Kovács Krisztián ma is úgy néz ki, mint egy lázadó kamasz, pedig negyven éves elmúlt. Soha nem fogom elfelejteni, ahogy Christophert, az autista kamaszt játszotta egészen zseniálisan a Mark Haddon regényéből készült előadásban. Azóta igyekszem minden szerepében megnézni.

– Szinte nem láttalak olyan darabban, ahol nem éreztem volna egy kicsit, hogy saját magad játszod ezekben a kissé őrült, elvarázsolt figurákban. Tényleg létezik ez a skatulya?

– Igen, ezekben a szerepekben vastagon benne vagyok én is, de a skatulyát én osztottam saját magamra. Viszont most talán elkezdtem egy kicsit kilépni: például a nyomozóval, akit Háy János darabjában (A lány, aki hozott lélekből dolgozott) játszom. Ez a skatulya biztos abból is fakad, hogy különbözni akartam mindig is, nekem ez a névjegyem. Egy kicsit olyan, mintha mindenen kívül lennék. Bár ez nem teljesen igaz, mert azért nem véletlenül vagyok a Nézőművészeti Kft. tagja, tudom, mit jelent tartozni valahova. És tényleg minden kritikai dicséretnél többet ér, amikor azt mondja egy néző A kutya különös esete az éjszakában után, hogy ő azt hitte, én tényleg autista vagyok.

– Ez a tökéletes illúzió, amikor a néző elhiszi, hogy te kábítószeres, autista, stb. vagy…

– Igen, és amikor én belül azt érzem, hogy valamit maradéktalanul sikerült megcsinálni, akkor mindig benne van az a plusz, hogy kicsit én is vagyok tényleg. Csak ilyenkor tudok laza és önfeledt lenni, teljesen azonosulok a szereppel, azt se tudom, hogy milyen nap van, ki is vagyok valójában. Mondok egy másik példát: ha én cukrász lennék, akkor a recepteket soha nem követném teljesen, minden süteményben lenne valami belőlem is. Ugyanakkor ettől én sokat szenvedek, mert nagyon nehéz így egy szöveget „magamra húzni”.

– Azért, mert annyira a saját lényedre akarod formálni?

– Igen, mert egyébként nem lesz az enyém, csak ha „Krisztiános”. Szeretek azonosulni ezekkel a szélsőséges karakterekkel, a különös rendszer szerint működő emberekkel. Izgalmas kihívás színészileg, és jó megmutatni ezeket a figurákat, akik mások, nem simulnak bele a rendszerbe. Jólesik a tudat, hogy segíthetek megérteni ezeket a „másokat”.

Kovács Krisztián A lány, aki hozott lélekkel dolgozott című előadásban. Fotó: Mészáros Csaba

– Az elejétől, már a főiskolán magadra húztad ezt a skatulyát?

– Én ott is kívülállónak éreztem magam. Én voltam a legidősebb, hatodszorra vettek fel. Azt éreztem, hogy nem értenek, mert nem tudom jól kommunikálni magamat, és ezért egyedül vagyok hagyva. Akkoriban erre dührohamokkal reagáltam. Mintha a többiek nem érzékelnék azt, ami bennem van. Ez valószínűleg azért is van így, mert én lassan, lépésről lépésre nyílok meg, formálok meg figurákat, ahogy a köröm vagy a hajszál nő. A mai világ pedig nem kedvez ennek a lassúságnak.

A főiskola első két évébe majdnem beledöglöttem, reggel tíztől éjfélig ott voltam. Azt gondoltam, hogy ha már végre bekerültem, akkor nyomni kell. Másodéves voltam, amikor terhes lett a gyerekeim anyukája, és onnantól azután egészen más perspektívában láttam mindent. Utolsó évben lemondtam a vígszínházi gyakorlatot, Marton László még egy szereppel is megkínált, de azt sem vállaltam el. Valahogy kiábrándultam.

– Miből?

– Talán kicsit erős ez a szó, de – és ezt biztosan sokan félre fogják érteni – értetlenül álltam az előtt, hogy mennyire nincs valódi választásom végzős főiskolásként, hogy hová szeretnék szerződni. Az volt bennem, hogy színházi gyakorlat nélkül, a főiskola vizsgáiból nyilván kiderül, ha valaki tehetséges, és fogják hívni mindenkitől függetlenül, pusztán önmaga miatt. Azt is éreztem, hogy szétesek és bekattanok, ha nem vagyok jelen a lányom első évében. A színpadi létemmel képviselem azt is, ami az élethez való viszonyom, és ha én ott nyomom egy kőszínházi nagyüzemben, pont az életről maradok le. 2004-ben még ilyesmiket gondoltam.

– Nem bántad meg?

– Nem. ’97 és 2001 között a Bárka Színházban kezdőként ott lenni hatalmas élmény volt, rengeteget tanultam a színházról: ruhatáraztunk, takarítottunk, jegyet szedtünk, statisztáltunk. Akkoriban jöttem rá, hogy a színház 24 órás műszak. Ezért nem mentem el később vidékre sem. Megint csak az volt bennem, hogy ha leszerződöm, akkor állandóan ott leszek, nem fogom látni a gyerekeimet, a végén még becsavarodok, és valami hülyeséget csinálok. Meg viccesnek és kicsit méltatlannak éreztem, amikor egy vidéki színház igazgatója másik két osztálytársammal együtt hármunkra azt mondta, hogy „pedig ez egy ilyen hármas csomag lett volna”, miután láthatóan elbizonytalanodtam a kérdésére, hogy odaszerződöm-e.

Volt egy ilyen belső hang bennem, hogy ezt nem szabad. Persze sokan mondták, hogy honnan tudom, ha ki se próbálom.  De szerintem vannak dolgok, amiket ki se kell próbálni. Egyre inkább azt érzem, hogy sokkal többet ad hozzám, ha néha csak szemlélődöm. Persze a színészet, a színházcsinálás egy sokkal aktívabb valami, de nekem nem megy ez a teperés.

– A Vígbe nem, de később az Új Színházba azért elmentél…

– Igen, és pontosan emlékszem arra, hogy négy nagyon jó év után (ami alatt izgalmas és tehetséges színésztársakkal, rendezőkkel dolgozhattam együtt) miért éreztem azt, hogy tovább kell lépnem: a különböző, néha lényegtelennek tűnő belső idiotizmusok miatt, amelyek állandóan leszivárognak fentről. Azt éreztem, hogy így nem tudunk a lényegre koncentrálni mi, színészek. Azóta azt is megtanultam, hogy meg kell beszélni mindent, nem szabad hallgatni és egyszer csak felállni. De ez nekem nem megy könnyen, mert amit én otthonról hozok, az inkább a befelé élés, kifelé nem mutatás, a konfliktusok nem kitárgyalása.

– Ezért is borultál ki?

– Igen, folyamatosan tanulom, hogyan kell ezt csinálni, hogyan kell „érdekérvényesíteni”, kiállni azért, amit gondol az ember, hogy ne legyen kiborulás. A főiskolán még gyakran az volt, hogy elkezdtem egy mondatot, de nem mondtam végig, merthogy úgyse kíváncsi rám senki. Próbálom kirántani magamat ebből az ördögi körből, mert eljön minden ember életében az a kor, amikor már nem lehet visszafelé mutogatni.

– A kutya különös esete az éjszakábankapcsán mesélted még régebben, hogy hány kis mozdulatból áll össze egy szerepformálás, mennyit tud segíteni például egy zsinór, amit néha megpörgetsz. Minden szerepnél vannak ilyen apróságok, amelyek segítenek megteremteni a figura világát?

 – Igen, a rendező és a kollégák is sokat lendíthetnek egy-egy apró ötlettel. Pepe (Scherer Péter) talán pont azért megkerülhetetlen számomra, mert tűpontos dolgokat mond, még akkor is, ha nem értek vele egyet. Jól meg tud piszkálni.  Az előadásba bekerülő ötletek néha improvizációnak tűnnek, pedig nem azok. Ahogy például hosszan kinézek az ablakon, dülöngélek előre-hátra, birizgálom a hajamat. Vagy hogy nem nézek a másik szemébe. De ezek például az életben is vannak. Néha utólag már nem is tudom, hogyan állt össze az előadás sok apró elemből. Ha „tisztában vagy” egy karakterrel, akkor valahogy automatikusan jönnek a mozdulatok, amik behúznak a figura állapotába.

Egyre inkább érzem, hogy nemcsak tétova alakokat tudok életre kelteni – visszatérve a skatulyához –, hanem kőkemény csávókat is. Ebben az évadban lesz egy darab a Szkénén, Conor McPherson Eleven éjszakája, amiben nem a borderline-os személyiségzavarral küzdő szerepét játszom, hanem egy enyhén pszichopata stricit, és ez tök jó.

Én ilyen későn érő típus vagyok, azt hiszem. A belső békémet kellene még megtalálnom. Tele vagyok komplexusokkal, bizonytalanságokkal. Persze az is igaz, hogy pont ezek a szétfeszülések hajtanak egyről a kettőre. Az a jó a színházcsinálásban, hogy sok olyan kínt és pozitív élményt is meg tudok mutatni, ami most történik velem a jelenben.

Amikor egy előadás hosszan van repertoáron, izgalmas megfigyelni, hogy változnak bennem a dolgok, és ezáltal a figurában is. Máshova nyúlok, és már kívülről is tudom figyelni magam. Hogy működik-e valami, amiben esetleg nem hittem az elején. Érzékelem a hirtelen csöndet, ami létrejön, a kitáguló pillanatot. Régebben a legapróbb dolgok is kizökkentettek: egy nem a megfelelő helyre rakott díszlet például. Most már tudom függetleníteni magam attól, ami a nézőtéren történik. Magamat is meglepem néha, hogy milyen „virtuóz” dolgok jutnak eszembe.

Fotó: Kovács Krisztián

– A változtatásokra gondolsz, hogy másképp reagálsz, játszol?

–  A gyávabizonyos pontjain például van lehetőség improvizálni. Amikor elkezdtünk próbálni, elképzelhetetlennek tartottam, hogy kihívok valakit a diákok közül, és feladatot adok neki, bevonom az előadásba. Most már ez nem gond, és – ami külön érdekes – ez visszahat arra is, ahogy a hétköznapokban fiatalokkal kommunikálok. Sokkal könnyebben megtalálom velük a közös hangot. Hiszek abban, hogy ha jól szólsz hozzájuk, akkor figyelnek rád, és érezhetően hat rájuk, amit mondasz. Néha átöltözni se hagynak előadás után, annyi mindent akarnak kérdezni.  Sőt, fotózkodni akarnak velem is. Pepe más, őt eleve felismerik, több filmben, sorozatban látták. De az én esetemben ez az érdeklődés biztos, hogy annak a pár órának szól, amit együtt eltöltöttünk, és ez nagyon jólesik.

Én is bekerültem egyébként egy szerintem minőségi sorozatba, azAlvilágba, de azért emiatt még nem fognak felismerni. Pedig – bár tudom, kiábrándítóan hangzik –  vágyom rá.

– Arra, hogy felismerjenek az utcán?

– Nem akarok álságoskodni, ez is hozzátartozik ahhoz, hogy színész vagyok. Festőként persze a fióknak is dolgozhatnék, és a halálom után kiderülhetne a nagyságom. De a színészet csak a jelenben létezik. Egy színésznek nemcsak tapsra van szüksége, hanem arra is, hogy minél többen megismerjék.

– Még úgy is, hogy közben tudod, ettől nem leszel tehetségesebb?

– Igen, még úgy is. Az anyagi függetlenségről nem is beszélve. Egyfajta kipárnázottság-érzést ad, hogy úgy tudjak létezni a mindennapokban, hogy nem kell aggódnom. És persze az is fontos, hogy ne taposómalom legyen az élet. A kisebbik lányom mondta egyszer, amikor unatkozott, hogy „úgy szeretnék valami űr-élményt”. Így vagyok ezzel én is. És persze űr-élménye sok mindentől tud lenni az embernek.