Paradox módon Rusznyák Gábor közelebb jutott volna az Édes Annához, ha jobban eltávolodik tőle.

Elavult dolognak hat az alapanyag elemzéséből kiindulni egy előadás esetében, hiszen arra a korra emlékeztethet minket, amikor a színházat pusztán a szöveg tolmácsolásaként fogták fel. Az Édes Anna esetében azonban nem csak maga a stabilan kanonikus, ugyanakkor rövid idő alatt újra- és újraértelmezett regény (egy marxista interpretáció itt, egy pszichoanalitikus ott), hanem Rusznyák Gábor rendezése is indokolja ezt a kiindulópontot, ugyanis sajátos módon viszonyul a szöveghez. Kosztolányi műve ráadásul több értelemben is színházi. A regény egy klasszikus drámához hasonlóan jelenetekre tagolódik, a sok szempontból homályban hagyott címszereplőt leszámítva realisztikusan kidolgozott és jól eljátszható karaktereket kínál, a cselekmény jelentős része dialógusokban és akciók során bontakozik ki, emellett többé-kevésbé egy helyszínen játszódik. A dramaturgnak látszólag könnyű dolga van.

Fotók: Éder Vera

Nehezebben leírható ugyanakkor, de jóval izgalmasabb a másik, elvontabb értelemben színházi (valójában performatív) aspektusa a regénynek, amelyre újabb elemzések világítottak rá (lásd Halász Hajnalka és Bónus Tibor kiváló írásait). Ezek alapján a regény a nyelv kijelentő-teremtő erejének és örökös pontatlanságának játékát mutatja be – ez a talán túlságosan is bölcsészes gondolat azért fontos most számunkra, mert ebbe a játékba egészen zseniálisan a narrátort és az olvasót is bevonja Kosztolányi. A narrátor ugyanis pont ugyanazokkal a sztereotipizált közhelyekkel és mendemondáknak ugyanazzal a stílusával mondja el a cselekményt, amivel a történetbeli krisztinavárosiak is pletykálnak – ezzel ironikusan megkérdőjelezve saját szavahihetőségét. Ugyanígy az olvasót is bevonja a játékba: elemi kényszert érzünk, hogy megfejtsük és megfogalmazzuk magunknak a választ a regény örök kérdésére (avagy miért gyilkolt Anna?), miközben újra és újra kisiklik a kezeink közül a megfejtés. Hála Kosztolányi elbeszélői technikáinak, a szereplők és az olvasó újra és újra megteremtik Anna alakját, majd érzik, hogy nem fedik le a teljes igazságot. Egy fiktív szereplő másának a létrehozása és lerombolása pedig lényegében már a színház felségterülete.

És itt elérkezünk Rusznyák Gábor rendezéséhez, amiben ez a teátrális távolságtartás félig-meddig szintén kibontakozhatott. A koncepció legszembetűnőbb eleme, hogy a többé-kevésbé realisztikus előadás során magát Kosztolányit is végig a színpadon tartja (a regénynek csak az utolsó pár oldalán tűnt fel a maga valójában) és az „író” elbeszélőként visszamondja az eredeti szöveg jelentős részét. Nem is az az érdekes, hogy a Feczesin Kristóf által eljátszott Kosztolányi gyakran „túlnarrálja” a jeleneteket (sokszor azt a konkrét mozdulatot látjuk a színpadon, amit ő is említ), ezáltal színpadiasságot adva az előadásnak, hanem hogy megkapóan érzékelteti azt a teremtő/résztvevő hozzáállást, amely Kosztolányi írói stílusában is megjelent. A regény perspektívákkal zsonglőrködő, hol távolságtartó, hol pedig a szereplők lelkébe látó narrátora itt, a színpadon szellemként követi a szereplőket, együtt gyújt velük cigarettára, apróbb gesztusokkal beavatkozik az eseményekbe. A díszlet (Khell Zsolt) ugyanezt a hatást erősíti: a realisztikus bútorok mögött egy kivetítő teszi mesterkélté a hatást, amelyen egy szocialista plakát animált, lassú leomlását követhetjük nyomon. A bútorok elhelyezése és az alattuk mozgó forgószínpad egyébként érzékletesen rájátszik arra, hogy a szereplők a lakásban egymásról mindent látnak és semmit sem tudnak, ennek a legnyilvánvalóbb példája egy gigászi üvegkalitka, amelybe időről-időre beállnak az egyes szereplők. Emellett az előadáshoz tartozik a szinte folyamatos, bánatos zenei kíséret és egy-egy álomszerűbb megoldás, amiben többek között csak utalásban, emlékekben szereplő alakok tűnnek fel. Mindez egyfajta költői aurát kölcsönöz a látottaknak.

Mielőtt rátérnék a negatívumokra, fontos hangsúlyozni, hogy Rusznyák rendezése a felszínen remekül működik. Sodródunk az eseményekkel, ügyesen van adagolva a feszültség, és sok apró ötlet színesíti az előadást. Ilyen például, hogy a meggyilkolt házaspárt játszó Nádasy Erika és Görög László lesznek Anna bírái is, ügyesen tovább gombolyítva korábbi karaktereik egy-egy vonását. Szintén megkapó a végig a színpadon maradó kislányokkal (Robb Horkay Jázmin és Kőhegyi Anna) végigvezetett gyerekmotívum. Mészöly Anna pedig telitalálat volt a főszerepre, csiszolatlan parasztlányként és „tökéletes” szolgaként egyszerre érezzük konkrét személyiségnek és kiismerhetetlenül titokzatosnak. Mint több elemző is felhívta rá a figyelmet, Kosztolányi nem igazán mutatta meg Annát a regényben direkten, helyette más szereplők leírásából és cselekedetei révén ismerjük meg, nagyban hozzájárulva a figura kiismerhetetlenségéhez. Van benne valami különcség, valami nem emberi, ami hol tökéletesen engedelmeskedő robot, hol animális motívumokban ölt testet. Mészöly ezt a komplexitást remekül érzékelteti. Vele szemben Feczesin lehetett volna egy kissé karakteresebb Kosztolányi és kevésbé teátrális narrátor, de ez nem volt igazán zavaró.

Térjünk azonban vissza a kritika elején említett alapanyag és a színházi „tolmácsolás” viszonyához. Rusznyák ugyanis épp csak megmutatja Kosztolányi ironikus és színházi távolságtartását a narrátoron keresztül, de alig-alig fordítja le a színházi jelműködésre. Például nem szól ki, ahogyan ezt Kosztolányi megtette, amikor a regény végén saját magát is beleírta a cselekménybe. A vagány gesztus elmarad, helyette egy Kosztolányi nevű szereplővel kell beérnünk, aki ugyan nem tartozik teljesen az előadás diegetikus (a többi karakter által érzékelhető) teréhez a cselekmény nagy része alatt, mégiscsak egy szimpla, fiktív szereplő. A néző ugyan elbizonytalanodhat a narrátor szavahihetőségében, de a saját mindentudásában nem, az Édes Anna ott marad az színpad gondosan elzárt, fiktív dobozában.

Helyette az előadás kicsit elvontabb utolsó jelenetében az Édes Annát szimbolizáló indulatos kutya betereli a szereplőket az üvegkalitkába – a kontextus alapján szűkös kis véleménybuborékjukba – egyedül Kosztolányi lép ki onnan (illetve be se lép a végig kívülállóként megmaradó kisgyerek). Ezáltal – és a Tanácsköztársaság hatásának a végét szimbolizáló, egyre kevésbé vörös színű jelmezekkel – az alkotók határozott üzenetet közvetítenek a szélsőséges nézetek problematikusságáról és az őket irányító, terelő indulatokról. Kosztolányi figurája alapján azonban ebből a konstruált valóságból ki tudunk jutni, és ezt is kell tennünk. Így a lépjünk túl a radikalizmuson kissé közhelyes üzenetével végül a szabadtéri előadás olyan természetes performerei hivatottak ironizálni, mint a színészek mögött átosonó macska, a városmajori templom harangja (amely egyébként pont akkor szólalt meg, amikor Anna elsőként megjelent) vagy maga a helyszín: hiszen nem csak a regényben, hanem a valóságban is a Krisztinavárosban vagyunk.

Nem a miskolcia művészek tehetnek róla, hanem az egész színházi szakma, ideértve az elavult módszertannal dolgozó kritikusokat, köztük magamat is – de Kosztolányi egész egyszerűen modernebbnek tűnik, mint egy színházi versenyprogram aktuális előadása. Pedig nem, Kosztolányi nem a kortársunk.

Mi? Édes Anna
Hol? Városmajori Szabadtéri Színpad – Miskolci Nemzeti Színház
Kik? Mészöly Anna, Nádasy Erika, Görög László, Szatmári György, Seres Ildikó, Varga Zoltán, Fandl Ferenc, Kerekes Valéria, Bodoky Márk, Simon Zoltán, Prohászka Fanni, Tenki Dalma, Feczesin Kristóf, Horváth Alexandra, Lajos András, Szirbik Bernadett, Varga Andrea, valamint Robb Horkay Jázmin és Kőhegyi Anna.
Díszlettervező: Khell Zsolt. Jelmeztervező: Tihanyi Ildi. Dramaturg: Rusznyák Gábor. Ügyelő: Gazdóf Dániel. Súgó: Fekete Zsolt. Rendezőasszisztens: Pöltz Julianna. Rendező: Rusznyák Gábor