A Routledge dramaturgiakötetből GÁSPÁR ILDIKÓ rendező és három dramaturg munkatársa, ARI-NAGY BARBARA, GYARMATI KATA és KHALED-ABDO SZAIDA a devised módszerrel foglalkozó fejezetet választotta beszélgetésük kiindulópontjául. Szakmai eszmecseréjüket, amelyből a módszer mibenlétéről is sok minden kiderül, kérdésekkel segítettük.
…Ari-Nagy Barbara dramaturgot és Závada Pétert is dicséri, hogy minden beleírás és átszerkesztés ellenére megmaradt az eredeti francia dráma „lépcsőzetes feszültsége”, a rendezés és a színészi játék pedig az előadásba építette bele az ember végtelen kínját és ijesztő esendőségét.
ARI NAGY BARBARA dramaturg Kevés dolgot értékeltem át magamban, ha őszinte akarok lenni. Tulajdonképpen azon csodálkozom, hogy ennyire meg vagyunk lepve. Hogy ennyire készületlenül ért lélekben, amiről sejteni lehetett, hogy bekövetkezik. Régóta gondolom azt, hogy semmire nem tudunk nemet mondani, önként, tudatosan, egyenként és közösen. Mint a kutya, aki beszabadul a kamrába, és addig zabál,…
Werkfilm ez leginkább. Akkor is, ha az alkotók „dokumentumfilm-online-próba-videókonferenciá”-nak hívják a formát, melynek segítségével rögzítették egy készülő előadás kidolgozottsági szintjét, megnyitva előttünk otthonuk egy-egy szögletét is. A 2020-as koronakarantén kezdetén az élménymegosztás adakozó aktusa lett ez a kevert műfajú játék.
“Az ember teljesen fel tud oldódni abban, amit csinál” – mondja Gáspár Ildikó rendező a Hangosító 12. adásában, amely a sikerről szól. A műsor vendégei még Tasnádi Bence: “Ugyanazok nézik, ugyanazok játszanak… kis pezsgésre volt szükségem” és Gyabronka József: “Azt mondtam magamnak, hogy ezt sürgősen abba kell hagyni.” A résztvevőkkel Gócz Anita beszélgetett. Hallgassátok meg…
Nem is az az igazán érdekes, hogy mi a különbség egy modern és egy posztmodernbe hajló Shakespeare-feldolgozás között, hanem sokkal inkább az, ami a gyökeresen eltérő koncepciók dacára egyformán foglalkoztatta mindkét alkotócsapatot.
Gianina Cărbunariu Artists Talk című előadásáról két rendező, Gáspár Ildikó és Kelemen Kristóf beszélgetett.
Mikor a színpadra ért, arra gondoltam, tipikus huszadik századi énelbeszélő. És megint utólag: kafkai, de nem csak. Az a szürkésen átlátszó irodista, akinek irodalmi műben kell szerepelnie ahhoz, hogy valaki végre észrevegye, és ha ez megtörténik, szinte mindenki úgy érzi, hogy tulajdonképpen a saját tükörképét látja.
Mivel rendelkezik némi hatalommal ebben a világban, a kritikus felmutathatja a jót, és szankcionálhatja az elfogadhatatlant.
…ez a szemtelennek tűnő gesztus valójában lojálisabb a szerzőhöz, mintha avíttan, a szöveget érintetlenül hagyva tennék a közönség elé az alkotását.
