A Thália Színházban évek óta rendszeresen megszervezett Határon Túli Magyar Színházak Szemléje – amióta a kisvárdai fesztivál feladta ezt a profilját – az egyetlen olyan alkalom, amely áttekintő jelleggel kínál a magyarországi közönségnek erdélyi, vajdasági, felvidéki és kárpátaljai magyar előadásokat. A Thália honlapján közzétett beharangozó szerint a különböző országokban élő alkotók közti szakmai kommunikáció előmozdítása kifejezetten ambíciója a rendezvénynek. Kérdés, hogy ez mennyire valósulhatott meg idén, amikor a szemlével egy időben startolt a MITEM fesztivál, és a Thália maga is mindig egyazon időpontra tett két-két előadást. Abban sem lehetünk biztosak, hogy a Thália merítése híven tükrözi, „mi foglalkoztatja ma a színházművészet területén a határon túli magyar társulatok alkotóit”. A szerzőink által látott négy előadás legalábbis nem rajzolt ki markáns színházcsinálói esztétikákat.

Hajnal Márton

Tomcsa Sándor: Műtét

Tomcsa Sándor Színház, Székelyudvarhely

A Tomcsa Sándor Színház húszéves lett, ennek alkalmából pedig névadóját a Tomcsa20 elnevezésű rendezvénysorozattal ünnepelte 2018 novemberében. Ami ebből számunkra most érdekes, hogy az ünnep keretében Tomcsa egyik legfontosabb drámáját a színház művészeti vezetője, Zakariás Zalán színpadra állította, és ezt láthattuk nemrég a Tháliában. A Műtét a Trianon utáni kilátástalanságban született, de témája, a magányos ember menekülése a saját fantáziájába, mindenkor aktuálissá teszi, sőt, kérdései meglepően frissnek és izgalmasnak hatottak. Adott egy lakóház, amelyben kizárólag szenvedő, félresiklott életű emberek a bérlők. Ide érkezik új lakóként Ember László, aki szokatlan és megtörhetetlen boldogságával felkavarja a közösséget, a lakók szép lassan körülötte kezdenek forgolódni, irigyelve és kutatva titkát. Ember László örömének és minden gondolatának forrása a családja, egész életét a felesége és gyermeke tölti ki, akikről rengeteget tud mesélni. Egyedül az a különös, hogy a család nem él vele, a lakók közül még soha senki sem látta őket. Flambó, az egyik lakó végül rájön a titokra: a család csak Ember László képzeletében létezik. A történet ezek után arról szól, hogy Ember Lászlót megpróbálják visszarángatni a valóságba (avagy átvitt értelemben „megműtik”), és egy igazi családot próbálnak szerezni neki. A dráma legerősebb aspektusa az alaphelyzetben bemutatott önbecsapás és az önáltatás mint szükséges védőmechanizmus egy mélységesen sötét világgal szemben. Ebbe természetesen könnyedén bele lehet látni Trianon feldolgozhatatlanságát, de itt és most, legalábbis számomra, a személyes magányról szól inkább az előadás.

Érdekes, hogy a képzelt családból adódó bonyodalmak többször csapnak át helyzetkomikumba, így a dráma széles amplitúdóval leng a vígjáték és az egzisztenciális tragédia között. Ezekből Zakariás rendezése nyomasztó atmoszférájával a másodikra erősít rá: a minimalista, sötét színpadkép egyszerre sugall kilátástalanságot, és hagy helyet az álmokat megidéző vetítéseknek, valamint a deprimáló zene is egyértelműen ebbe az irányba mutat. Ebből csupán a színészek túlságosan teátrális játéka lóg ki, az előadás valószínűleg inkább realisztikusabb fogalmazást igényelt volna. Igaz, a főszereplőt alakító, a kolozsvári színházból meghívott Farkas Lóránd éppen kivétel: Ember Lászlót az teszi izgalmassá, hogy az önbecsapása félig szándékos, félig pedig tudattalan, a mindenkori színésznek pedig a kettő között kell hitelesen egyensúlyoznia. A történet csúcspontján megjelenik egy nő, aki Ember László feleségének vallja magát, ez a pillanat a rendezésben és Farkas játékában is kellően árnyalt és hatásos lett.

Farkas Lóránd és Barabás Árpád a Műtétben. Fotó: Balázs Attila

A főszereplőnek mindenáron segíteni akaró Flambó (Barabás Árpád) szintén kivétel, mert bár rá igaz a teatralitás, különc karaktere miatt el tudom fogadni az alakítását. Ember Lászlóhoz hasonlóan ő is egy rögeszmének él, csak éppen ez kevésbé nyomasztó: Sherlock Holmeshoz hasonló híres detektív szeretne lenni. A gond a mellékszereplőkkel van: a játékuk mesterkélten túlzó, ez pedig az intimebb, személyesebb jelenetekben nagyon zavaró. Cserébe a befejezés érdekes tanulsággal szolgált – belehallgatva a Tháliát elhagyó nézők beszélgetésébe: a dráma végi happy end még Tomcsa halovány kérdőjeleivel is túl rózsaszínnek hatott a pesti művészszínházakon edzett közönségnek. Egy utolsó, ütős csavart vártam volna én is, egy erős audiovizuális sokkolást, amely kifordítja a befejezést. István király koronázását elnyomja Koppány üvöltése, Macbethet egy még gonoszabb diktátor követi, és így tovább. Szinte reflexszerűen várjuk az arculcsapást, talán már túlságosan is kötelező jelleggel. És mégis: azzal, hogy Zakariás meghagyja a nyomasztó zenét és a sötét, kilátástalanságot sugalló színpadképet, sokkal finomabb és elegánsabb módon jelzi azt, hogy Ember a valóságban nem feltétlenül jut el a boldogsághoz.

Mi? Tomcsa Sándor: Műtét
Hol? Tomcsa Sándor Színház, Székelyudvarhely/Thália Színház
Kik? Farkas Loránd, Barabás Árpád, Márkó Eszter, Bekő Fóri Zenkő, László Kata, Esti Norbert, Nagy Xénia-Abigél, Pál-Varga Márta, Kőmíves Boróka, Dunkler Helka, Szűcs, Olcsváry Gellért, Tóth Árpád, Pál Attila, Dunkler Róbert / Díszlet: Csíki Csaba / Jelmez: György Eszter / Rendező: Zakariás Zalán

Móricz Zsigmond: Nem élhetek muzsikaszó nélkül

Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház, Beregszász

Katkó Ferenc rendezéséből olyan erős energia és jókedv árad, aminek nehéz ellenállni. Miközben a nézők még csak a széküket keresik, a színpadon már tart a háromnapos dínomdánom, megtáncoltatva, pálinkával és pogácsával kínálva az első sorokban ülőket, más szóval egyszerűen kirobban a színpadról a mulatság. A kép zsúfolt, a fehér díszletet a színpompás farsangi jelmezek uralják, az ünnepség pedig csak nem akar véget érni: átérezzük a házigazda jókedvét, de egyben a felesége félelmét is, hogy a vigalom felemészti a birtokukat. Az élő zenéből és a néptáncbetétekből származó lendület az első felvonás végéig igazán erős, de valamivel enyhébben kitart az egész előadásban. A csárdás nagyban hozzájárul az összhatáshoz, a színészek teljesítményére és a koreográfiákra nem lehet panasz.

Ugyanakkor Móricz egyik legismertebb színpadi művének szöveghű feldolgozásáról van szó, ebből adódóan maradt az előadásban egy kis konzervatív-patriarchális felhang. Például a birtokért aggódó feleség, Pólika (Tarpai Viktória) elhagyja mulatozó férjét, Balázst (Ferenci Attila), és átköltözik a nénikéihez. Itt azonban azzal kell szembesülnie, hogy kislányként kezelik, részben ezért visszatér a férjéhez. Arra, hogy egy nőnek, különösen manapság, van egyéb alternatívája is, mint a lekezelt gyerek vagy a háztartásért egyedül dolgozó feleség szerepe, nincs utalás a karaktere kapcsán. Az előadás vége ebből a szempontból kissé kellemetlen érzést hagy az emberben, amikor a zokogó Pólikával a kibékülés előtt elénekeltetik a címadó dalt. Mintha csak az öntudatos nő át-, majd leverését látnánk, miközben természetesen tény, hogy a férfi is átmegy jellemfejlődésen, amelynek során lelohasztják addigi duhajkodó természetét. De mintha az egyensúly nem lenne ártatlan.

Talán egy-egy poén kevésbé talált célba, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem szórakoztam jól. Móricz karakterei játékos karikatúrák, különösen a nénik, akik folyamatos civódásukkal, piszkálódásaikkal megtöltik a színpadot, és tulajdonképpen legalább olyan érdekesek, mint a főszereplő pár. Emellett Ferenci Attila kirobbanó színpadi jelenlététől tényleg elhihetjük, hogy a főszereplő után bomlanak a nők, beleértve a feleségét és a néniket is. Ferenci alakításában van ugyanakkor némi agresszió is, amely megsejteti a figura kevésbé szimpatikus oldalát. Az a fajta, nagy hévvel élő férfi, aki részegségében ugyanakkora eséllyel vallhat szerelmet, és vághatja arcon az embert. Tarpai Viktória tisztességesen végigvezeti a feleség vívódását, a legemlékezetesebb alakítás azonban Vass Magdolnának köszönhető, aki Zsani néniként érzékletesen játszik a ridegség álcája mögül elő-előbukkanó érzelmeivel.

A Nem élhetek muzsikaszó nélkül így korrekt szórakoztatás lett különösebben megszívlelendő mondanivaló nélkül. Ennek ellenére jó, hogy megjelent a Thália fesztiválján, hiszen Beregszászról ritkábban hallani a magyar színházi berkeken belül.

Mi? Móricz Zsigmond: Nem élhetek muzsikaszó nélkül
Hol? Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház, Beregszász/Thália Színház
Kik? Ferenci Attila, Tarpai Viktória, Vass Magdolna, Orosz Melinda, Kacsur Andrea, Kacsur András, Fornosi-Domáreckájá Júlia, Cséke Adrienn Johanna, Gál Natália, Szabó Imre, Orosz Ibolya, Sőtér István, Mónus Dóra / Zene: ifj. Sztojka Zoltán és zenekara / Koreográfus: ifj. Mlinár Pál / Táncosok: Garai Maja, Vozár Virág, Ivanics Alexandra, ifj. Mlinár Pál, Mlinár Péter, Gáspár Bendegúz / Rendező: Katkó Ferenc

Nagy Klára

Jordi Galceran: A Grönholm-módszer

Kézdivásárhelyi Városi Színház

A Grönholm-módszer a valóság megközelítésének szempontjából pont komplementere az alább tárgyalt Burundanga, avagy a maszk, a baszk meg a cucc című előadásnak. Míg az előbbi békaperspektívából a társadalom általánosabb dinamikáját, a multik szellemiségét veszi górcső alá, addig az utóbbi cselekményének apropóját egy konkrét politikai mozgalom, az ETA, a baszk nemzeti függetlenségért harcoló terrorszervezet adja, miközben a darab sok tekintetben elrugaszkodik a valóságtól. A két előadást a szerző személye kapcsolja össze, a katalán Jordi Galceran i Ferrer.

A multik világának szervezőereje egyre jobban meghatározza mai társadalmunkat, Kelet-Közép-Európa perifériájának valóságába így ért el elsősorban a globalizáció. A multi egyszerre szimbolizál egy ideális Nyugat-képet nemzetköziségével, a felzárkózás örök illúzióját, és jeleníti meg a gazdaságpolitikailag egyenlőtlen, állandó függőségi helyzetet különböző államok között, hisz a nemzetközi szinten elosztott munka fő motivációja, hogy a bérek keletebbre mindig lejjebb tolhatóak. A multinacionális vállalatok jelentik jobb híján a rendszerváltás után végzett fiatal értelmiség fő elhelyezkedési lehetőségét, így jelentősen meghatározzák egy-egy társadalom (ön)képét. Ezzel párhuzamosan a színházi alkotók is egyre jobban érdeklődnek ezen sajátos intézményrendszer iránt. Csak két példa: a budapesti Katona József Színház tizenhat éven keresztül játszotta Urs Widmer a műsorról tavaly júniusban levett Top Dogs című darabját, amelynek szereplői kirúgott menedzserek; a Radnótiban pedig márciusban mutatták be a vállalati hierarchiát és annak elidegenítő dinamikáit tematizáló Gloriát (Branden Jacobs-Jenkins). A kézdivásárhelyi Városi Színház előadása beleillik ebbe a tendenciába: felmutatja a fennálló struktúra embertelenségét és annak szélesebb társadalmi következményét. Bár a történet végig Spanyolországban játszódik, épp a multik nemzetközisége miatt nem tűnik távolinak a kontextus, hisz csak a személyneveket kell kicserélni, és egy pillanat alatt Kézdivásárhelyen vagy épp Budapesten vagyunk.

A nézőtérre érkezve megfigyelői pozícióba kerülünk. Előttünk a színpadon egy elegáns tárgyalóterem, az amerikai filmekből jól ismert kihallgatószobákra jellemző üvegfallal elválasztva, Szűcs-Olcsváry Gellért díszlete.

Az alaphelyzet egyszerű: négy ember – három férfi, egy nő – érkezik interjúra ugyanarra az állásra egy multihoz, azonban rövid várakozás után kiderül, hogy nincs interjúztató, a jelentkezőknek csak utasításokat kell követniük, amelyek egy mechanikusan záruló reteszen keresztül kapott borítékban érkeznek. Ravasz egy szituáció: úgy kell viselkedniük, hogy döntéseik minél inkább illeszkedjenek a láthatatlan felvételiztető akaratához. Ám mivel lehetetlen kitalálni, hogy a multik HR-eseinek inkább a csapatjáték és a szolidaritás, vagy a határozottság és a versenyszellem áll közelebb a szívéhez, a jelentkezők összes tettét relativizálja és hitelteleníti a megfeleléskényszer. Mivel sosem lehet tudni, hogy a többiek nem álcázott HR-esek-e, az állandó bizonytalanság és gyanakvás is szerepet kap. A feladatok a zárt tér ellenére is pörgős cselekményt generálnak, amelynek különös hangsúlyt ad, hogy Damoklész kardjaként lebeg a szereplők fölött a láthatatlan irányító hatalom.

A feladatok során egyre több személyes részletet tudunk meg a jelentkezőkről, gyengeségeik nyilvánvalóvá válnak: egyértelmű, hogy egyikük sem illeszkedik tökéletesen a multi elképzelt rendjébe, nem tudnak megfelelni a távoli és rejtélyes svéd központnak. Enric (Kiss László) válása után depresszióval küzd, és az újrakezdés utópisztikus lehetőségét reméli az állástól. Carlest (Lung László Zsolt) bátran vállalt transzneműsége miatt utasítják el úgy szakmailag, mint emberileg. Ferran (Kolcsár József) bár magabiztosan alakítja az alfahím-szerepet, egy pillanat alatt összetörhető, ha nem érzi magát nyeregben. Talán csak Mercè (Márdirosz Ágnes) egyesíti magában az ideális szakmai és emberi tulajdonságokat: szaktudása és könyörtelensége megkérdőjelezhetetlen, a ranglétra megmászása során megkeményedett, de még így is csak ő képes szolidaritásra. Pontos a dinamika a színészek között, jól bánnak a fordulatokból keletkező feszültséggel, igazi összjáték történik a színpadon, az alakítások közül pedig kiemelném Kolcsár Józsefét.

A négy jelentkező közötti verseny valójában fals, itt egy már előre eldöntött játszma zajlik, amelyben csak egy dolog biztos: a végén a multi arctalan és embertelen vezetősége fog nyerni a munkavállalókkal szemben. A láthatatlan hatalom kiszolgálása és a karakterek egzisztenciális félelme szétválaszthatatlanul összefonódik Barabás Árpád rendezésében. Ennek realizálása közben válik fájdalmasan érhetővé a mi megfigyelői pozíciónk: a díszlet implikálja az értelmezést, hogy aktív építői vagyunk ennek a rendszernek, nem vonhatjuk ki magunkat a felelősség alól. 

Mi? Jordi Galceran: A Grönholm-módszer
Hol? Kézdivásárhelyi Városi Színház/Thália Színház
Kik? Kolcsár József, Lung László Zsolt, Márdirosz Ágnes, Kiss László / Díszlet: Szűcs-Olcsváry Gellért / Dramaturg: Deák Katalin / Rendező: Barabás Árpád

Jordi Galceran: Burundanga, avagy a maszk, a baszk meg a cucc

Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat

Mit tegyek, ha nem bízom a pasimban, de gyereket várok tőle, és jó lenne megtudni, hogy szeret-e? A helyes választ nem tudom, de az biztos, hogy nem érdemes követni Berta (Lőrincz Rita) példáját, aki barátnője, Silvia (Keresztes Ágnes) tanácsára igazságszérumot adott a fiújának, mert a végén még kiderül, hogy a fickó terrorista. A fiú, Manel (Csata Zsolt) barátjával, Gorkával (Orbán Zsolt) el is rabol egy nagytőkést, akit Berta és Silvia lakására visz fel.

Keresztes Ágnes, Orbán Zsolt, Lőrincz Rita és Rappert-Vencz Gábor a Burundangában. Fotó: Benedek Levente

Az előző bekezdésből talán már mindenki számára kiderült, hogy a dráma fordulataihoz viszonyítva a Goldoni összes kismiska, és Csábi Anna rendezésében egyszer sem ül le az előadás, amelynek minősége azonban azon is múlik, hogy sikerül-e bonyolultabb kérdésekhez is eljutni a meglepetések áradatában. Ez azonban a rendezésen túl a dráma függvénye is, amelynek kidolgozottsága zavarba ejtően rapszodikus: a történet néha egészen felszínes, míg máskor meglepő mélységekig jut el. Egyik oldalról ott vannak a felnőtt életet éppen csak elkezdő fiatalok, akik annyira szerencsétlenek, hogy még elveket sem tudnak kitalálni az ETA színeiben történő emberrabláshoz, amelybe végül is az egzisztenciális bizonytalanság hajtja őket. Nem derül ki viszont, hogy hogyan lettek ilyen érték- és érdeklődésvesztettek, mint ahogy az is sovány magyarázat, hogy valaki azért lépne be egy nemzeti függetlenségért harcoló, több száz ember haláláért felelős terrorszervezetbe, mert éppen Baszkföldön nyaralt. Míg a szélsőséges apolitikusságot a fiatal generáció képviseli az előadásban, ennek mintegy ellenpontjaként jelenik meg a Rappert-Vencz Gábor által alakított Jaume, aki szinte az összes egymásnak ellentmondó politikai értéket egyszerre jeleníti meg egy személyben. Ő az elrabolt milliomos, aki egy pillanat alatt átveszi az irányítást, és nem mellesleg Silvia gazdag nagybácsija, aki egykori elitellenes fegyveres ellenállóként jelenleg nagytőkési pozícióból akarja öntudatra ébreszteni és önszerveződésre buzdítani a munkásosztályt enyhe francia kiejtéssel. Logikus, nem? És akkor Jaume karaktere még jobban járt például szegény Silviáénál, aki a végtelenségig le van egyszerűsítve: szereti az egyenruhás férfiakat, és fél, hogy jó-e a melle. A történet végére összejön Gorkával, aki egyenruhás, és tetszik neki Silvia melle – happy end. A többi karakter is hasonlóan kétdimenziós marad, a történet során felbukkanó olyan konfliktusok, mint a megcsalás vagy a párkapcsolati hazugságok egyszerűen kibeszéletlenül maradnak.

A történet által érintett témák komolysága és az előadás könnyedebb jellege között feszülő disszonancia azonban nem csak a dráma hibája, a rendezés is alaposan kiveszi belőle a részét. Ezt bizonyítja a korábbiakhoz egyáltalán nem kötődő, számomra kissé indokolatlan zárójelenet is, amelyben Jaume bácsi egy „I’m a motherfucker terrorist” refrénű dalt énekel, miközben a többi szereplő táncot lejt, majd egy-egy fejlövés után teátrálisan eldől.

Bár a dráma témafelvetése elméletben lehetőséget adna aktuális és releváns társadalmi kérdések, úgymint a kisebbségek nemzeti önrendelkezése vagy a céltalan és eszköztelen fiatal generáció problémái megvitatására, maga a szöveg és a rendezés sem hozza közelebb ezeket a dimenziókat, így végül egy meglehetősen szórakoztató, de hamar elfelejthető előadás után távozunk a teremből.

Mi? Jordi Galceran: Burundanga, avagy a maszk, a baszk meg a cucc
Hol? Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat/Thália Színház
Kik? Lőrincz Rita, Keresztes Ágnes, Csata Zsolt, Orbán Zsolt, Rappert-Vencz Gábor / Díszlettervező: Albert Alpár / Jelmeztervező: Albert Alpár / Zene: Constantin Coada / Rendező: Csábi Anna