp váratlanul kegyesnek bizonyul, az egyébként is súlytalan trónbitorlókat pedig csak hatalmuktól megfosztottan látjuk, akkor az, amiről a vers és a dal szól, mégis légüres térbe kerül. Ugyanakkor Arielnek kulcsszerepe van az előadásban. Nem annyira az értelmezés, mint inkább a kohézió szempontjából. Prospero szellemszolgáját általában színésznő játssza, ám a nővé változtatott Prosperóhoz férfiasított Ariel passzol. Nem mintha különösebben erős férfi-női kapcsolat alakulna ki kettejük közt, és tény, hogy Ariel motivációi sem változnak a nemváltás miatt. Ám Pálfi Ervin távolról sem csupán gazdáját lelkesen szolgáló, de közben szabadságra vágyó szellemként van jelen a színen, hanem az egész előadást levezénylő showmanként is. A színész egyszerre tudja a szerepen belül maradva Ariel egyre inkább lázadássá fokozódó szabadságvágyát érzékeltetni és mintegy kívülről, játékmesterként, nagy energiákat mozgósítva, mégis hallatlan könnyedséggel irányítani a történések menetét. Hol csak figyeli a többieket, hol váratlanul közbeavatkozik, hol tréfálkozik, hol énekel (ifj. Kucsera Gézának köszönhetően változatos műfajú dalokat), hol szökell, hol gólyalábakon közlekedik, s mindeközben igyekszik összefogni a történet minduntalan szétfutó szálait.

Amire szükség is van, hiszen Hernyák György rendezése távolról sem egyenletes színvonalon jeleníti meg a három fő mellékszálat. (Miként az egyes szálak jelenetei sem egyenletes intenzitásúak: ahova kevesebb játékötlet jut, ott gyorsan leül az előadás.) A három közül a messze legkidolgozottabb és legeredetibb a Miranda-Ferdinánd szál. Verebes Andrea Mirandája hiteles naiva attitűddel csodálkozik rá a sziget hirtelen megsokasodott férfilakosságára, kivált a fess Ferdinándra, és hiteles az az ösztönös szexuális (túl)fűtöttség is, amely ezt a naiva attitűdöt árnyalja. Hajdú Tamás Ferdinándja viszont messzire távolodik a kissé elkényeztetett, de szerelméért állhatatosan harcolni kész ifjú szerelmes konvenciójától: meggyőzően és szellemesen játszik egy ifjú playboyt, aki egyáltalán nem Miranda lelkét óhajtja meghódítani, s amikor a holtomiglan-holtodiglan fenyegető közelségébe ér, kétségbeesetten és eredménytelenül igyekszik kimászni a csávából (amiből sem Miranda, sem Prospero nem vesz észre semmit).

A szigetet elfoglalni kívánó aljanép jeleneteire jóval kevesebb rendezői ötlet jut: Kovács Nemes Andor (Stephano) a szesztől és önmaga képzelt nagyságától elbódult hólyag, Ralbovszki Csaba (Trinculo) a tisztábban látó, de kimaradni semmiből nem akaró örök második alakjához tapadó sztereotípiákat hozza, precízen és rutinosan. Döbrei Dénes (aki ezzel a szereppel hosszú idő után tér vissza színészként a kőszínházi színpadokra) viszont a szokottnál józanabb és éppen ezért veszélyesebb Calibant jelenít meg, akiben elementáris düh dolgozik. Ez és a már említett korkülönbség Prospero és Caliban viszonyát komplexebbé teszi, de az ingatag intenzitású hármas jelenetekre nincs különösebb befolyással. A trónbitorlók jeleneteire pedig még az sem mondható, hogy ingatag intenzitásúak volnának; felületes karaktervázlatokat látunk, amelyek néha már-már paródiába hajlanak, ám ahhoz nem elég mulatságosak. Mintha nem született volna karakteres rendezői döntés arról, mennyire kell a kompániát komolyan venni – aligha véletlen, hogy egyedül Mezei Zoltán nyújt karakteresebb, kontúrosabb alakítást (ő legalábbis egy középsúlyú gazember körvonalait precízen megrajzolja).

És talán a határozottabb, radikálisabb rendezői döntéseket hiányolom a játék egészéből is. Ami nem feltétlenül a bosszú látványos beteljesülését jelentené, hanem a hagyománytól eltérő szereposztás összes konzekvenciájának végiggondolását, következésképpen helyenként az alapműtől való radikálisabb elszakadást is. Ennek híján egyenetlen, de többnyire szellemes, tetszetős előadásból elsősorban néhány remek dramaturgiai- és játékötlet, a kiváló zene és Pálfi Ervin alakítása marad meg az emlékezetben.

Mi? William Shakespeare: A vihar
Hol?Szabadkai Népszínház
Kik? Szereplők: Szilágyi Nándor, Baráth Attila, Vicei Natália, Mezei Zoltán, Hajdú Tamás, Sziráczky Katalin, Döbrei Dénes m.v., Ralbovszki Csaba, Kovács Nemes Andor, Verebes Andrea, Pálfi Ervin.
Díszlet: Saša Senković. Jelmez: Pesitz Mónika. Dramaturg: Lénárd Róbert m.v.. Fényterv: Majoros Róbert m.v. Zeneszerző: ifj. Kucsera Géza. Rendező: Hernyák György m.v.

Tegnapi cikkünkben pedig egy női Learről írtunk: a debreceni Csokonai Színházban Ráckevei Anna játszotta a címszereplőt Shakespeare drámájában.