A legutóbbi – 2018. novemberi – Desiré Central Station fesztivál a „barbaricum” nevet kapta, így a térség színházi előadásaiból való merítést a barbarizmus szó mentén is értelmezhettük. Oliver Frljić, a posztjugoszláv színház sztárrendezője, napjaink egyik legprovokatívabb európai alkotója meghívott előadását nézve ez nem is eshetett nehezünkre. Nem mintha a tízéves fesztiválon valaha megjelent előző munkái kapcsán ne lett volna indokolt elgondolkodnunk, mit is jelent az erőszak, a pusztítás megjelenítése a színpadon.

Oliver Frljić szókimondó, a szó jó értelmében provokatív, látszólag kegyetlen előadásai feltartott mutatóujjként élnek a nézők és a kritikusok emlékezetében. Elmondhatjuk ezt persze bizonyos értelemben a Desiré nemzetközi regionális kortárs színházi fesztivál többi visszatérő szereplőjéről, Urbán Andrásról, Kokan Mladenovićról vagy nem utolsósorban Schilling Árpádról is, de Frljić mégiscsak etalon a színházi „kegyetlenkedésben”, és a falon túlra megy. A különböző színházakkal készített szerzői projektjeinek problémafelvetéseivel úgy „támad”, hogy nézőinek és elsősorban persze színészeinek teljes személyiségükkel jelen kell lenniük, nincsen szórakozás vagy lacafaca. Aki a bársonyszékbe ül vagy a színpadra áll, vállalnia kell a mindenkori kialakult társadalmi helyzetről alkotott véleményét, világnézetét, státuszát. A nézők elmenekülhetnek persze, ha akarnak, a színészek nem, mert erre szerződik velük. Ha belegondolunk, már a megállapodás gesztusa is arrogancia. De minimum és jó esetben egy izgalmas szövetség, ami a színésznek nincs ellenére, a nézőnek pedig hasznára van. Elkötelezett szereplőnek és nézőnek kell lenni tehát, ha valaki az ő előadásaiban játszik, vagy az előadásai során a nézőtéren marad, és kiteszi magát a folyamatos és fájdalmas katarzispetárdáknak, az inzultusnak, ami a bevonódással jár. Mert nála nem egyetlen jól elhelyezett bomba van, ami a végén mindent visz, a kitettséget folyamatosan éljük meg, és emiatt valahogy azt is, mennyire terápiásan is működhetnek az indulatok és az erőszak képei, hangjai a színpadon zajló játékon keresztül. Frljić egy idegen tükör, amiben jobban magunkra ismerhetünk, mint a jól megszokott hazaiban. Lábjegyzetgyűjtemény a néplélekhez, egy manifesztum, amely által könnyebben eligazodunk a világban, és nem kell tovább vergődnünk a szellemes giccs mocsarában, sem a direkt utalások útvesztőiben.

Első találkozásom Oliver Frljić rendezéseivel és a délszláv háború kísérő tüneteivel érdekes módon nem a szabadkai Desiré fesztiválon esett, hanem a budapesti, még Alföldi Róbert vezette Nemzeti Színházban, amely több szempontból is új ablakokat nyitott a világra. A rijekai Ivan pl. Zajc Horvát Nemzeti Színház 2010-es Turbo folk című előadása úgy döntögetett tabukat és falakat, hogy egy akkoriban divatos zenei irányzatra alapozta a dramaturgiát. A 80-as évek Jugoszláviájában született, népzenei motívumokat is felhasználó popzenei hullámra, amelynek nálunk a lakodalmas rock lehetne a megfelelője, csak itt megrekedt a szórakoztatás szintjén, ott meg a háború időszakában technósított verzióban főleg a szerb nemzeti összetartozás erőszakos főműfaja lett. Ráadásul a sztárjai összefonódtak a politikával. Szövegeiben leginkább a nulla szembenézés, a bárgyú sorok, ritmusában viszont a kimondatlan düh jellemzi a turbó folkot, és Frljić rendezése pont ezeknek a jelenségeknek a társadalomban való jelenlétét fedi fel. A patriarchális berendezkedés képtelenségét bármilyen másság elfogadására. Egy kvázi népszínházi társulattal készítette akkor ezt a kőszínházi hagyományoktól merőben eltérő, a nemi szerepek bebetonozásától óva intő, a homofóbiát keményen bíráló, a konfrontációt sokszor az elviselhetetlenségig fokozó előadást, amelyben a nézők és színészek mentális biztonsága azáltal garantált, hogy a szélsőséges szenvedélyek öniróniába fordulnak, a színészek pedig végig megtartják az előadás elején az önvallomásokkal felvállalt civil jelenlétüket. A többi persze befogadói részről egyéni tűréshatár és ízlés kérdése.

A mi erőszakunk és a ti erőszakotok

A boszniai születésű, félig szerb, félig horvát, eredetileg filozófia szakon diplomázott, majd rendezőként végzett és igen kalandos pályát bejárt Frljić azóta nemcsak formabontó kőszínházi előadásaival, hanem még inkább független színházi alkotóként ért el sikereket. Posztdramatikus színházának metódusai pedig nem változtak, inkább letisztázódni látszanak, és jól felismerhető a hatásuk a posztjugó térség, de egyéb régiók fiatal színházi alkotóin is.

A hazai antidemokratikus tendenciák beszivárgásáról a kulturális életbe sokat elárul persze, hogy azóta sem nagyon látni ilyen radikálisan szembesítő jellegű, formailag is az állandó újrakonstruálással próbálkozó előadást. A Nemzetiben biztosan nem. (Ahogy sem Urbánra, sem Schillingre etc. nincs ott igény.) Ami létezik ebben a műfajban, ha egyáltalán, az többnyire sufnikban, részvételi jellegű csoportokban, Nyugat-Európába kitelepítve vagy a független tánctérben található.

Legközelebb a 2012-es, „(A)politika” alcímmel ellátott Desiré fesztiválon adódott, hogy a napjaink egyik legprovokatívabb rendezőjeként számon tartott Oliver Frljić előadása szembejött és homlokon taszított a Zoran Đinđić című előadás formájában, amelyet a belgrádi Atelje 212 Színház adott elő. Akkor még az ottani közönséget is rendesen megosztották az úgynevezett politikai színházat képviselő előadások, és magam sem voltam felkészülve arra, hogy ilyen mély traumákat ennyire közvetlen módon lehet felkaparni a múltból a puszta test segítségével, és hogy a nemzeti zászló lehugyozása is teljesen helyénvaló, indokolt gesztus tud lenni a színpadon, ha egy egész nemzetet ért gyalázat és erőszak saját vezetői részéről.

Az előadás Szerbia miniszterelnöke meggyilkolásának felidézésével teszi a néző elé a képet arról, hova vezet a vakhit, a patriotizmus és a nacionalizmus. Nem mellékesen lerántja a leplet a háború hiábavaló áldozatairól, a hazugságokról, a hatalmi mechanizmusokról, amelyek közepette az egyes ember, mint Frljić színpadán a színész, tulajdonképpen géppé aljasul. Személyes és döbbenetes tapasztalat, hogy az előadás hatására egyszer csak bevillantak a teljesen elfeledett tévéhíradó-képek 2003-ból az egykori ellenzéki politikusról, meg a tehetetlen düh könnyeinek emléke.

Ugyanezen a fesztiválon a rendező egy másik darabja is látható volt, szintén a hazaárulás vétkének mibenlétéről és a nemzetek közötti türelmetlenség eredményeiről. Az És legyen átkozott, aki elárulja saját hazáját! című előadás során a ljubljanai Slovensko Mladinsko Gledališće társulata kiabálta a nézők képébe az igazságot. Nem éppen kíméletesen, de hálásak voltunk nekik.

A rockzene, a nyers zajok újabban nagy szerepet kapnak ezekben a szókimondó előadásokban úgy is, hogy a színpadon adják elő őket, ezzel adva ütemet, dramaturgiát. Nem ritka, hogy maga az előadás koncertjellegű és hosszúságú, praktikus okok miatt. Talán pont a jugoszláv dadaizmusból táplálkozó, egyébiránt az utódállamok nemzeteit ma is leginkább összekötő szövegcentrikus avantgárd zenekari hagyományok adják ehhez az inspirációt. A Desirén is mindig jelen van egy-egy társadalomkritikus hozzáállásáról, illetve egyéb performanszairól is híres utódállami zenekar. 2012-ben ilyen volt a montenegrói énekes, Rambo Amadeus és zenekara.

A Ristić-komplexus. Fotók: Molnár Edvard

A Frljić-féle „emlék-koncert” számomra Szabadkán a „dead or alive” jegyében 2014-ben folytatódott tovább. Ekkorra már rég túlnőtt a fesztivál a régión, és a magyar színház szellemi éhezői is ide jártak munícióért.

Aleksandra Zec a rijekai HKD Teatar társulatával készített darabjának a címe, ami egyben annak a kislánynak a neve is, aki 12 éves volt, amikor a háború alatt édesapjával és édesanyjával együtt öt horvát tartalékos megölte a hegyekben. A gyilkosokat a beismerő vallomások ellenére felmentették, sőt, egyikük később a honvédő háború hőseként kapott kitüntetést. Frljić több mint húsz év után egy majdnem elfeledett magándráma ürügyén a kettős mércére kérdez rá sajátos színházi eszközeivel. Fizikailag erős jelenetek, jegyzőkönyvek szcenírozott felolvasása, fotódokumentumok felmutatása segíti a nézőt és a horvát népet abban, hogy szembesüljön mindazzal, amit a Zec (Nyúl) család lemészárlása szimbolikusan jelent. A színészek reflektáltak, távol tartják maguktól a szerepeiket. A főszereplő élve eltemetése a nyílt színen viszont sokkoló, hiába tudjuk, hogy ezúttal nincs veszély. Ugyanakkor kénytelenek vagyunk meghallgatni az elkövetők neveit, és elgondolkodni, nem ülnek-e mellettünk épp. Taps nincs a végén, csak a csend marad. Hát igen, már akkor is tudtuk, hogy a nép, ha van egy vezető erő, amelyik jól sulykolja, ki az ellenség, bármilyen gyűlöletre felbujtható. A történelem aztán máshol ismétli önmagát. Számomra ez az eddigi legfontosabb Frljić-előadás.

A „no comment/say it loud” Desiré-mezőnyben, 2015-ben újra ott a nemzetközi sztár, mégpedig egy visszatekintő jellegű és színházi témájú metaelőadással. A Ristić-komplexus című előadás hasznos és terápiás szembesítés a jelenlévő alkotóknak meg a városnak is, és azt hivatott bemutatni, mi a szocializáció, valamint hogy a szeretet és a gyűlölet, akár egy személy irányába, mennyire egy tőről fakad. A ma már hetvenen túli, Belgrádban saját színházat vezető, egykor Szabadka színházi életét is a feje tetejére állító avantgárd rendező, majd a Milošević-éra alatt baloldali pártvezér Ljubiša Ristić misztikus, avagy nagyon is valóságos alakját boncolja az előadás. Ironikus, hogy pont egy általa anno elfoglalt színpadon (Jadran Színpad). A szintén felháborodást keltő szerzői projektjeiről elhíresült kollégáról úgy szól Frljić, hogy a szorongást keltő színpadi akciók megemelkednek és szimbolikussá válnak. Szóval finomodnak a módszerek a szakmai kitekintő kapcsán. Egész Jugoszlávia lesz legyűrve ezúttal, egyházi zenékre és a Nirvána dallamaira. A személyi kultusz ijesztő képei bontakoznak ki végül, nagyon pontos koreográfia szerint, majd, mint a falra hányt borsó, hullanak a semmibe.

A következő évben „bordeline” a Desiré fesztivál alternatív neve, ahol Frljić A mi erőszakunk és a ti erőszakotok című, a ljubjanai Szlovén Ifjúsági Színházzal, a Rijekai Nemzeti Színházzal és a berlini Hebbel am Uferrel közösen készített előadásával van jelen. Akárcsak Urbán egyik eddigi legerősebb előadása (What’s Europe?) ugyanitt, Frljić Európa állapotát vizsgálja az iszlám és az új migrációs hullám összefüggéseiben, miközben lerántja a leplet a „nyugati civilizáció” képmutatásáról. Elgondolkodtató, hogyan trenírozhatók színészek a fogvatartók és az üldözöttek ilyen hiteles erővel való eljátszására. Ahogy közben az is, hogy etetnek meg minket, polgári lakosságot a vezetőink azzal, hogy mi különbek vagyunk más nemzeteknél, hogy a mi istenünk igazabb, mint a másoké. A sors fintora, hogy a nem szakmai közönséget nem sokkal előtte, 2016. október 9-én a Szarajevói Nemzetközi Színházi Fesztiválon (MESS) a hatóságok biztonsági okokra hivatkozva kitiltották erről az előadásról. Bosznia és Hercegovina bíborosa ugyanis látatlanban megállapította, hogy a produkció egyaránt sérti a keresztények és a muzulmánok érzéseit, és kigúnyolja mindazt, ami szent. Az élet maga produkált ez esetben egy Frljić tolla hegyére való alapanyagot – és Frljićnek még csak szereplőket sem kellett keresnie hozzá.

Hogy egy frljići fordulattal visszaugorjunk a kiinduláshoz a szekvenciák tengeréből, a legutóbbi Desirén bemutatott Hat szereplő szerzőt keres című előadását idézzük fel. A zágrábi Kerempuh Szatirikus Színházzal készített műve egy Pirandello-adaptáció. Egyáltalán az adaptáció gesztusa távol áll a rendezőtől, így a professzionális néző joggal kapja fel a fejét. Ám a megfejtés nem túl bonyolult, hiszen az egykori szerző egyik üzenetéből is dekódolható. „Én a hat szerepnek csupán a létét fogadtam el, életük értelmét visszautasítottam; átvettem az organizmust, de saját funkciója helyett egy másik, bonyolultabb funkcióval ruháztam fel, amelyben a saját funkciójának pontosan annyi hely jutott, mint egy adottságnak” – írja Pirandello, a fasiszta olasz értelmiség egykori kiáltványának aláírója, akinek a művében a mai napig szerzőre várnak a szereplők. Oliver Frljić rendezésében most új kérdéseket kap a filozófus Pirandello is, meg az elveszett identitásukat kereső jelenlegi politikusok is. Nincs benne köszönet, ahogy nincs megalkuvás sem. Az előadás elején a színészek nem a darab szerint előírt másik Pirandello-darabon, hanem egy, az anyaszínházuk szellemében kitalált improvizált szatirikus játékon dolgoznak. A malacálarcban előadott viharos bevezetőben a horvát jobboldali politika valós alakjai jelennek meg egy mulatságon, majd visszatér a történet az eredeti drámához. De természetesen kifordítva és a problémához igazítva az egészet. Egy család története, amely büszke a „konzervatív” családi értékeire, ezek: az erőszak, a vérfertőzés, a gyermekek prostituálása. A nagy erkölcsi szózatok így fordulnak a képmutatás színrevitelébe. És ezen nemhogy nem botránkozik meg a néző, de annyira tudja, miről van szó, hogy szinte szégyelli.

Kár, hogy nem hívják már Frljićet a Nemzetibe.