A kilenc, más és más hátterű, román és romániai magyar alkotó által létrehozott, a két népcsoport együttéléséről szóló, 99,6% című előadás nyerte el az első Halász Péter díjat, amelyet a megszokott formákkal meg nem elégedő, a színház határait kereső előadások díjazására hozott létre a Színház folyóirat és a Trafó. Az előadás román, magyar és angol nyelven, mozgással, zenével és csenddel beszél arról, hogy bár 99,6 százalékban megegyezik a génkészletünk, sokszor úgy tűnik, mintha az a maradék 0,4 százalék lenne a fontosabb. Az előadás létrehozói közül Adorjáni Pannával és Bogdan Olarsonnal beszélgetett Kovács Bálint.

– A 99,6% nem szokványos módon, hanem demokratikus módszerekkel, rendező nélkül született nagyon különböző hátterű alkotók munkájaként. Hogy indult a folyamat?

Adorjáni Panna: Minden Kolozsváron kezdődött, amikor a város egyik független kulturális tere, a Reactor de creație și experiment megkeresett azzal, hogy vegyek részt egy zenés-politikus musical létrehozásában. Azt mondtam, ez nagyon izgalmas, de pont valami teljesen más van a fejemben, az nem érdekelné-e őket. És érdekelte.

– A musicalt úgy kell érteni, mint a Chicagót vagy Az Oroszlánkirályt?

Adorjáni Panna és Bogdan Olarson, ketten a 99,6% alkotói közül. Fotók: Szarka Zoltán

AP: Igen, csak politikával, a centenáriumi év apropóján. (2018-ban ünnepelték Romániában az Erdély és Románia egyesülését kimondó 1918-as gyulafehérvári döntés százéves évfordulóját – K. B.) Azt szerették volna, hogy legyen benne román és magyar dramaturg is, és mivel nekem voltak zenés munkáim is, rám gondoltak magyarként.

– Mennyire határozta meg a centenáriumi év a színházi évadot Romániában és Erdélyben?

AP: Csak Kolozsvárról tudok nyilatkozni; itt a Váróterem nevű másik független térben és a Reactorban volt centenáriumi előadás. Ezen kívül a stadionban is rendeztek egy történelmi mega-előadást. Szóval jelen volt a téma, de nem olyan erőteljesen.

– Mennyire hangzott ebben a kontextusban meglepően az a felkérés, hogy készüljön egy politikus előadás a centenáriumra?

AP: Lehet, hogy máskülönben furcsa lett volna, de mivel épp én is készültem valami hasonlóra, teljesen természetesnek tűnt. Csak a műfaj meg a struktúra nem klappolt, úgyhogy feldobtam a Reactornak, készüljön inkább egy zenés performansz, mert engem jobban érdekel, a centenárium kapcsán lehet-e demokratikus módszerekkel létrehozni egy előadást arról, mit jelent ma Kolozsváron magyarnak, és mit románnak lenni. Megtetszett nekik az ötlet, úgyhogy belevágtunk. Az én szerepem csak annyiban tért el a többiekétől, hogy felkértem a többi alkotót. Minél színesebb és vegyesebb szereplőgárdát szerettünk volna. Ezt Bogdan is jól reprezentálja: ő is egy olyan színházi alkotó, aki nagyon zenei, aki sok mozgást használ a munkáiban, és nem mellesleg képviseli a románokat és a magyarokat is.

Bogdan Olarson: A folyamatban mind rájöttünk, mennyire sokszínűek vagyunk. Van egy rész az előadásban, amikor mozgással kialakítjuk a Románia-térképet; ez abban is megvalósul, hogy az alkotók az ország minden pontjáról érkeztek.

AP: Nagy szerencsénk, hogy vannak köztünk Erdélyen kívüliek is, akik ugyan már Kolozsváron élnek, de más történetet hordoznak magukban.

– Mit jelentett számotokra a demokratikus színházcsinálás?

AP: Már az előző munkáimban is próbálkoztam ezzel, kilépve a hagyományos dramaturg-szerepkörből. Régóta érdekel a horizontális, rendező nélküli működés a színházban. Ezt most egy nagyobb csapatban is kipróbáltuk, amelyben nem mindenki ismerte egymást korábbról. Volt néhány konkrétabb ajánlatom, hogy milyen módszerekkel dolgozhatnánk együtt, de igazából mindent együtt alakítottunk ki.

BO: Minden próbán együtt választottuk ki azokat a részeket, amelyek működtek, és azokat, amelyek nem. Nehéz kísérlet volt, mert mindig meg kellett szavazni a felmerülő témákat is, mivel nem határoztuk meg előre, hogyan végződjön a folyamat. Ez volt a legizgalmasabb: úgy dolgozni, hogy ne a végső produkcióra fókuszáljunk, hanem csak arra, hogy túlmenjünk a színház határain.

AP: Eleinte minden napnak több felelőse volt: valaki a bemelegítést csinálta, valaki hozott egy játékot, valaki hozott egy témát, elolvastunk együtt egy könyvet, amelyben mindenkinek voltak fejezetei. Konkrétan törekedtünk arra, hogy ne legyen egy központi személy. Én magam pedig arra törekedtem, hogy egy idő után mindenki elfelejtse, volt egy pont, amikor én hívtam meg őket ebbe a munkafolyamatba.

– Mennyire számított szokatlannak, kirívónak Kolozsváron az a felkérés, hogy szándékoltan politikus előadást hozzatok létre?

AP: Nagyon.

BO: Kevés ilyen előadás volt tavaly.

AP: Az tette igazán különlegessé, hogy úgy beszéltünk a száz évről és az együttélésről, hogy az románok számára is érthető legyen – hiszen az előadás jelentős hányada románul van.

– Ez inkább a magyar nyelvű színházakra jellemző téma?

AP: Nem jut eszembe egy példa sem ilyesmiről szóló, román előadásra. Gianina Cărbunariu 20/20 című bemutatója, egy szintén magyar-román koprodukció volt még hasonló.

– Ha ilyen ritka a politikus előadás, akkor feltételezem, eleve konfliktust okoz, ha valaki felkavarja az állóvizet. Tapasztaltatok ellenszelet?

AP: A centenárium miatt mindenki örült mindennek, ami ennek kapcsán készült. Sok helyen, tévében, rádióban beszéltünk az előadásról, és az emberek mindig örültek. Kolozsváron a magyar színház előadásai mind feliratozva vannak, és a románok előszeretettel járnak oda is. Ez a város ilyen szempontból kivétel, és – ezt megtanultuk a próbafolyamat során – a történelemben mindig is kivétel volt.

BO: Eddig csak Kolozsváron, kis térben, kis közönséggel játszottuk az előadást, most először fogunk utazni vele, először Bukarestbe. Én ott végeztem a színművészeti egyetem román szakán; valahol azt olvastam, Budapest után itt él a legtöbb magyar. Mindig fel akartam venni velük a kapcsolatot, de sosem sikerült: ha a színművészetire jársz, másra nincs időd.

AP: Talán még érdekesebb lesz vidéki városokban játszani.

– Készültök erre is?

AP: Igen, ha megkapjuk a támogatást arra a projektre, hogy elmenjünk három olyan vidéki városba, ahol nincs színház. De épp most csökkentették 30%-kal a román nemzeti kulturális alap büdzséjét, és ez a projekt is itt áll sorba. Várjuk az eredményt. (Ez az a döntés, ami miatt a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház költségvetését is a felére csökkentették, ezzel néhány nappal a kezdete előtt megfelezve a TESZT fesztivál programját is – K. B.)

– Ellenséges gesztus a költségvetés-csökkentés?

AP: Jó kérdés. Én annyit tudok, hogy egy találkozón megpróbálták megkérdezni, mik az okok, de itt végül nem jelent meg a kultuszminiszter, így semmilyen választ nem kaptak. Találgatások vannak; a hivatalos válasz szerint csak technikai okok vannak a döntés mögött.

– Kifelé ezek szerint nem volt konfliktusos a munkafolyamat. De milyen volt csapaton belül?

BO: Inkább a folyamat vége felé jelentek meg olyan témák, amelyekben nem voltunk ugyanazon a vonalon. De mindig megtaláltuk a közös pontot, persze sok beszélgetéssel.

– Szakmai vagy inkább a témával összefüggő konfliktusokról volt szó?

BO: Mindkettőről. Én az elejétől azt éreztem, hogy bármilyen irányba is megy az előadás, az a legfontosabb, hogy megtörténjen, ezért én talán kevésbé voltam hangos ezekben a vitákban.

AP: Az egyik konfliktus arról szólt, hogy egy munkatársunk szerint nem elég politikus az előadás, illetve ő nem így képzeli el a politikus színházat: nem fogalmazunk elég direkten, és nincs elég történelmi, informatív háttér. És ez abszolút jogos felvetés: valóban a személyes irányba mentünk el. És arról is voltak nézeteltérések, hogy etikus-e manelét használni, mivel ez a daltípus többnyire a romániai roma közösséghez tartozik, bár a többségi társadalom is fogyasztja (illetve mit jelent Romániában, hogy „többségi”?), szinte már a hipszter divat része – erről végül nem is jutottunk igazán konszenzusra. Nem mindenben volt száz százalékos egyetértés köztünk, és talán ez a legnagyobb tanulság: ez nem egy konfliktusmentes, nem egy „we love each other, everything is alright”-munkafolyamat, hanem olyan, amiben nagyon sokat harcolt mindenki saját magával, hogy mi az, amiből tud engedni, és mi az, amiből nem. Mint a való életben.

– Azt mondtad,  jogos felvetés, hogy lehetett volna több a történelmi háttér a személyesség rovására, miközben az előadást látva a legalapvetőbb koncepciónak épp a személyesség mindenek fölé helyezése tűnik.

BO: Olvasok most egy filozófust, aki arról beszél, hogy a történelem egy „hyperobject”: túl nagy és túl nehéz a megértéshez. Érdekes volt a munkafolyamatban, hogy mikroszkopikusan más perspektívát tudtunk hozni bizonyos fontos történelmi pontokról. És ez néha nagyon hiányzik az életben; felmerült például az a probléma is, hogy a román történelemkönyvekben nem ugyanazok az információk állnak, mint a magyarokban.

AP: Amikor dönteni kellett az irányról, organikusan jött a személyesség. Mire ezzel kapcsolatban megfogalmazódtak a hiányérzetek, már sok mindenhez késő volt. Ez volt az egyik hátulütője ennek a munkafolyamatnak: annyira tág témával indítottunk, hogy olyan volt, mintha nem mi döntöttünk volna, hogy merre menjünk. Az, hogy nekünk is meg kellett ismernünk egymást, azt hozta magával, hogy a személyes történetek kerültek túlsúlyba.

– Ti magatok rácsodálkoztatok valamire a témával kapcsolatban a próbák során?

AP: A román kollégák azt mondták, nagyon erős élmény volt számukra, hogy a munkafolyamat szinte végig románul ment. Nem tudom, ez milyen lehetett nekik: nekem ez teljesen más szempontból volt kihívás, de nekik is nagyon nehéz volt megélni, mit jelent, hogy „nagyon szeretném, ha nem kellene annyira kínlódnod, és sokkal gördülékenyebben menne minden”.

– Milyen volt erre ráismernetek? Panna, te mit éreztél, amikor először beszéltek erről a román kollégák?

AP: Hogy ez ilyen. Erre válaszolok az előadásban: ha választani kell aközött, hogy magyarul dolgozzunk vagy megértsük egymást, akkor azt választom, hogy megértsük egymást, még ha nekem egy kicsivel több erőfeszítést kell is tennem ezért. Ez van. Kínlódhatunk azon, hogy demokratikusak és egyenlőek legyünk, de rengeteg ilyen egyenlőtlenség derült ki út közben. Ez a munka pont arról szólt, hogy ezekre rá tudjunk nézni. Valójában nem abban volt a folyamat értéke, hogy megteremtettük az egyenlőséget, hanem abban, hogy érzéstelenítés nélkül éreztünk minden egyenlőtlenséget, és megpróbáltunk kezdeni vele valamit.

BO: Én arra jöttem rá, hogy eddigi életem során valójában mindig is próbáltam menekülni az interetnikus frusztrációk elől. Ez is egy szembesülés volt magammal: talán nem az a természetem, hogy beszálljak a konfliktusokba, inkább elfutok. Az előadásban ezért inkább angolul beszélek, amivel azt is kifejeztem, hogy számomra nem olyan fontosak a kisebbségi problémák, vagy legalábbis úgy érzem, globálisan vannak ennél sürgetőbb gondok is. A premier előtt, novemberben, a próbára menet láttam, hogy a fák újra rügyeznek. Ez annyira megrázott, hogy azt éreztem, talán fontosabb lenne arról beszélni, ami a felmelegedéssel történik.

– Amit most mondtál, Panna, és ami az előadásban is elhangzik – hogy ne azzal foglalkozzunk, kinek mekkora erőfeszítés a nyelvhasználat, csak azzal, hogy jól meglegyünk együtt, hogy megértsük egymást –, az olyan, mintha a legpontosabb ellenérv lenne a nacionalizmussal szemben. Aki azt mondja, hogy hagyjuk a konfliktust, csak az a lényeg, hogy ellegyünk együtt, és nem azt, hogy mondjuk tartsunk minden héten két magyar napot, az talán a nagypolitikában sem hozna diszkriminatív nyelvtörvényt vagy üzenne hadat a másiknak.

AP: De ez annyira gyakorlati frusztrációból született, hogy ez őszintén szólva eszünkbe se jutott. De lehet, hogy így van. Abszolút azonosulok a gondolattal. Nem beszélünk direkten a nacionalizmusról, de azt hiszem, közvetve sokféleképpen jelen van.

– Mit jelentett számotokra a Halász Péter-díj?

BO: Ez a díj nemcsak számunkra fontos, hiszen hatalmas szakmai elismerés, hanem a független színház számára is bizonyítja, milyen ereje van a művészet határai kitágításának.

AP: Számomra ez hatalmas szakmai visszajelzés arra, hogy az az irány, ami érdekel a színházban, izgalmas és ígéretes. És nagyon szupernek találtam azt is, hogy megláttak minket, és hogy „magyar” előadásként jelöltek annak ellenére, hogy ez egy többnyelvű és románok és magyarok által létrehozott munka volt. Apropó, nacionalizmus.