A focit, a chiantit és a tiramisùt szereti, a hízást meg a rossz kritikát viszont nem; képes jól próbálni és tud írni is a próbafolyamatokról. Ez mind-mind kiderül Máté Gáborról a Színházi naplók olvastán.

A színész (rendező, igazgató stb.) könyvet ír: szép literátus hagyománya ez a magyar színháztörténetnek. Olyik színházi ember megírja a memoárjait, mint Déryné vagy Blaha Lujza, olyik művész meg a kollégái vagy a mesterei emlékét igyekszik megörökíteni, mint Csathó Kálmán, Bilicsi Tivadar, illetve Léner Péter. Van, akit a szerepelemző és önvizsgálati furor késztet írásra (lásd: Gábor Miklós), s van, aki kórházi ágyon fektében a színházi demokrácia hiányát panaszolja fel meg a rendezőkre önti ki a mérgét írásban (olvasd ehhez a Levelek az urológiáról című Körmendi János-paszkvillust). No és persze akadnak színháztörténészi ambícióval is megáldott művészek (pl. Fesztbaum Béla), de krimiírók és börtönnaplóval a könyvpiacra berobbanó sztárok úgyszintén (itt most hagyjuk a neveket).

Ám ez a hagyomány, ha mégoly dús és változatos is, azért korántsem kiegyenlített. Különösen nem az a félmúlt és a jelen vonatkozásában, hisz például a magyar színházi élet évtizedek óta meghatározó társulata, vagyis a Katona körül is észlelhető egyfajta könyvdeficit. Ha jobban belegondolunk, egészen meglepő, hogy ez idáig sem Zsámbéki Gábor, sem Székely Gábor, sem Ascher Tamás nem írt könyvet, s habár a Katonáról már több könyv is született, de a Katonából még nemigen.

Előzetesen ezért is ígérkezett izgalmasnak és hiánypótló jellegűnek Máté Gábor kötete, amely a Magvető némiképp vegyes profilú Tények és tanúk sorozatában jelent meg tavaly ősszel, Szegő János szerkesztői közreműködésével. A már korábbról tudottan íráskész színész-rendező-igazgató naplójegyzetei iránt táplált olvasói kíváncsiság egyszerre szólt Máté személyének és a tisztelt/rajongott/bálványozott színházi műhelynek, amelynek mindennapi munkájába, ha könyv által is, de lopva betekinteni bizonnyal sokak hő vágya lehetett.

Ehhez a reményteljes várakozáshoz képest a Színházi naplók enyhe csalódást okozott a jelen recenzió írójának, s aligha csupán neki. Pedig a kötet lapjain valósággal átütővé válik a magyar színházi életre, s általában a hazai nyilvánosságra amúgy oly ritkán jellemző őszinteség, és éppígy a személyesség jegyét is félreismerhetetlenül magán viseli Máté Gábor minden sora. Csakhogy ezt a két, megsüvegelést érdemlő és elperelhetetlen szerzői erényt az esetek igen tekintélyes hányadában olyasmik közlésére pazarolja el a naplóíró, amelyek bizony már elsőre is mellékesnek tűnnek, de utóbb aztán részint fárasztóvá válnak, részint akaratlanul is parodisztikus jelleget kölcsönöznek Máté bejegyzéseinek.

Nem kétséges, hiszen szerzői utalás is van rá: Máté a Gábor Miklós-féle Tollal szerep- és önelemző, s a próbafolyamatot regisztráló-kommentáló irálya felől közeledett a maga szöveggyártói felfogásához. Ám ezt a zsánert összevegyítette egy étkezési, illetve diétanapló teljességgel magánérdekű bejegyzéseivel, ami ugyan végtelenül emberi gesztus és empátiát ébresztő betekintést kínál számunkra a művész életébe – de azért mégiscsak haszontalan. „Kicsit elpilledtem” – olvassuk egy ebéd utáni jegyzet zárómondatát, s valami egészen hasonlót érezhetünk mi is, miután végigrágtuk magunkat azon a sok pizzán, tiramisùn, kacsás pirogon, valamint répalén és chiantin, amelyeket Máté hol lelkiismeret-furdalástól gyötörten, hol elégedetten regisztrál napi feljegyzéseiben. S miközben persze nekünk is a hasunk az első, a félmosoly-félzavar állapotában nyugtázzuk az ilyen passzusokat: „Érdekes, hogy nyersen utálom az almát, de ilyen pitékben kifejezetten szeretem. Ezen már többször eltűnődtem, főleg itt Varsóban. Gondolom, a cukor jelenléte…”

Az evés-ivás témája (párban az edzés-vonulattal) mindazonáltal inkább csak prügelknabe gyanánt szolgál az olvasói elégületlenség számára. S csupán tünete annak az általánosabb észlelésnek, miszerint olvasva többnyire nem különösebben érdekes Máté Gábor magánélete. (Ahogyan persze a legtöbbünk szükségképp kisszerű élete sem kiabál éppen a megfilmesítés után.) Ami azért gond, mivel könyvként kézbe véve egy naplót az olvasói hedonizmus bizony elvárásokat támaszt. És mert – ne tagadjuk! – a budapesti értelmiség egyik utolsó bástyájának igazgatójától (rendezőjétől és vezető színészétől) előzetesen ennél azért valamivel több intellektuális izgalmat reméltünk.

Az efféle igények kielégítésére persze elsősorban nem is a mindennapok ilyen-olyan eseményeinek és benyomásainak rögzítése szolgálna, hanem a színházi munkafolyamatok elbeszélése. Nos, Máté e téren kétség kívül képes érvényes beszámolókat kínálni, fentebb méltatott őszinteségének majdnem csorbítatlan megőrzésével. Vannak jó, találó, sőt egyenesen telitalálatként azonosítható szavai a kollégáira, a próbafolyamatok egyszerre vaskosan realisztikus és felröptető közegére, és benne önmagára mint színészre vagy rendezőre.

„Valahogy úgy vagyok, mintha Zsámbéki rám osztotta volna Cserhalmi szerepét a Katona József Színház című darabban” – írja le például a Julius Caesar 1993-94-es próbafolyamatát naplózván a röpke benyomást, amely a jelenből visszatekintve persze mélyebb értelmet nyer, elvégre a Katona József Színház című darab azóta is műsoron van, és abban Zsámbéki végül egészen más szerepet osztott Mátéra. Aki persze maga is szerepeket oszt az említett színdarabban, immár jó ideje akár a saját egykori tanítványainak is, s róluk, illetve egyáltalán a fiatal színészekről írván különösen meggondolkodtató sorokat olvashatni tőle. Kritikus és önkritikus jellegűeket is szép számmal, akár olyanokat is, amelyek legalább annyit árulnak el a magyar színészképzés tartósan sérülékeny pontjairól, mint az adott tehetség aktuális állapotáról. Mint ez a Nagy Ervinről szóló mondat 2000 nyaráról:  „Miközben hiszek főszereplőm tehetségében, ének- és tánctudásában, állandóan ott kísért az a gondolat, hogy aki ennyire képtelen beszélni, érthetően artikulálni, az alkalmatlan a pályára.” (Az ilyen és ehhez hasonló naplóbeli mondatok amúgy olykor gorombábbak, mint azok az MGP-kritikák, amelyek ellen a szerző visszatérően háborog feljegyzéseiben, amúgy újfent bizonyságát adva a ténynek, hogy a kritikusi írásokból szinte kizárólag a ledorongolások égnek be a művészi emlékezetbe.)

Ám miközben Máté érzékletes és persze mélyen bennfentes elbeszélését adja számos próbafolyamatnak, azért az olvasói hiányérzet még a könyv e főszakaszaiban is fel-felüti a fejét. Merthogy a rengeteg praktikus és láttató erejű információ mellett gyakran bizony igen kevés derül ki az épp próbált darabokról. Sőt, néha gyakorlatilag semmi, mint például Tom Stoppard Árkádiájáról – már ha azt nem számítjuk, hogy Bán Jánosnak a naplóban idézett véleménye szerint e mű szar. De még ahol aprólékos beszámolót kapunk is az adott darab próbafolyamatáról, Máté rendezőként is mérhetetlenül többet mesél a technikai mozzanatokról: „…mi micsoda, kinek mi mit jelent, és mi lesz a dolga. Ki hova álljon, üljön. Ilyenek.” S jóllehet ez egy ideig okvetlenül leköti a színház világát (lásd még: masztixszagú mennyország…) kívülről bámuló olvasót, de azért a többedik próbafolyamat elmesélésekor már könnyen vékonynak tetszhet.

Ez az érzés talán csak a kötet utolsó nagy egységében, a varsói Imposztor-rendezés történetét megörökítő naplószakaszban oszlik el az olvasóban. Máté itt mintha szárnyakat kapna – s szerencsére nemcsak csirkeszárnyakat, melyek elfogyasztásáról itt többször is említés tétetik. Alighanem felszabadítóan hathatott az elbeszélőre, hogy a színészeiről itt aztán végképp kendőzetlenül mondhatott véleményt, s hogy Varsóban ő maga is érezhetően ki lett mozgatva a szokott rutinjából. Akárhogy is: Spiró darabjáról töprengve itt sokkal többet ír ki magából Máté, akinek egyébiránt külhoni elveszettségében sikerül a legközelebb jutnia ahhoz az áhított célhoz is, hogy étkezési, ivási, szurkolási, netezési és szereptanulási tevékenységének rögzítéséből valami érdekesebb, valami több, valami fontosabb is kijöjjön.

Jók voltak még: Mácsai Pál, R., a Vapiano és a Guinness sör.

Máté Gábor: Színházi naplók. Magvető, 2018.