Mit tegyünk, ha a klasszikusnak az arcéle is klasszikus? Szabaduljunk meg a tisztelettől. Ez most ennek az előadásnak nem sikerült. (…) Főleg nyugatos versfordítások kapcsán kapja el az embert gyakorta a sejtés: az eredeti nyersebb.

Mi újat lehet mondani Adyról? – mainak tűnik a kérdés, de nagyjából ez lehetett Ady problémája is. Viszonylag korán. „Uram, uram, Juhász Gyula uram, én kilenc évvel ezelőtt már az voltam, aki ma vagyok. Azóta mindennap beverték a fejemet, s végül elértem azt, hogy Juhász Gyula megtagad. Hát (héberes fordulattal) elérhette volna-e Juhász Gyula, hogy engem megtagadjon, s a »magyar ugar«-t a maga ekéjével szántsa, ha én nem jövök? Babits Mihály nagy ember és nagy költő, de kérdezze meg például Babits Mihályt.”– írja 1908-ban a duk-duk affér kapcsán ez a szimpatikus ember.  Lapba. De hol van az megírva, hogy egy költőnek szimpatikusnak kell lennie? Versben azért illik, pláne szerelmes versben, és talán Ady az első, akinél a lírai én olykor egy fasz. Ne látta volna? Vagy a legelemibb, megmondom a tuti-frankót, őszinte és kőkemény alanyi költészet is csak szereplíra? Cameo? A jubiláló vadzseni ki lett találva, mint Ganxsta Zoli?

Fotók: Biró István

A duk-duk affér gimnáziumi szint, amit már tudunk, vagy amiről már úgy tudjuk, hogy tudunk, alig is idéződik fel Bogdán Zsolt gyorsvonati sebességű Ady-estjén, hiszen az ígéret, amit az est felemás módon, de mégiscsak beteljesít, az az, hogy ennél sokkal mélyebbre megyünk. Élettel telik meg a tananyag. Meg is telik, de a tananyag. Mármint az a kép, amit Ady közvetít magáról. Hogyan is lehetne ezer arca annak, aki megtalálta magáról a legtökéletesebb fotót?[1] (Témája attól még persze végtelen.)

Nem való ez, nem is álom, úgy nevezik, szimulálom önmagam. Ady, az életes költő[2], mindig is igyekezett felmutatni a költő mögött az embert, amilyennek kitalálta magát. Ez volt az est ambíciója is, a profin adagolt esendőség. És ez rendjén is van, nehezen tudok elképzelni kritikai realista vers-estet (bár érdekelne). Mit tegyünk, ha a klasszikusnak az arcéle is klasszikus? Szabaduljunk meg a tisztelettől. Ez most ennek az előadásnak nem sikerült. (A színházi eszközkészlet mennyiségre minimális ugyan, de néhol túlzó, néhol fals – széttaposott gránátalmák, takarásból előlibbenő, előadóművészi nyakba hurkolódó kötél. Pedig másfelől végig mintha a százhúszéves, Ady által írt és rendezett Ady című előadás kulisszái mögött járnánk.) Főleg nyugatos versfordítások kapcsán kapja el az embert gyakorta a sejtés: az eredeti nyersebb.

A vers-, levél- és prózarészletekből összeállított szövegfolyam nem (irodalom)történeti kontextusba helyezi, inkább önmagával magyarázza Adyt, nem arra kíváncsi, honnan jön ez a hang, ez a póz – mintha elhinné a zseninek, hogy: teremtő őserőként a semmiből. Az értő (és érthető) szövegmondás nagy ívet rajzol, sorsot, ha úgy tetszik, sőt nemzetit, de a versrészleteknek nem mindig tesz jót, hogy minden érzelmi fűtöttsége (hogy ne mondjam, pátosza) ellenére is az élőbeszéd dikcióját követve siklik el formai bravúrok felett, olyannyira a szöveg értelmére koncentrál, hogy nem veszi észre a játékot és a viccet. Pedig egy vers néha nagyobb utat jár be, mint írójának élete. Sokszor sajnáltam, hogy Bogdán Zsolt meg van fosztva attól a lehetőségtől, hogy egy-egy verset végigmondjon az első betűtől az utolsóig, mintha sietnünk kellene tovább-tovább, valahová, mint a halálfélelem űzte Adynak, vagy mintha a kedvünkért leharapták volna a palacsinta végeit, hogy nekünk már csak olyan rész jusson, amiben van töltelék.

Az előadás egyneműsítő szövegkezelése azt implikálja, hogy versben, publicisztikában, magánlevélben ugyanaz a „személy” beszél. A nézőkkel kvázi-dialógust folytató, „kifele” színészi játék sem jelzi a különböző szövegformálási szinteket. Ezt leginkább azért érzem problematikusnak, mert – ellentétben a költő minden imidzs-építő állításával – Ady mégsem csak egy instrumentum, amelyből a szöveg (pár üveg bor után) csak úgy egyszerűen árad. Akkora zseni még nem élt a Földön, amelyiknek minden mondata egyformán zseniális. A szándék, hogy megmutassák a költő mögött az embert, nemes ugyan, de néha annyira elbizonytalanítja a fókuszunk, hogy elhomályosul, sőt eltűnik a költő. Pedig Bogdán Zsoltnak másfél óra alatt annyiszor sikerült eljátszania Ady Endrét, mint magának Ady Endrének egy hét alatt is csak nehezen, pedig ő is nagyon igyekezett, hogy az életéből csináljon drámát, és a kelleténél belé is egy árnyalatnyival több komolyság szorult. Csak ő saját magát vette néha komikusan komolyan, az előadás meg őt. Pedig a kultikus tisztelet öl. És nem azzal kerülünk valakihez közelebb, ha megtudjuk (amit tudtunk, persze nem ennyire részletekbe menően), hogy a klasszikus (is) nőzött, féltékenykedett, anyagi gondjai és emberi gyengéi voltak (de ennek ellenére vagy épp ezért megfellebbezhetetlen autoritás), hanem ha alaposabban megnézzük, mit csinál, mondjuk, hogy épít fel egy strófát.

Úgy tűnhet a fentiekből, hogy nem élveztem az előadást, pedig dehogynem. Pláne a helyzetet. Csak előtte el kellett fogadnom, hogy most olyan színházban vagyok, ami egyszerre iskola és templom. Különös interferenciába kerül ez a kultúra-felfogás azzal, hogy mindez Fischer Iván Lakásszínházában történik, ami végvár és kolostor a kultúrharcban, legalábbis annak képzelem a házszámokat csekkolva az Andrássyn, szégyellem is magam, hogy először vetődöm ide. De hát vidéki vagyok. Viszont háromszor annyi termő gyümölcsfám van, mint Adynak. A közeg, mint vártam: bensőséges, befogadó. Kritizálni, kekeckedni nem illik vendégségben, viszont végre lehet vitatkozni azon, hogy hol rontotta el Magyarország. A kiegyezésnél vagy már második Józsefnél, amikor a nemzeti ügyet választotta a modernizáció helyett?

Hol? FILC – Fischer Iván Lakásszínháza
Mi? „…Függök ezen a zord élet-párkányon”
Kik? Harag György Társulat és a Kolozsvári Állami Magyar Színház
Előadja: Bogdán Zsolt. Szerkesztő: Szugyiczky István

[1]„Könyöklő, fejét öklével megtámasztó fotója vált a költő védjegyévé, ikonikus arcképévé. Ez állt a Nyugat 1909-es Ady-száma élén, erről írta a költőnek a lap egyik korabeli olvasója, hogy „többet mond, mint az egész kötet”. És ugyanez a fotó került a képeslapokra is. A publikum számára ez volt a költő kanonizált arca. Ady olyannyira egybe kívánt forrni a saját képével, hogy olykor még önmagát is erről mintázta. „Ady egy asztalkára helyezte a könyökét, tenyerébe hajtotta a fejét, ami szo­kása volt, mióta egy fotografus ebben a pózában helyes felvételt készített róla” – írja éleslátóan Krúdy. Míg élt, nem is igen jelent meg róla másik Székely Aladár-fotó a sajtóban, de más által ké­szí­tett kép is csupán véletlenszerűen és elvétve.” – Beck András: Kontrasztok. Élet És Irodalom, 2018. március 2.

[2]„De az „Én voltam Úr, a vers csak cifra szolga” versus „Nem az énekes szüli a dalt: / A dal szüli énekesét” ellentétpár köré szerveződött értel­mezői séma leginkább azért nagyon vicces eset, mert az Ady-sorban – egyébként kifejezetten Babitsra jellemző megoldás – a névelőnek az „Úr” előtti bántó hiánya nem másra, mint verselési okra vezethető vissza, magyarul, hogy kijöjjön a jambus. Vagyis azt, amit a költő „tartalmilag” állít, „formailag” hazudtolja meg: a cifra szolga uralja az Úr megfogalmazását. A filozofémát felülírja a poéma.” Farkas Zsolt: Jobb kánon a Balkánon. (Szegedy-Maszák Mihály: Irodalmi kánonok). Holmi, 1999. augusztus