Sok dinnyével, két mikrofonállvánnyal, parti homokkal és füstköddel nyílt újra két év szünet után az Újszegedi Szabadtéri Színpad.

Értem én, hogy a színház termék, különösen nyári alfajai polcon sorakozó, eladásra váró árucikkek, és meló rátalálni a fizetőképes vásárlókra, azaz megtölteni a széksorokat. Legyen akkor ez az első jó hír: Szeged népét megmozgatta a Don Juan. Bárki mondjon bármit, vitán felül komoly eredmény, hogy négy előadásra közel ötezer jegy elkelt. A kultúra állapotáért aggódó énem azt is hozzáteszi gyorsan, hogy ráadásul Molière-t néztek ennyien, nem pedig méltatlan, gatyaletolással vastapsot előhívó egynyári izét, szóval ez már valami. (Hogy igazam legyen, gyorsan elfelejtem a Don Juanba iktatott fingós-seggmutogatós poénokat. Mondjuk rá, hogy ez itt a vásári komédia szála.)

Fotók: Dusha Béla

Persze ennek az éremnek is legalább két oldala van: úgy sejtem, hogy szeretett városom lakosait nem annyira a klasszicista vígjáték mestere iránti töretlen rajongás csalta oda, inkább a jobb híján extravagánsnak nevezhető szereposztás. Szegedi és/vagy Szegedhez kötődő kedvencek mellett nagy nevek és totális outsiderek is feltűntek a színlapon. Az alkotók biztosra mentek, és az elég ügyesen működtetett sajtókampány is jól szolgálta a jegyeladásokat: de tényleg, ki ne akarná egy színpadon látni Bodrogi Gyulát és Geréb Ágnest?! Na ugye.

Az is tény, hogy nem a semmiben lóg a vállalkozás, hiszen a Liget felújítása miatt két éve nem funkcionáló Újszegedi Szabadtéri Színpad (újra)nyitó előadásáról beszélünk, és a szegediek vannak annyira lokálpatrióták, hogy érdekelje őket, mi történt itt ez idő alatt. Herczeg T. Tamás (aki amúgy, „T.” nélkül a Szegedi Szabadtéri Játékok igazgatója) a 2017-es szobaszínházi Tartuffe és a 2018-as, szabadtéri kisszínpadon bemutatott Úrhatnám polgár után ezúttal O. Horváth Sárival közösen vitte színre szériába rendeződő, harmadik Molière-jét, a léptékváltó Don Juant.

A második felvonás utolsó harmadában megszólal a La donna è mobile, mire jön a döbbent kérdés a színpadról: „Rigoletto a Don Juanban?!” És a prompt válasz stimmel: „Mindeeegy!” Igen, ilyen ez az egész produkció: innen-onnan kölcsönöz és újrahasznosít elemeket, néhány jó érzékkel beszúrt poén mellett nem elbújtatja, hanem felmutatja a kínos gegeket, és eközben majdnem folyamatosan ironizál(ni igyekszik) önmagán és a színházi helyzeten. Nem titok, Herczeg is sokszor elmondta: ő és rendezőtársa Bocsárdi László rendezőosztályában szerzett diplomát, és anélkül, hogy itt elkezdenék az erdélyi színházról mint olyanról bölcselkedő kijelentéseket tenni, valóban mindegyik Molière-jén érezni valami ottani ízt, a látványvilágban, a színészi fogalmazásban, a rendezői közelítésben.

Az, hogy a Don Juant nem felhőtlen komédiaként olvassák, jogos és érthető, ugyanakkor a közönség reakcióit figyelve eléggé szembemegy az elvárásokkal. Mert ugyan miért kellene halálról, csalásról, árulásról, bosszúról szóló kinyilatkoztatásokat hallgatnunk a fákkal körbeölelt nézőtéren egy kellemes nyárestén? Pedig az előadás éles fénybe vonja a Molière-szöveg struktúráját (ebben komoly szerep jut Petri György ma is pompás fordításának – az eredetiben két kézzel nősülőből lett „házasodógép” milyen remek!), amikor azt állítja, hogy a mozdulatlan forgószínpad közepén két, másképp magányos, de kölcsönös függőségi viszonyban álló alak, Don Juan és szolgája, Sganarelle áll, megpróbálva kicselezni az őket szünet nélkül üldöző többieket.

Azt hiszem, itt van a kutya elásva: alkotóelemeiben működő- és vitaképes a koncepció, csak az illesztéseknél van pár bibi. A két főszereplő köré skiccelt tragikomikus haláltáncban hol érdekes, hol kevésbé érdekes alakok tűnnek fel, de a viszonyok tisztázatlanok és/vagy sematikusak, javarészt az előadást átható, metázó fogalmazásmód miatt, amiről ki-ki vérmérséklete és színházi szocializációja szerint mondhatja, hogy újszerű vagy forszírozott.

Mire gondolok? Mondjuk, hogy a közönséggel farkasszemet nézve mikrofonba búgnak és szövegelnek, hogy túlérett dinnyéket nagy élvezettel trancsíroznak, hogy sokszor a burleszk felé tolják a játékot. A kitett, artikulált és felmutatott pici jelenetecskék azonban nemigen akarnak összekapcsolódni, ettől aztán idővel unalmassá válnak, és ennek oka alighanem a hangsúlyos középpont hiánya.

Jakab Tamás Don Juanja komoly feladvány elé állítja a nézőt: dzsigolónak hunyorogva se nézné senki. És most nem a korára utalok, mert az tényleg nem számít, inkább arra, hogy a kétszer ötven perc végére sem jövök rá, ugyan mit esznek rajta lányok, matrónák és saját identitásukban kicsit bizonytalan férfiak egyaránt? Jakab fáradt, kimért, a szerelmet mennyiségi, nem pedig minőségi problémaként kezelni igyekvő Dont mutat. Kötelességteljesítést, kopott cinizmust igen, tomboló szexust nem tapintani rajta. Sorbán Csaba játssza Sganarelle-jét, aki kecskeméti és szegedi előadásokban egy másik rendezőnél jó évtizeden keresztül gyakorolta, ami itt a fő feladata lett: jól érthetően a mikrofonba kommentál, magyaráz és narrál. A se kint, se bent pozíciót, a gazdájának és a nézőnek is egyszerre kedvében járó, tudálékos, de nem mindentudó figura szerepét rutinosan hozza.

Kettejük körül csupa kisbolygó kering. Az aktuálisan levetett feleséget Csákányi Eszter előbb őrjöngő, majd mindenbe belenyugvó asszonyként láttatja. Remélem, ő sem gondolja komolyan, hogy fivérei bármitől is meg tudnák menteni: Kancsár József és Balog József (akik még két másik szerepben is megmutatják, ahogy a Don átveri őket) karikatúrákat mutatnak. A főszereplő nőnemű áldozatairól, a Sebők Maya és Farkas Andrea által épp csak körvonalazott parasztlányokról sem mondható ennél több. A Don háromfős, néma kísérete (Geréb Ágnes, Baráth Zoltán, Andóczi-B. József) nem azonosítható funkcióval bíró biodíszlet.

Don Juan apját a két nyílt színi tapsot is bezsebelő, egészen más színeket képviselő Bodrogi Gyula játssza: nyúlfarknyi jeleneteit hibátlan ritmusérzékkel abszolválja, és a néző megkönnyebbülten észleli, hogy a sok komor kijelentés után lehet egyszerre szellemesnek és (igaz, csak picit) fenyegetőnek lenni. Zsótér Sándor Koldusa szürreális, földöntúli jelenés, hosszú, fekete klepetusában nem marad kétség afelől, ki a fura szerzet, aki a proszcénium strandhomokjába bonsaifácskát plántál.

A magyar kőszínházi szakma szégyene, hogy Kulka Jánosról betegsége óta semmi sem jut az eszébe: tünetértékűnek gondolom, hogy kizárólag pici, független társulatok foglalkoztatják. Meg persze most Herczegék, és ez az előadás egyértelmű nyeresége: Kulka néma kőszobrát méltóságteljes mozdulatokból, fenyegető jelenlétből, a földi hívságok iránti teljes közönyből faragták. Jó őt látni.

Ahogy az előző szegedi Molière-eknél, itt is meghatározó a külcsín. Szirtes Edina Mókus technótól a klasszikus futamokig terjedő zenéje szolgálja az előadást. Bianca Imelda Jeremias magas, szürke, komor, élüknél sejtelmesen felfénylő falakkal veszi körbe a középső, üres teret, ahová két, a falakhoz illeszkedő rámpán lehet lejutni Don Juan menedékéhez és főhadiszállásához, azaz kerekeken gurítható kádjához. A játszókat hol harsány (a Don pink öltönye), hol visszafogott (Elvira és testvérei) színekkel ábrázolja, gyakran extrém kiegészítőkkel (Vasárnap úr, Sganarelle) öltözteti a tervező.

Az előadás minden téren sokat markol, de a befektetett eszközökhöz képest túl keveset fog. Herczeg T. Tamás többször nyilatkozta: az előadásnak a néző fejében kell megtörténnie, nem pedig a színpadon. Legközelebb én kiegyeznék egy döntetlenben.

Hol? Újszegedi Szabadtéri Színpad
Mi? Moliére: Don Juan. Fordította: Petri György
Kik? Szereplők: Jakab Tamás, Sorbán Csaba, Csákányi Eszter, Kancsár József, Balog József, Bodrogi Gyula, Zsótér Sándor, Sebők Maya, Farkas Andrea, Kulka János, Geréb Ágnes, Baráth Zoltán, Andóczi-B. József
Súgó: Szabó Ágnes. Világítástervező: Szabó Dániel. Ügyelő/rendezőasszisztens: Horváth Bettina. Szcenikus: Tóth Kázmér. Színpadi mozgás: Kónya Merlin Renáta. Díszlet -és jelmeztervező: Bianca Imelda Jeremias. Zeneszerző: Szirtes Edina Mókus. Dramaturg: O. Horváth Sári. Rendezők: O. Horváth Sári és Herczeg T. Tamás