Nem is az az igazán érdekes, hogy mi a különbség egy modern és egy posztmodernbe hajló Shakespeare-feldolgozás között, hanem sokkal inkább az, ami a gyökeresen eltérő koncepciók dacára egyformán foglalkoztatta mindkét alkotócsapatot.

Nick Moschovakis egy skálán helyezi el a darab keletkezésétől napjainkig született Macbeth-értelmezéseket, amely a „dualisztikustól”, miszerint a Macbeth a jó és a rossz kérdése körül forog, a „problematikusig” tart. Az utóbbi végletbe tartozó interpretációk szerint a Macbeth komplex lételméleti és pszichológiai kérdéseket is boncolgat. Ennek az értelmezésnek a legismertebb és legradikálisabb képviselője a híres Shakespeare-kutató, Jan Kott, aki a dráma világát egy abszurd szabályoknak engedelmeskedő rémálomként írta le.[1] Kott értelmezéséhez pedig közel esik Szikszai Rémusz legújabb, tatabányai–szkénés rendezése.

A jellemzően alig megvilágított, már-már horrorisztikus látványnak (díszlet: Fekete Anna, jelmez: Kiss Julcsi) és a kísérteties hangoknak (Kákonyi Árpád) köszönhetően ott vagyunk a dráma örök éjszakájában, sőt még mélyebben, az emberi elme sötétnek ábrázolt ösztönvilágában, ahol az erőszak és a szexualitás kiteljesedik, ahol az emberiség örökölt kegyetlenségét megtestesítő, zombiszerű vészbanyák otthonosan mozoghatnak. Ősinek ható fekete-fehér tömbök mögül tör elő a kegyetlen tudattalan a színpadon, a színészek többsége páncélban készül az újabb gyilkolásra. Macbeth gonoszsága egyetlen csepp a világ tengernyi gonoszságából: a király utálatos, az emberek agresszívak, az ijesztőnek ható testiség, a fizikalitás áthatja az előadást.

Hősünk világa ez, amely igazolja őt: Nagypál Gábor megformálásában az áruló már-már szimpatikus, határozott, méltóságteljes, őrülete inkább alkalmi, részeges kábulat, mintsem tartós gyengeség. Mellette Lady Macbeth (Danis Lídia) a klasszikus értelmezéshez képest meglepően határozatlan. Egy hosszú, Ophelia őrületét idéző jelenetben látjuk, amint halott kisbabája koporsóját feltépi, és ringatja a holttestet, amely közben lassan elporlad. Macbeth ezt mozdulatlanul figyeli: hiába a szívszorító szenvedés, ez a téboly számára már mindennapossá vált. Az előadás talán legerősebb pillanata ez. Szikszai Rémusz csapatának e koncepcióhoz Macbeth lelkének a mélyére kellett ásnia, az előadás sikere ezért azon áll vagy bukik, hogy ott mit találtak. Talán ez az oka, hogy a földöntúli részek, a vészbanyák hosszú monológjai kevésbé működnek, inkább csak erős atmoszférát adnak. Ezzel szemben meggyőzőek az emberibb, intimebb jelenetek, ahol valóban pszichologizálható karakterek néznek farkasszemet egymással.

Ez a modernkori feldolgozásokra jellemző komplex pszichológiai megközelítés akkor lesz igazán szembeötlő, ha megismerkedünk a másik Macbethtel is, aki a Szkénétől villamossal tizenöt percnyire követi el esténként a királygyilkosságot. A Gáspár Ildikó rendezte Örkény színházi változatban ugyan szintén átgondolt személyiségeket látunk, de a figuráknak és a drámának sokkal inkább a felszínén vibrál ez az előadás, cserébe ezt egyfajta posztmodern távolságtartással teszi. Igaz, ez a távolság éppen csak annyi, hogy egy átlagnéző is ellásson odáig. Nem egy végletesen alternatív feldolgozásról van tehát szó, emellett a játékos, kiszólós betoldások révén könnyebb ráhangolódni, mint Szikszai Rémuszéra.

Takács Nóra Diána, Fodor Tamás, Pogány Judit és Borsi-Balogh Máté az Örkény Színház Macbethjében. Fotó: Horváth Judit

Bizonyos szempontból ez a változat mégis közelebb áll a dráma sokak által vélt keletkezéstörténetéhez. Bár bizonyíték nincs rá, a Macbethet nagy valószínűséggel eredetileg a királyi udvar előtt játszották, és az ősbemutató félig-meddig valós, félig-meddig az alkalomra megmásított múltbéli eseményeken keresztül reflektált saját korára. Itt és most sem helyem, sem kiterjedt ismeretem nincs részletezni a korabeli merényletkísérletek és trónviszályok kacifántos történetét, de nem is ez a lényeg, hanem a történetmesélés mechanizmusa: ahogy a külvilág és a hatalom „beszökik” az elbeszélésbe. Ez a „hiteles másolat” (a kifejezés többször elhangzik az Örkény előadásában, központi kellékére, a magyar Szent Koronára utalva) ugyan egy már rögzített történetet mond vissza (Shakespeare esetében a valódi Macbeth történetét, az Örkényben a Macbeth című drámáét), de lévén másolat, sosem lesz tökéletes. A dráma „szöveghű” előadása látványosan megtörik az önreflexió, a (mű)bakik, a közönség bevonása és az aktuálpolitikai kikacsintások összességétől, hogy folyamatosan érzékeltesse a hamisságot fakenews-folyammal átmosott agyunknak.

Az előadásban mindössze négy színész szerepel, akik az elején a koronát bemutató kiállítás munkatársai. Közülük éppen a koronaőr lesz a korona elrablója, illetve Macbeth szerepében a király őrzőjeként a király gyilkosa, és persze folytathatnánk az asszociációs láncot a Szent Korona vitrinjének egyetlen közismert őrével, habár erre már nem hangzik el direkt utalás. A szereplők élénkebbek, kevésbé árnyaltak, mint a Szkénében. Az, hogy ennek ellenére nem válnak karikatúrává, elsősorban talán a négy kiváló színésznek, Borsi-Balogh Máténak, Fodor Tamásnak, Pogány Juditnak és Takács Nóra Diánának köszönhető. Borsi-Balogh Macbethjében az elfojtott feszültség szinte tapintható: ölne és kitörne, csak egy cérnaszál, az emberség utolsó maradványa tartja még vissza. Nagypál karakteréhez képest egy sokkal szánalmasabb, silányabb jellemű figurát látunk, aki egyre infantilisebb lesz, ahogy megőrül. Komikus, gyerekes diktátor – nem az emberi gonoszság az ijesztő ebben az előadásban, hanem a társadalmi folyamatok, amelyek lehetővé teszik, hogy egy ilyen alak ilyen magasra jusson. Ennek pedig mi, nézők is részesei leszünk, összefüggésben az előadásba betörő „valósággal”. Biodíszlet vagyunk a szégyenletes bálon, amelyet Macbeth rendez, ételt és italt kapunk tőle, miközben hangulatos élőzenét hallgathatunk (a zenei vezető itt is Kákonyi Árpád), majd a háborús jelenetben kiosztott sípokkal üldözzük őt vezényszóra, ahogyan a budapesti tüntetéseken skandál szinte ösztönösen a tömeg a szónok utasítására. A koncepció alapvetően nem rossz, ugyanakkor – tekintve, hogy a néző bevonása a magyar kőszínházi közegben kevésbé bevett, és ezért erősnek ható eszköz – egy ehhez illően provokatívabb befejezésbe is kifuthatott volna az előadás. A játékosság így a végkimenetelt figyelembe véve kicsit céltalan maradt.

A fentiek természetesen aligha merítik ki a két színpadi feldolgozás közti különbségeket, amelyek számosak, holott aligha ezek voltak a dráma történetének legellentétesebb Macbeth-előadásai. Az ellentétek további felsorolásánál ezért több tanulsággal szolgálhat a hasonlóságok számbavétele: mi az, ami foglalkoztatta mindkét alkotócsapatot a Macbethben?

Az egyik ilyen közös pont a nemiség. Szikszai feldolgozásában az ösztönvilág mélyéről tör fel a szexuális vágy, ami ott van a Macbeth házaspár kapcsolatában és számtalan apróbb gesztusban is az előadás során. A vágy a bűnhöz kapcsolódik, ijesztő és hatalmas. Másrészt – bár egyik előadásban sem kizárólag nők játsszák a vészbanyákat, ugyanakkor Gáspár Ildikó rendezésében már csak a színészek szerepcseréiből adódóan is – a Macbeth androgün motívuma lett hangsúlyos: a figurák jelleme nem passzol a rájuk osztott nemi szerepekhez. A király például egy kedves nagymama Pogány Judit alakításában, de a színész és a szerep nemének megfelelése esetében is kiderül a szövegből a nemek keveredése: Macbeth túl nőies a felesége szerint, míg fordítva, a feleségében egy férfi elszántsága lakozik. A túlzás és a kiforgatás egy tőről fakad, Shakespeare drámája mond valamit a szexualitásról korunk számára is.

A másik, jóval lényegesebb közös pont a hatalom fejlődése. Az, hogy Shakespeare esetében a drámák végén érkező „jó” király (mint a Hamletben Fortinbras) valójában egy baljós jövő hírnöke, ma már szinte kötelező közhely az előadásokban. A két tárgyalt előadásban azonban Macbeth egy pillanatig sem tűnik magányos diktátornak. Helyette egy nagyobb rendszer része vagy, ha úgy tetszik, tünete. Sima harcos/munkás (katona, illetve őr), míg az ellene szervezkedők középosztálybeli értelmiségieknek tűnnek: a Szkénében öltöny, az Örkényben szemüveg különbözteti meg az ellenzéket. Függetlenül attól, hogy melyikben milyen létező történeti-politikai csoportot látunk a figurák mögé, az üzenet egyértelmű: a zsarnokság régi vágya egy kifinomultabb, háttérből manipuláló csoportban él tovább, napjainkban tőlük rettegünk. Mintha mind a két rendezés azt üzenné, hogy Macbeth egy régi, naivabb világ utolsó követe. A Shakespeare-értelmezésekben hagyományos hamis felszabadítók tehát szintet léptek: ami a véreskezű király után jön, az sokkal rosszabb lesz.

Mi? W. Shakespeare: Macbeth
Hol? Szkéné Színház – a tatabányai Jászai Mari Színházzal koprodukcióban
Kik? Nagypál Gábor, Danis Lídia, Crespo Rodrigo, Dévai Balázs, Figeczky Bence, Kardos Róbert, Király Attila, Maróti Attila, Mikola Gergő, Pilnay Sára, Szakács Hajnalka, Crespo Antonio / Szövegkönyv – Szabó Lőrinc, Kállay Géza és Szabó Stein Imre fordítása alapján: Szikszai Rémusz / Díszlet: Fekete Anna / Jelmez: Kiss Julcsi / Zene: Kákonyi Árpád / Mozgás: Király Attila / Rendező: Szikszai Rémusz

Mi? W. Shakespeare: Macbeth
Hol? Örkény Stúdió
Kik? Borsi-Balogh Máté e. h., Fodor Tamás m. v., Pogány Judit, Takács Nóra Diána / Szövegkönyv – Szabó Lőrinc, Szász Károly és Kállay Géza fordításának felhasználásával: Gáspár Ildikó és Ari-Nagy Barbara / Díszlet, jelmez: Giliga Ilka / Világítás: Bányai Tamás / Zenei vezető: Kákonyi Árpád / Dramaturg: Ari-Nagy Barbara / Rendező: Gáspár Ildikó

[1] Nick Moschovakis, „Introduction: Dualistic Macbeth? Problematic Macbeth?”, in Nick Moschovakis, szerk., Macbeth: new critical essays (London: Routledge. 2008), 44.