A Tündérlaki lányok legnagyobb kérdése nem is az, hogy hol húzódik a határ az önfeláldozás és önfeladás, becstelenség és tisztesség között, hanem hogy mi vitte rá Forgács Pétert, hogy épp ezt a népszerű, de sok szempontból problémás darabot állítsa a Győri Nemzeti Színház színpadára.

Fotók: Fehér Alexandra

Heltai Jenő több mint százéves darabja kétségtelenül szép karriert mondhat magáénak. A kirobbanóan sikeres, 1914-es vígszínházi ősbemutató után nem sokkal megjárta a bécsi és berlini színpadot is, később játszották számos vidéki színházban, 2008-ban Valló Péter rendezésében visszakanyarodott a Vígbe, de készült belőle operett és tévéfilm is. A győri előadás most a Városmajori Színházi Szemle közönségszavazásán is előkelő helyet ért el. A siker receptje részben talán romantikus vonzalmunk a skarlát betű iránt, részben esetleg a boldog békeidők töretlen, kollektív nosztalgiaérzése. A téma viszont az eltelt évszázad és Heltai könnyed stílusa ellenére sem lett kevésbé nehezen emészthető, Pozsgai Zsolt átiratában ráadásul a hagyományos női sorsok panoptikuma valamiért a házasság intézményének kortesbeszédévé alakul. Azért van ebben valami ironikus így 2019-ben. A Tündérlaki lányok legnagyobb kérdése tehát nem is az, hogy hol húzódik a határ az önfeláldozás és önfeladás, becstelenség és tisztesség között, hanem hogy mi vitte rá Forgács Pétert, hogy épp ezt a népszerű, de sok szempontból problémás darabot állítsa a Győri Nemzeti Színház színpadára.

A történet elején a jó családból való, huszonnégy éves Boriska középszerű színésznő és már öt éve köztudottan egy báró szeretője. Apja halála óta tőle függ édesanyja és három húga, a Tündérlaki lányok aranyélete. Nem is önmagában a kitartott pozíciója az igazán aggályos, hanem az, hogy hamar kimondásra kerül, ennek a viszonynak a kialakításában a lányt kezdettől a család eltartása motiválta, és azért választotta önként ezt a kor légkörének megfelelően erkölcstelen utat, hogy a húgai úgymond tisztességesek maradhassanak. A család gátlástalanul ki is használja a helyzetet, özvegy Bergné fényűző háztartást visz, Manci elkéri Boriska teljes megtakarított pénzét hozománynak az anyagias vőlegénye kedvéért, Olga pedig egyenesen elvárja, hogy nővére eleve lenézett helyzetén felül akár szó szerint prostituálódjon is annak érdekében, hogy ő megkaphassa a végzettségének megfelelő állást. Amikor Boriska szerelmes lesz, és szakítana a múltjával, hogy hozzámehessen egy költőhöz, a családja természetesen saját érdekei szerint megpróbálja visszataposni, pedig a kitörésre valójában nem is igazán kínálkozik reális esély.

Ezt a nagyon is tragikus történetet Heltai drámája keserédessé, sokszor egyenesen humorossá szelídíti, rossz érzéseinket pedig tovább tompítja a század eleji miliő megszépítő távolsága. Úgy tűnik, tudatosan ezzel dolgozik a látvány is. Az előadás végig a Tündérlakiak szalonjában játszódik, a klasszikus polgári berendezés idillje nem válik sem giccsessé, sem olcsóvá, Bátonyi György díszletében a részletgazdag textilek, bútorok, kiegészítők mértéktartó összképet eredményeznek. Győri Gabi jelmezparkja szereplőnként két-három impozáns szettet is felvonultat. A látványvilág igényességét külön kidomborítja a világítás, az ablakok és a teraszajtó égillúziója még a szabadtéri színpadon is működik, egyedül a zene sántít, a Tárkány Művek dalai elütnek ettől a kifinomultan édeskés atmoszférától.

Nem dúskál az előadás a kimondottan hálás szerepekben, de korrekt alakításokat látunk. Agócs Judit Bergnéje hamisítatlan úrinő marad, miközben minden kognitív disszonancia nélkül, már-már madámként igyekszik belebetonozni saját lányát a báróval való megkérdőjelezhető kapcsolatba. Mózes Anita és Molnár Ágnes manírok nélkül is ellenszenvesek a rideg, ambíciózus Olga és a saját boldogságán kívül minden másra vak Manci szerepében. A legkisebb húg, Sári a Heltai-darabban nem kevésbé sáros, mint a nővérei. Jobban leplezi a saját érdekeit, miután nővérei megfosztották már Boriskát a pénztől és a becsületétől, ő – népmesei módón: harmadjára – a szerelmi házasság lehetőségét veszi el Boriskától. Az előadásban viszont részben a kimaradt jelenetek, részben Kiss Tünde eleven, megkapóan csitris játékának köszönhetően a történet egyetlen valóban romlatlan nőalakjának bizonyul. Felkínálkozik a bárónak, hogy Boriskának egérutat adjon, és miután a próbálkozása kudarcot vall, az előadás mintegy megjutalmazza a tiszta lappal. Nem derül ki, hogy miután Boriska elállt a közös szerelmükkel, a költővel való házasságtól, mi történik vele, milyen életpálya áll előtte: talán neki majd sikerül.

A költő szerepében Sárközi Józsefnek nem sok alkalom adódik emlékezetessé válni, nem is igazán értjük, mitől döglenek utána, mert költői minőségéhez is kimondottan csipkelődően áll az előadás. A Manci tornatanár vőlegényét játszó Bródy Norbert szögletes nyárspolgárságával, jellegzetes hanghordozásával, ad hoc végzett tornagyakorlataival a darab egyik legsikerültebb humorforrása. Nyilvánvalóan ezt a kabaréfunkciót tölti be Bende Ildikó és Török András karaktere is, az idős, önérzetes takarítónő, Róza és öt évvel fiatalabb kedvese, Pista, aki Róza kezét mindenáron Bergnétől akarja megkérni. Népviseletük és mind Róza refrénszerű „nem cseléd, hanem takarítónő” krédója, mind a közjátékként ismétlődő, népi kéregetőkkel tarkított lánykérési próbálkozások erősen paródiaszerűek, szükség van itt minden morzsányi humorra, úgyhogy nevetünk rajtuk.

A főszereplő Dunai Csengétől eltekintve egyedül talán Csankó Zoltánnak van lehetősége a mélyebb karakterformálásra, és él is vele. Bár kezdettől tudjuk, hogy Boriska nyomorúságának okozója a többiek által szeszélyesnek és zsarnoknak leírt báró, aki ráadásul meg is csalja Boriskát, mégsem ezt a figurát látjuk a színpadon. Minden cselekedete emberi és érthető és nagyrészt a saját komplexusaira vezethető vissza. Bizalmatlan, nem mer elköteleződni, de gesztusaiban mégis tisztelettel és törődéssel fordul a lány felé, a közömbösebb pillanataiban sem kegyetlen, a költővel való házasság felmerülésekor sértettsége ellenére nem áll bosszút, és Sáriban sem egy újabb, fiatalabb játékszert, hanem egy friss, lángoló szerelem lehetőségét keresi. Abban, hogy végül megmarad Boriska mellett, a romantikus szerelem helyett inkább valami józan megállapodottság érződik, az élete leszállóágának felismerése, de Csankó ezt is reálisan és átérezhetően ábrázolja. Kisszerűsége, gyarlósága elítélhető ugyan, de nem gyűlöletes.

Természetesen maga Boriska a legkomplikáltabb karakter, és Dunai Csenge egyébként megnyerő megformálása ellenére sem egyértelmű, mi zajlik benne a cselekmény során. Ez azonban nem is a színészi játékon múlik, sokat csúsztat az előadás, hogy valami legalább többé-kevésbé megnyugtató lezáráshoz jussunk.

Boriska tehát a költő iránti fellángolás eufóriájában még előbb a báró, aztán a családja rabszolgájának nevezi magát, és arról beszél a húgainak, hogy fogalmuk sincs, milyen érzés olyat csókolni, akit nem szeret, és eddig még sosem volt boldog. Ezektől a frusztrált, passzív-agresszív kitörésektől az ő évek óta tartó, tudatos „önfeláldozása” is sokkal kevésbé tűnik nemes áldozatnak, mint önsorsrontó mártírkodásnak. A darabban eredetileg Sári érzései miatt lép vissza a költővel való egyébként is ötletszerű házasságtól, majd egy könyörtelenül realisztikus, langyos békülést követően a csalódást a báró vállán sírja ki.

Az előadásban a hozott anyagtól erősen elrugaszkodva a báró a zárójelenetben egyenesen feleségül kéri Boriskát. Itt olyan brutális kognitív torzításoknak és átkeretezéseknek lehetünk tanúi, ami teljesen megkérdőjelezi az addigi eseményeket, a lány ugyanis kijelenti, hogy soha senkivel nem érezte magát annyira jól, mint vele, és azért sír, mert annyira boldog (vagyis konkrétan az ellenkezője hangzik el a korábban hallottaknak). A két férfi között őrlődve felmerült benne az is, hogy amerikai turnéra menne, hogy színészi ambícióinak eleget tegyen, és saját, önálló életet építsen magának, de ezt a tervet minden átmenet nélkül le is cseréli egy nagycsaládos jövőképre, amelybe kimondva-kimondatlanul talán csak az iszonyú kiábrándultság és kiúttalanság hajszolja bele. Nincs igazi feloldozás, hacsak az nem, hogy a házasság mindenre megoldást jelent. Nem hihető, de valahol megnyugtató ez a lánykérés, mint egy romantikus vígjáték váratlan, megalapozatlan fordulata, miközben nagyon is elszomorítóan életszerű beleszeretni az utolsó korrekt esélybe. De ez még az előadás történelmi és társadalmi niche-ében is bizarrul, kétesen mutat mint happy end.

A Tündérlaki lányok ma is egy könnyed műfaj nem túl könnyed darabja, amelyben elhallgatásokban és finom utalásokban, de leplezetlenül megjelenik a nők kiszolgáltatottságának több aspektusa a kitartott helyzettől a szexuális visszaélésen át a prostitúcióig. Forgács Péter rendezése is több dimenziósra sikerült, kapunk egy korrekt vígjátékot igényes látványvilággal, némi hatásvadász hányattatással és azonnali megkönnyebbülést hozó humorbetétekkel, és az a néző, aki laza kikapcsolódást keres, megtalálja a számítását. Van viszont hova kapargatni a felszínt is. Odalent viszont már kevésbé kerek.

Hol? Városmajori Szabadtéri Színpad
Mi? A Tündérlaki lányok
Kik? Szereplők: Agócs Judit, Dunai Csenge, Mózes Anita, Molnár Ágnes, Kiss Tünde, Mézes Violetta, Bende Ildikó, Csankó Zoltán, Sárközi József, Bródy Norbert, Török András. Díszlet: Bátonyi György. Jelmez: Győri Gabi. Rendező: Forgács Péter.