Esterházy Péter utolsó drámája nemcsak a szerző tragikus halála miatt vég-, illetve bizonyos tekintetben csúcspont színpadi műveinek sorában. Az építkezés záróköve ez, amelyet Esterházy korábbi drámái fundamentumként támasztanak alá.

A Mercedes Benz (a cím és a darab is megidézi Janis Joplin utolsó számát az énekesnő egyszerre ijesztően félelmetes és felszabadító nevetésével) a Szlovák Nemzeti Színház felkérésére készült a 2010-es évek első felében, a hazai ősbemutatót idén áprilisban tartották Székesfehérváron. Igaz, a dráma felolvasószínházi változatával már találkozhatott a magyar közönség, és a pozsonyiak is vendégszerepeltek Budapesten.

Az Esterházy-opus kettős irodalmi háttere a Jób könyve és Az ember tragédiája. Madáchnál az Úr és az általa teremtett Lucifer (látszólagos) párviadala, a „talpalatnyi föld” („hol a tagadás lábát megveti”) átengedésének ügye a menny és a pokol közti kompromisszum megköttetésével zárul. Jób esetében az Úr gesztusa – ha nem is egyetemes méretekben zajlik – azonos a fentiekkel: „Nos, a kezedbe adom, csak az életét kíméld!” A Mercedes Benz első jelenetének végén ugyanígy adja – próbatétel gyanánt – Lucifer kezébe az Esterházy családot („jó emberek” – aposztrofálja őket az Úr). Az egyetlen különbség, hogy – letisztultabb formát adva a bűn és a szenvedés kérdésének – itt maga az Úr a kezdeményező: „Ezek elég szerencsések, mondom, szeretem őket. Hát vedd el a szerencséjüket, fogadjunk, akkor sem fordulnak ellenem, akkor sem árulják el a jót.” A nagyszabású, több évszázadot átívelő dráma a Harmonia caelestisből és a Javított kiadásból is ismert családtörténeti szűrőn keresztül a nemzeti történelem neuralgikus pontjaira, fordulataira fókuszál; a magyar história belső mozgását, útját, kényszerpályáit a mikrotörténeti eseménysoron át teszi hitelesen elevenné.

Seress Zoltán. Fotó: Kiss László

Ismétlem, a Mercedes Benz olyan zárókő, a legkiérleltebb, talán a legtökéletesebbre formált színpadi mű, amely Esterházy drámai textusait nézve számos előképpel rendelkezik. Érdemes néhányat röviden felidézni: az ezredforduló körül született Búcsúszimfónia hőse, a „görszékes” öreg szinkronszínész a későbbi apafigura színpadi ősváltozata. A háromfelvonásos komédia, ahogy Radnóti Zsuzsa joggal megjegyzi, „a Mercedes Benz előjátékának, előzményének is tekinthető”.[1] A több mint egy évtizeddel későbbi Harminchárom változat Haydn-koponyára című darabban a Herceg figurájába oltva a család történetének fontos epizódjai már szilárdabb körvonalakat öltenek. A Nemzeti Színház Tízparancsolat-pályázatára született Én vagyok a te című dráma (ha a Mercedes Benznél jóval diszkrétebben és áttételesebben is, de) szintén erősen személyes vonatkozású. A darab Úr-figurája pedig közeli rokona a Tragédia-beli és a Mercedes Benzben megjelenő Úrnak, megint csak az Esterházyra jellemző markáns nézőpontból: a panaszkodó angyalok társaságában.

Más irányú „építkezésnek” tekinthetjük, ahogy egymás után – általában felkérésre – születő drámáiban Esterházy Péter egyre közelebb kerül a Peter Handke-i beszéd-játékhoz (Sprechstück), noha, mint Radnóti Zsuzsa is megjegyzi, Esterházy beszéddrámái finomabbak, légiesebbek, mint Handke vagy akár Elfriede Jelinek esetében. A 2006-os, a Pesti Színházban szintén Szikora János rendezésében bemutatott Rubens és a nemeuklideszi asszonyok – a korábbi, már a Búcsúszimfónián érezhető előzményeket is figyelembe véve – az első jelentősebb lépés talán ebbe az irányba. A Rubenshez hasonlóan angyal száll a földre a Haydn-koponyára írt variációkban is, amelyben az író, ha nem is ennyire egyértelműen, de folytatja a beszédjátéki irányt a fragmentált történetekkel, az Angyal rendre ismétlődő narrátori közbevetéseivel.

A Mercedes Benz talán a legnagyobb ívű drámai alkotása Esterházy Péternek. Akár Esterházy egyéb drámái, a beszéddrámai vonatkozásoktól sem függetlenül epikus természetű (nem mellesleg éppen úgy, mint az Úristen a Hrabal könyvében). Ez a tény pedig elsősorban az Esterházy-szövegek sajátos, számos önreflektív alakzattal felépített nyelvi struktúrája miatt komoly kihívás elé állítja a rendezőt: hogyan lehet relevánsan színpadra adaptálni Esterházy Péter kitérőkkel, sok rejtett irodalmi allúzióval átitatott, és ennek következményeként számos „rejtett aknát” tartalmazó művészetét? Lehet-e egyáltalán? Ha pedig egy színház mégis belevág, hogyan tud olyan módon hozzányúlni az alapanyaghoz, hogy az megőrizze összetéveszthetetlenül esterházys jellegét, ugyanakkor netán rövidebbé válva a színpadon is megtartsa „áramvonalasságát”? Szikora János az általa több mint tíz éve rendezett Rubensszel megmutatta: ha nem is hibátlanul, de lehetséges releváns Esterházy-előadást létrehozni. (Kétségtelen, hogy a Rubensen kívül a többi – általam ismert – adaptáció leginkább heroikus kísérlet jó pillanatokkal, jó megoldásokkal, kiváló színészi játékkal, ám részleges eredménnyel.)

A Vörösmarty Színház nagyszínpadán a Mercedes Benz sajnos nehézkesen, egyenetlenül, sokszor kiüresedve kel életre. Ez feltételezhetően nem dramaturgiai hiányosság, bár néhány ponton bátrabban hozzá lehetett volna nyúlni a szöveghez. Igaz, számtalan részlet kimaradt – például a „Harmadik, avagy Elhagyható jelenet” Janis Joplin címben idézett számának felhangzása után közvetlenül –, ami kétségkívül nem vált ártalmára a közel két és háromnegyed órás játéknak. Az is tény, hogy felesleges volt megtartani néhány, a dráma lényegét nem érintő fordulatot, például az erősen elcsépelt „a belgák hová álljanak” kitételt.

A darab kifejezetten „lötyög” a hagyományos nagyszínházi térben; kamaraszínházi közegben az adaptáció mindenfajta változtatás nélkül jobban működne. Maga a szöveg is valósággal ezután kiált, nem véletlen, hogy Pozsonyban is stúdiószínpadon mutatták be. Jelen esetben egyetlen díszletelem indokolja a nagyszínpadot, a hatalmas, fentről leereszkedő kéz, amelybe az Író belekapaszkodik. (Hasonló, az Apát szimbolizáló kézbáb szerepel is a szövegben.) A kép valóban szép és hatásos, plakátelem is lett belőle, ám igazából elhagyható/átformálható lenne: amire hangsúlyosan utal, az végig jelenlévő az előadásban.

A mű groteszk-ironikus alapállását igyekszik felidézni a díszlet, ám a végeredmény felemás. A galántai kastélymaradvány fantasy történetek baljóslatú romváraként jelenik meg, holott mint szimbólum az egyszerű poénnál jóval többet hordoz, a paradicsomi tiltott gyümölcs motívuma sejlik fel benne – legalábbis az eredetiben. Láthatóan túlzó elemekben gazdag, korabeli festményeket idéző élőképpé akarta formálni a rendező a barokk és rokokó minienteriőrt, ám az ide helyezett jelenetek többnyire a legérdektelenebbek. Elsősorban Kuna Károly erősen félreértelmezett Herceg-alakítása miatt. A dinasztia ősapja nem egyéb, mint enyhén ütődött, olykor kissé kéjsóvár bácsika a hibbant arisztokrata szokványos attribútumaival.

A virtuóz színészi alakítás hiánya egyébként is nagy hendikepje az előadásnak. Sághy Tamás Úrként leginkább sima modorú, olykor lehengerlő, ám karizma nélküli üzletembert idéz, Andrássy Máté az Író szerepében érdektelen, karót nyelt entellektüel. A Lucifert megformáló, a Vígszínházból vendégként érkezett Seress Zoltán a legjobb a maga nemében: az egyedüli, aki képes megjelenéseinek pillanatában valamiféle fanyar fluidumot kelteni a színpadon. A legsikerültebb jelenet is hozzá kapcsolódik: az Apa az ávósként feltűnő Luciferrel teniszmeccset játszik.

Hogy az előadás számos helyen csupán szellemes társalkodás, bon mot-gyűjtemény, az nem az eredeti műből következik. Sokkal inkább abból a tényből, hogy nagy részéből hiányzik például az Esterházyra oly jellemző erősen fanyar, (a legtöbb esetben önreflektív vonatkozású) szellemes irónia, a szemérmes pátosszal vegyített gúny, a mögöttes tartalommal, olykor többszörös jelentésréteggel bíró nyelvi virtuozitás színpadi leképezése.

Mi? Esterházy Péter: Mercedes Benz
Hol? Székesfehérvári Vörösmarty Színház
Kik: Sághy Tamás, Seress Zoltán, Andrássy Máté, Tűzkő Sándor, Kuna Károly, Pálya Pompónia, Varga Lili, Závodszky Noémi, Kelemen István, Kozáry Ferenc, Kovács Tamás / Dramaturg: Radnóti Zsuzsa, Perczel Enikő / Látvány: Szikora János / Jelmez: Závodszky Dalma / Rendező: Szikora János

[1] Radnóti Zsuzsa, „A mellőzött drámai életmű (Esterházy Péter drámáiról, elsősorban történelmi revüjéről, a Mercedes Benzről)”, Jelenkor 60, 6. sz. (2017): 696–701.