Nem tematikus válogatásra hívta a temesvári magyar színház az UNITER román kritikusait és a magyar kritikus céh tagjait, a háromnapos programot végignézve mégis azzal az érzéssel utaztam el Temesvárról, hogy csupa a nőket középpontba állító, női szerepeket, életlehetőségeket körüljáró előadást láttunk.

Míg a Hedda Gabler és A kommuna esetében ez a törekvés jórészt külsődleges, a felszín közelében maradó megközelítést eredményezett, az Apró kozmikus félreértés és a német színház Rumänian Tagebuch (Romániai napló) című előadásai mélyebbre nyúltak, a személyesség és az önazonosság élményével ajándékozták meg a nézőt. Ennek persze korántsem az az oka, hogy az első két esetben férfi, míg a második kettőben női rendezők munkáit láthattuk, de tény, hogy ezúttal az utóbbiak tudták hitelesebben és belülről megmutatni történeteiket és szereplőiket.

A Hedda Gablert Tom Dugdale amerikai rendező állította színpadra. Kék papucsos előadás ez is, mint néhány évvel ezelőtt a kolozsvári, Andrei Şerban rendezte Hedda: mintha vendégségbe mennénk a stúdióteremben berendezett nappaliba, ahová nem illik az utcáról, sáros cipőben betrappolni, kapunk hozzá egy (kórházakban, műtőkben is használatos) kék műanyagpapucsot. Igaz, a háziasszony még fel sem ébredt, amikor megérkezünk, és az előadás jelentős részét egyébként is a barna bőrkanapén heverészi végig farmerben és pólóban. A jelmezek, a mai lakásbelső, a karaokeberendezés, a drámabeli kézirat helyett a laptop és a pendrive mind-mind azt harsogják, hogy ez egy nagyon mai és trendi előadás. Ennek megfelelően rövidre, szűk másfél órásra is húzták. De mintha ez a határozott aktualizálás kilúgozta volna belőle Ibsent, miközben a külsőségeken kívül nem sok mindent tett a helyére. Tesman (Molnár Bence) itt nem egy tekintélyelvű professzor, hanem félgyermeki állapotban ragadt, naiv fiatalember. A kiábrándult, életunt Heddához (Simó Emese) képest egy másik generációnak tűnik. Összeférhetetlenségük nyilvánvaló, ám ezzel az alapképlet is leegyszerűsödik, a néző pedig nehezen érti, miért is sétált bele Hedda ebbe a házasságba. Simó Emese ugyanakkor mindent megtesz, hogy plasztikussá tegye a címszereplőt. Külön figyelmet érdemel a mozgása: egy lusta ragadozó nyújtózkodik, hentereg tőlünk karnyújtásnyira. A mondataival is harap: a szövegébe gonoszkodó utalások, megjegyzések kerültek, mindenki megkapja tőle a magáét, akit gyengébbnek érez, legyen az a férje, Juliane (Szász Enikő) vagy Berte (Tar Mónika). Itt Brack bíró (Mátyás Zsolt Imre) is egyértelműbb figura, mint amilyennek megszoktuk, ragadozó ő is, Heddához képest nagyobb vad, aki a legnagyobb természetességgel zsarolja meg az asszonyt. Ejlert Løvborg Aszalos Géza megformálásában kevésbé sarkított, titokzatosabb karakter marad.

A rendezés minden érzékünkre hatni akar: érzelmes és vad karaokedalok demonstrálják Tesman és Hedda egymástól igencsak távoli világát, sok dobozból rengeteg virág kerül elő. Tény, hogy Simó Emese igen dekoratívan fest a saját megelőlegezett virágravatalán, ahogy a kis híján ránk fröccsenő művér is hat. Ettől a sok hatáselemtől és a sarkított figuráktól az előadás egy kedvvel nézegethető képeskönyv benyomását kelti, utólag átgondolva azonban marad némi tanácstalanság a nézőben: mire is futott ki ez az egész?

Simó Emese a Hedda Gablerben (r.: Tom Dugdale). Fotó: Petru Cojocaru

A kommuna Thomas Vinterberg 2015-ös filmjének színpadi adaptációja, Radu-Alexandru Nica rendezésében. A hippikorszakban játszódó történet helyszíne egy tágas családi ház, ahová egy házaspár többeket befogad, hogy kommunában éljenek. A férj új szerelme azonban egy idő után nemcsak a házasságot borítja fel, de a közösség életét is.

A színház nagytermét alaposan átrendezték, ugyanis a Hedda Gablerhez hasonlóan itt is azt az illúziót szerették volna megteremteni az alkotók, hogy mi, nézők is benne ülünk a játéktérben (díszlet- és jelmeztervező: Ioana Popescu). Így az ülőhelytől is függ, hogy a „lakás” melyik részére látunk rá jobban vagy kevésbé. Ez a megoldás azonnal behúzza a nézőt, idővel azonban a hátulütői is megmutatkoznak: mindenekelőtt az, hogy a távolabb, nekünk háttal beszélő színészeket nem hallani rendesen, és a térben szétszórt játék a színpadi energiákat is szétforgácsolja.

Ioana Popescu hippijelmezei annyira színesek és figyelemfelkeltőek, hogy már önmagukban kialakítanak egy képet az adott szereplőről. Jó nézni őket, megfigyelni az apró részleteket. Néhány esetben ez a kép rátelepedik a színészre, aki szinte eltűnik a jelmez mögött. Kocsárdi Levente oroszlánsörény-parókája és őzbarna, magasított derekú nadrágja, később párducmintás öltönye például annyira feltűnő, hogy egyszerűen „kitakarja” a mögötte lévő karaktert, és ez a külsődleges kép marad meg az emlékezetben.

A hiba persze nem a jelmezekben van, hanem abban, hogy nem látszik az előadás határozott fókusza. A szerelmi háromszögtörténet lenne az? A házaspár kamasz lányának szemszöge (Szabó Abigél meggyőző játékával), aki rémülten nézi a szülei között mélyülő szakadékot, miközben a saját kamaszléte is éppen elég teher neki? Az előadás vége mintha erre futna ki, de akkor mi a jelentősége magának a kommunának ebben az egészben? Vagy mégiscsak a személyes szabadságról és annak határairól mondanának nekünk valamit? Ahogy az előadás belátható tere, a fókusz is változni látszik, ez a bizonytalanság pedig a színészi jelenlétre is rányomja a bélyegét. A legerősebb alakítás Éder Enikőé, aki az elhagyott asszonyt játssza, a megtartott méltóság és összetörtség állapotaiban egyaránt érzékletesen. Monológja az előadás egyéni csúcspontja. Van néhány szép közös jelenet is, mint például a karácsony ünneplése, amikor a szétszóródó energiák újra összetalálkoznak a létrából készült hippikarácsonyfa körül.

A Hedda Gablerhez hasonlóan azonban itt is ugyanaz a kérdés: láttunk egy jó ötletekkel, látványos külsődleges eszközökkel megtámogatott előadást, de nem tudni, hogy mi volt vele az alkotók célja, miért tartották fontosnak, hogy éppen ezt és éppen így mutassák meg nekünk.

A showcase harmadik napján tartott két előadás esetében ezek a kérdések nem merültek fel. Mindkettőnél az a határozott benyomása támadt a nézőnek, hogy az alkotóknak fontos volt, hogy éppen erről és éppen így beszéljenek.

Az Apró kozmikus félreértés Forgách András 12 nő voltam című novellafüzéréből ragad ki néhányat. Csábi Anna rendező szeret monologikus szövegekből építkezni. Ezt mutatta legutóbbi rendezése, Az utolsó tűzijáték is a Bethlen Téri Színházban, és erre példa az Apró kozmikus félreértés is. Az előadás lényegében négy monológból áll össze, mégsem lesz sem statikus, sem monoton. Képes megszólítani a nézőt, és nemcsak abban a néhány konkrét esetben, amikor egy-egy (férfi) nézővel közvetlen, fizikai kontaktust keresnek a színésznők, hanem abban az értelemben is, hogy úgy érezzük, ezek a vallomások nekünk szólnak, fontos, hogy meghallgassuk őket.

A realitást és szürrealitást egymásba úsztató történetekhez lebegő, a szövegeket kiteljesítő látványvilágot alkottak. Ráadásul igen egyszerű eszközökkel (műanyag zacskókból készült, luftballon módra szálldogáló párnákkal, fürdőkáddal, színes fényekkel) sikerült különleges, erős atmoszférát varázsolni, és ez a látványvilág nem válik külsődleges, ráaggatott dísszé az előadáson, hanem a szöveggel és a színészi játékkal együtt tud hatni (a díszlet- és jelmeztervező Albert Alpár).

Meglepő tapasztalat, hogy a korábbi két estén is látott színésznők (Lőrincz Rita, aki a Hedda Gablerben Thea Elvstedet játszotta, és Borbély B. Emília, aki A kommunában szerepelt) itt mennyivel jobb teljesítményt nyújtanak. A vendég Tankó Erika és a rendezés mellett az egyik szerepet is magára vállaló Csábi Anna játszik még az előadásban. Valamennyiük játékán azt érezni, hogy személyes ügyüknek érzik ezt az előadást, kulcsot találnak a kötetből kiválasztott négy női sorshoz. Legyen szó az egyetlen repülőút alatt csodálatos módon negyed mázsát fogyó-hízó nőről, vagy arról, aki megy a szíve és az orra után, és egy eszkimóba szeret bele, az abszurd történetekben meg tudják mutatni a bennünk lévő, folyton csodára váró hétköznapi nőt, embert. És milyen jó, hogy a csoda néha meg is történik, mint azzal a pincérnővel (Borbély B. Emília), aki a Budapest–Brassó-gyorsvonat büféjéből – a szemünket és a gravitációt meghazudtolva – az operaszínpadig emelkedik.

A Csiky Gergely Színházzal egy épületen osztozó Német Állami Színház Romániai napló című előadása egy sorozat része. Carmen Lidia Vidu rendező különböző városokban ugyanazzal a módszerrel szólaltat meg hat-hat helyi színészt, akik önmagukról, családjukról, városukról, színházukról beszélnek. A személyes vallomásokat multimédiás eszközökkel egészítik ki. Miközben a színészek egyenként kiállnak a színpadra, amatőr fényképek és profi videók, grafikák, filmbejátszások stb. futnak mögöttük. Temesváron valamiért úgy alakult, hogy hat színésznő vesz részt ebben a különleges, személyes színházi performanszban, míg például Sepsiszentgyörgyön férfiak és nők vegyesen léptek fel. Az életkoruk (31 és 71 között) és a tapasztalataik is nagy szórást mutatnak, ami azonban közös bennük, hogy a sallangtalan, egyszerű megmutatkozás bátorsága és ereje hatja át a mondataikat.

A messziről jött néző sokat megtudhat a város jelenéről és múltjáról (az 1989-es temesvári forradalmi eseményekhez többüknek személyes élménye fűződik), a különböző nemzetiségek együttéléséről (a hat német anyanyelvű, de legalábbis német nyelven játszó színésznő közül többeknek az egyik szülője magyar, sőt, hármukat Töröknek hívják), a színész(nő)sorsról, egyéni traumákról. Messziről jött idegenként azért izgalmas ez, mert olyan bepillantást enged a város és az itt élők életébe, amire turistaként sosem lenne lehetőségünk. El tudom képzelni, hogy helyiként, az ismert színészeket nézve-hallgatva még revelatívabb élmény lehet, amely akár arra is sarkallhatja a nézőt, hogy maga is nyisson kifelé – ahogy erre az előadás végén biztatják is.

Formáját tekintve a négy előadás közül a Romániai napló lép a legmesszebb a színháztól, jobban hasonlít egy dokumentumfilmhez. Mégis, ezek a személyes, élőben elhangzó vallomások az itt és most érzetét adják, képesek bevonni és felszabadítani a nézőt.