A társulat nyári szabadtéri színházi idényre készült, legújabb előadása, a Vízkereszt, de amúgy mindegy művészi köntösbe bújtatott bulvárszínházi felfogást tükröz.

Néhány évvel ezelőtt még joggal tűnhetett úgy, hogy az a maroknyi lelkes fiatal, akikből aztán a Sztalker Csoport megalakult, új színnel gazdagítja a megkövesedett esztétikájú és politikai törésvonalaktól megosztott hazai színjátszást. Nemcsak a generációs színházcsinálás miatt övezte kiemelt várakozás az ifj. Vidnyánszky Attila és Vecsei H. Miklós alapította csapat munkáit, hanem szimpátiát kelthetett az a hídszerep is, amivel képesek voltak összehozni együtt sosem játszó színészeket (III. Richárd), továbbá kitűnően ráéreztek arra, hogy miként lehet az ifjú generáció ingeréhségére rezonáló színpadi dramaturgiát kidolgozni (Liliomfi, Kinek az ég alatt már senkije sincsen).

Fotók: Deim Balázs

Azóta viszont sokat változott a világ, vagy jobban mondva a társulat igazodott annak mainstream elvárásaihoz. A nevükben megbúvó Tarkovszkij-utalás ellenére a csoport munkái csak nyomokban tartalmaznak bárminemű művészi radikalizmust. Ami persze nem csoda, hiszen a Sztalker korántsem köteleződött el a független társulati lét mellett, mivel úgy viselkednek független társulatként, hogy eközben betagozódtak a kőszínházi struktúrába: a színésztagok jelentős része a két nagy budapesti kőszínházban játszik (Vígszínház, Nemzet Színház), és olyan sikerelőadásokban kaptak főszerepet, mint a víges Hamlet, illetve a Pál utcai fiúk.

Kérdés, hogy mennyire volt determinált ez a pályaív, hogy ifj. Vidnyánszky Attila kezdetben újszerű és vizuálisan megragadó rendezői fogalmazásmódja miként vált egyre inkább kiszámíthatóbbá (Liliom), és hogy a hatáselemek repetitívvé válása mellett a szereposztásban miért nem érvényesül bárminemű váratlanság. Helyette a rajongói tábor fenntartását célzó gesztusként az egyes sztárszínészeket a megszokott karaktertípusban látjuk viszont (Woyzeck), ami egyfajta állandóságot kölcsönöz a társulat esztétikai profiljának, egyben világosan kirajzolja, hogy a Sztalker esetében a közönségigény kielégítése győzelemre áll.

A társulat nyári szabadtéri színházi idényre készült, legújabb előadása, a Vízkereszt, de amúgy mindegy művészi köntösbe bújtatott bulvárszínházi felfogást tükröz. A Sztalker egyébként minden erejével próbál magasművészet-közvetítő szerepében tetszelegni, ám eme felszíni réteg mögött nincs valódi intellektuális tartalom és invenciózus dramaturgiai munka, az előadás inkább a szélesebb közönségigényeknek kíván megfelelni, megadva a középosztálynak és a kamaszgenerációnak a művészetfogyasztás fancy életérzéssel párosuló megélésének lehetőségét. A Shakespeare-mű a magaskultúra-igényt garantálja, míg az ifjúság számára – ahogy azt Nagy Klára találóan megjegyezte – a klasszikusok fogyasztható átdolgozása, trendivé olvasztása adja a kúlságot, illetve az előadás eseményjellege, hiszen annak alkalmával a rajongók találkozhatnak a rocksztárokként ünnepelt színészekkel (érdemes megnézni a Facebook-oldalukon az előadás apropóján készült képeket a társulat tagjairól).

Hozzáteszem: ifj. Vidnyánszky Attila korábbi rendezéseiben a filmes utalások, az erős látvány, a karneváli mozgalmasság és a popsláger-betétek ismétlődése ellenére is volt gondolatiság, még akkor is, ha ezek nem álltak össze szerves egységgé és konkrét állításaikat tekintve nem voltak különösebben eredetiek. A társulat munkamódszeréből fakadó tézisszerűség a Vízkereszt esetében is érvényesült, azért is kezdtek foglalkozni a szóban forgó Shakespeare-művel, mivel – a rendező nyilatkozata szerint – a szerelemről szerettek volna előadást készíteni. A Vízkereszt remek választásnak bizonyulhatott volna a kortárs női-férfi szerepek kibontásához, vagy akár a romkomok által formált szerelemképünk kritikai árnyalásához. A Sztalker emellett fiútársulatként kapcsolódhatott volna ahhoz a – darab színháztörténeti kontextusától korántsem távol eső – problémacsomaghoz, miszerint a két nem hogyan és miként lehet jelen a színpadon, s mik azok a társadalmilag elfogadott szerepek, amelyeket egy nő és egy férfi a színházban magára ölthet. Merthogy a Vízkereszt a csavaros tévedéseken alapuló komédiahelyzetek mellett markáns társadalmi üzenetet is mozgósít, hiszen a darabban nők öltöznek férfinak, ha pedig a kizárólag férfiszínészeknek szereplési lehetőséget adó Erzsébet-kori színházi hagyományt is figyelembe vesszük, egy férfi öltözik olyan nőnek, aki férfit játszik. Ezzel korántsem azt szeretném sugallni, hogy a nyári színházak szórakozásért áhítozó közönségét genderelméletekkel kellett volna sokkolni, inkább az előadás üzente azt, hogy tisztában van az alapmű eme rétegeivel, mégsem próbál semmilyen szinten viszonyulni hozzájuk. Megjegyzem, a nyári szabadtéri színház műfaja egyébként is a vizuális látványéhség kielégítése felé tolódott el, mintha a művészi kísérletezés és a szórakoztatás egymást kizáró kategóriák lennének.

Ifj. Vidnyánszky voltaképp a pergő ritmusú komédiaszálhoz sem nyúlt, pontosabban elmaradt a tévedéseken alapuló helyzetkomikum mögötti feszültség fellobbantása, így a történet magjának, az Orsino (Kovács Tamás)–Olivia (Rujder Vivien)–Viola (Waskovics Andrea) közti szerelmi háromszög kibontakozása valójában tét nélkülivé vált. Az előadás veleje ennek következtében nem volt több öncélú közjátékhalmozásnál, a rendezés ugyanis előtérbe tolta a darab bohózatrétegét, azaz Tóbiás (Szabó Sebestyén László) és Keszeg András (Bordás Roland) karneváli csínytevéseit. Ez a népünnepély-kavalkád persze jól illik a szabadtéri színpadhoz, ahol a tér nagysága miatt eleve minden teátrálisabbnak hat. A mókázást azonban megszállta a harsány, repetitívvé váló sztalkeres formanyelv, így a popbetétek, a színháziasságra irányuló önreflexív utalások nem találkoztak a cselekmény gócpontjaival, a népünnepélyjelleg inkább showszerűvé merevedett, és a poénáradat pedig üresjáratokat keltett, néhol pedig nem lépett túl a gatyaletolós bulvárhumor minőségén.

A magamutogatási kényszer egyébként szépen illeszkedik a Sztalker sztárallűrjei közé, az előadás valójában egy nagykoncertre hajazott, ahol a nézők a nóvumok helyett inkább a slágerdalokból álló repertoár újrajátszását díjazzák. Az előadás alatti nézőtéri reakciók (nyílt színi taps és önfeledt nevetés) egyébként visszaigazolták: a Sztalker jól ráérzett arra, hogy miként kell rajongótábort építeni. Ez az út azonban színházilag zsákutcának tűnik, a társulat tagjai mintha egy szűk karakterregiszterbe lennének beragadva. Kovács Tamásnak színészi kvalitásai helyett (számomra a fehérvári Kartonpapában bizonyította, hogy vannak) a felsőteste a főszereplő, Szabó Sebestyén László pedig a szokásos módon hiteles kabarésztár és átváltozóművész (ahogy legutóbb a társulat Woyzeckjében is láthattuk). Bordás Roland sokat hoppázik néhány gatyaletolás között, Rujder Vivient pedig ismét kékszemű naivaként látjuk viszont. Gyöngyösi Zoltán Malvolióként kicsiny színfolt ebben az előadásban, bár a homoerotikus utalások inkább bugyuta viccként tálalják a másságot. Ezt nem ellensúlyozza az előadás során többször felbukkanó This is America című, az USA-beli feketék elnyomására reflektáló Childish Gambino-slágerbetét sem, hiszen a rendezés nyomokban sem utal arra, hogy ebben a világban lennének társadalmi értelemben vett alávetettek. Amikor Malvolio a Gambino-szám klipjének mintájára legéppuskázza az őt rászedő Tóbiásékat (valamint a teljes társulatot), az nem több egy újabb gegnél, a számbetét maga pedig a társulat védjegyének is beillő popszám-újrahasznosításnál. A Malvoliót, illetve családját érintő bántalmazás súlyát ugyanis elmossa a showkontextus, s arról sem esik szó, hogy itt és most mi közünk lenne ehhez.

Ezért sem lepődnék meg, ha a Gambino-szám kontextustól függetlenül visszaköszönne egy későbbi előadásukban is. A törzsközönség biztosan értékelni fogja.

Hol? Szentendrei Teátrum
Mi? Vízkereszt, de amúgy mindegy
Kik? Szereplők: Rujder Vivien, Barta Ágnes, Waskovics Andrea, Kovács Tamás, Herczeg Péter, Mészáros Martin, Mátyássy Szabolcs, Lestyán Attila, Dóra Béla, Szabó Sebestyén László, Bordás Roland, Gyöngyösi Zoltán, Reider Péter, Böröndi Bence, Patkós Márton. Hang, fény: Nagy Attila. Zene: Mátyássy Szabolcs. Koreográfus: Nagy Péter István. Jelmez: Vecsei Kinga Réta. Rendező: ifj. Vidnyánszky Attila