Adott egy kedves cím, egy vidámnak induló alaphelyzet, egy kicsit megszeppent színész, nézők, akik a színpadra lépve fontos vagy kevésbé fontos szerepet töltenek be az előadásban, rengeteg, egyszerű metafora és egy iráni szerző, aki a szövegén keresztül átveszi az uralmat a színész fölött és fölöttünk.

Nassim Soleimanpour 2010-ben írt, Fehér nyuszi, vörös nyuszi című művéhez furcsa szabályokat mellékelt, amelyek pontos követése nélkül nem jöhetett volna létre ez az exkluzív, május elsejei produkció az Átriumban. Nem tudjuk, mire váltottunk jegyet – ami azért időnként előfordul velünk amúgy is –, de ami még érdekesebb: az előadást játszó színész, Alföldi Róbert sem tudja, mire szerződött. Az előadásnak ugyanis nem volt próbája, díszlete, jelmeze és rendezője, mindössze pár kellék (egy létra, egy asztal, egy szék és pár pohár víz) árválkodik a színpadon, de volt szövegkönyve, amolyan meglepi-szövegkönyv, amelyet a színész egy lezárt borítékban kapott kézhez az előadás kezdetén.

Fotó © Mészáros Csaba / Átrium

Azon gondolkodom, miközben kinyitja a borítékot, hogy Alföldi Róbert vajon mennyire szereti a meglepetéseket. Hogy az ezzel kapcsolatos zavara vajon valódi-e a színpadon, vagy egy előre kitalált attitűd, hogy nézőként izgalmasabbnak gondoljam a játékot. Azt mondja, ez a színészek visszatérő rémálma, hogy belépnek a színpadra, ahol nem tudják, mi lesz a dolguk. Ezzel különben tudok azonosulni, amikor műsorvezetőként dolgoztam egy rádiónál, rendszeresen álmodtam azt, hogy ül valaki velem szemben a stúdióban, és nem elég, hogy nem készültem, fogalmam sincs, ki az az ember, de nagyon kéne tőle valamit kérdezni. Kis idő után viszont mégis azt gondolom, hogy Alföldi zavara valós: a nyolcvan percre becsült előadás két és fél órásra nyúlik – a színész iszonyú lassan olvas, a szövegkönyvben előírt feladatokat is igen lassan végzi el. Úgy tűnik, időt akar nyerni, hogy kitalálja, mivel tehetné színesebbé az estét.

Pedig a szövegkönyv úgy van megírva, hogy a színésznek minél kevesebb lehetősége legyen szerepelni – erre különben Alföldi is rájön idővel –, a színpadon látható test médium: a drámaíró hangját, fecsegését hangosítja ki. A drámaíróét, aki paradox módon egyszerre van a szövegébe zárva – ugyanakkor tér- és időutazó is – a szó számára börtön és szabadság egyszerre. Uralkodik rajtunk, akik ott ülünk az Átriumban, de csak akkor, ha elfogadjuk a szabályait, és mi is uralkodhatnánk rajta, ha nem fogadnánk el.

Kelet-Európa viszont az a hely, ahol elfogadjuk a szerző által meghatározott keretrendszert, akár azt is, hogy az asztalon álló két vizespohár egyikében lehet, hogy méreg van. A piros és fehér nyuszikról szóló, darabbéli történetet értelmezhetjük ebből kiindulva is. A szerző egyik rokona nyulakat tartott egy ketrecben, melynek közepén egy létra volt, a létra tetejére pedig répa. Azt a nyulat, amelyik a leggyorsabban vette észre, hol a répa, pirosra festette, mire a piros nyuszit a többi nyúl bántani kezdte. Amikor másik nyúl ért fel előbb, a piros nyuszit kivette, és az új győztest festette pirosra, de a többiek rá is ugyanúgy haragudtak. Így ment ez több nyúlgeneráción keresztül, majd egyszer csak nem festette be többé a nyulakat, és répát sem tett a létra tetejére. Gondolom, senki nem lepődik meg azon, hogy a nyuszik megtartották jó szokásukat: egy felment a létrára, lejött a nagy semmivel, a többiek megtámadták.

Érdemes elgondolkodnunk azon, hogyan állunk ezekhez a rutinokhoz a színház keretrendszerében. Megszoktuk, hogy az hozza a döntéseket, az irányít minket, aki a színpadon áll – közvetve pedig nyilván a drámaíró és/vagy a rendező. A Fehér nyuszi, vörös nyusziban a szerző folyamatosan azzal provokál, hogy a közönség egyes tagjait bábként használja, lényegében tök fölöslegesen eljátszat velük jeleneteket, ők a kísérleti nyulak: állatok szerepébe kell bújniuk. Az előadás végén a színész megissza az egyik pohár vizet, tudjuk, hogy így lesz; az egyik nézőt külön felkéri a drámaíró, hogy asszisztáljon ehhez a jelenethez. Közbeléphetnénk, de nem tesszük. Miért nem? Mert nem szoktuk meg, hogy aktív, gondolkodó lényként legyünk jelen a színházban, és képtelenek vagyunk a berögzült rutinon változtatni. Nem elhanyagolható kérdés az sem, mennyire vesszük komolyan, hogy Alföldi Róbert ezen a kellemes május elsején meghalhat előttünk a színpadon. Nyilván egyáltalán nem tartjuk valószínűnek – talán ebből a szempontból jobban működne az előadás egy olyan színésszel, aki nem a magyar színházi élet ikonikus figurája. De ha elfogadjuk a játék kereteit, és egyetlen ezreléknyi esélyt látunk arra, hogy rajongott színészünknek bármi baja eshet a színpadon, nem kutya kötelességünk-e megakadályozni a szerzői önkényt?

Nézőként bennem még az a kérdés merült fel, hogy vajon nem rontanám-e el az egész játékot azzal, ha beleavatkoznék az előre pontosan meghatározott ívébe, és hogy vajon melyik lenne az a pillanat, amikor helyes lenne közbelépni. De maradtam végül én is a helyemen. Utólag visszagondolva a helyzet más mérlegelést kívánt volna meg tőlem, helyesebb lett volna ezt a kérdést feltennem: vajon mi a fontosabb, a játék keretei vagy egy ember élete? Hogy támogathatok-e egy olyan színházi keretrendszert, ami kockára teszi egy ember életét?

Kis színes az előadáshoz: a két és fél óra alatt az egyik néző rosszul lett. Nem a morális döntésképtelenségtől, hanem csak úgy, azt hiszem, nem is nagyon, remélem, minden rendben van már vele. Elképesztően hálás vagyok neki azért a jelenetért, amit az előadás után az Átrium előtt láttam: mindenki halálra vált arccal nézte, ahogy odagurul a mentőautó. De nyugalom, nem ivott Alföldi mérget – nem is rajtunk múlt, persze.