Torokszorító érzés, hogy bár önfeledt hangulatban töltöttem el másfél órát az Ultima Vez és Seppe Baeyens Invited című produkciója alatt, mégsem akaródzik egy csakis éljenző, a darab makulátlanságát hirdető beszámolót írni róla. Ennek miértjét a tavaszi prágai vendégszereplés óta keresem. Ha azt írnám, a részvételi műfajban hibátlanul operált, azzal követendő példaként állítanám be, és kvázi le is zárhatnánk e forma körüli kísérletezést. De inkább az érdekel, hova, merre tovább.

Ezért cikkemben óhatatlanul is a döccenőkre fogok koncentrálni, elfogadva, hogy az írás nem végtermék, hanem a gondolkodás folyamata, amit most ráadásul egy olyan előadás kapcsán járok végig, mely nemcsak megmozgatott, de megizzasztott, megnevettetett, sőt még meg is könnyeztetett.

Először szóljunk az aha-élményről: a prágai Archa Színház már önmagában is eltér a hagyományostól, hiszen három emelet mélyen a föld alatt található, elrejtve a fővárosi forgatag szeme elől, amolyan underground sugallatú befogadóhely. A tánctéren – hatásában mint egy funkcióját vesztett óriáskötél – egy hatvanöt méter (!) hosszú, harminc centi átmérőjű, spirálba tekert égszínkék gumikígyó pihen, s veszi hátára a tétován szemlélődő nézőket. Gubbasztunk a vaksötétben, majd megtanulunk egy sejthetően nem spontán kezdeményezett, de mégsem kórusmű minőségben kidolgozott dallamot közösen lalalázni. Ebbéli magabiztosságunkat a kígyó feléledése töri meg: a spirál külső szélén ülő személy feláll, feje fölé emeli a gigantikus kelléket a mellette ülők segítségével, majd így tesz mind a hatvan másik résztvevő is. Az első előadó irányítja lépteinket, haladási irányunkat, míg a vaskos gumikötél akaratlanul is koreografálja karunkat, vállunkat, fejünk tartását. Tekeredik a kígyó… – kinyitjuk hát a kört, és kisétálunk vele a tánctér széléig. Az előadás következő fejezetét a „vezetés”, a „demonstrálás” és a „mozdulatgenerálás”^[1] hármasa szervezi, ahol az is kiderül, kik is voltaképpen az est beépített közreműködői: ki az a tizenhat különböző korú, etnikumú, képességű, mosolygós, színesbe öltözött, de név nélküli szereplő, aki segít a darab lebonyolításában.^[2] Hozzájuk társul egy látványra homogénebb zenésztrió: a Stef Heeren, Kwinten Mordijck és Karen Willems alkotta csapat hol ambient jellegű, hol vad basszus hangzással – nem is kíséri, inkább – vezeti, dramaturgizálja az előadást. Baeyens elmondása szerint a szereplőgárdába olyan „játékos civileket keresett, akiket érdekel a másokkal való kapcsolatteremtés”, hiszen a cél az, hogy egy óra alatt „a közönséggel együtt egy közösséget alkossanak”.^[3] Ennek megfelelően egy vezető nélküli táncfoglalkozás képzetét kelti a darab. Az előadók először kedvesen széthordják egymás mellől a párjukba-barátjukba kapaszkodó nézőket, majd szisztematikusan bemutatják azokat a mozgásformákat, amelyekkel ezután bárki szabadon improvizálhat: az érintést, az ölelést, a tükörmozgást, a tempó- és iránybeli ellenpontozást, a különféle emeléseket, futást, ugrást és mindenféle szoborcsoport-alakítást. Verbális instrukciók helyett mindig az előadók játszanak elő egy-egy variációt, majd egy másik résztvevőhöz vezetik az ártatlan nézőt, hogy „vizsgázzon”, azaz most már ő mutassa meg másoknak, mit tanult. A kitettség persze néhol értetlenséget, ügyetlenkedést szül, de a tömegben cikázó segítők remek idő- és játékérzékkel át- vagy lekeverik a már-már kellemetlenbe forduló szituációkat. Az egyedüli momentum, ahol a darab a teljes hatalomátadás gesztusával véget is érhetne, amikor körülbelül negyven perc elteltével három nézőt állítanak egymás mellé – instrukciók nélkül. Ez vigyorgásban, zavart, de elnéző tehetetlenségben kulminál, amit ismét a kígyó mozgásba hozása tör meg azzal, hogy sorokba rendez bennünket, majd csendesülős koncerthallgatásra hív, ahol a zenészek az elején tanult dallamot is a melódiáik közé csempészik természetesen. Ezt újabb, a korábbi kotta szerinti mozgásetap váltja, off-balance helyzetek, egy átló mentén önkötélhúzás, kéz a kézben átugrálás egymás fölött, sprintelve körbe futás a kígyó keretezte térben stb. Pulzusunk csitulására csupán az imént említett „koncert” és az utolsó jelenet kínál lehetőséget, amikor a csoport egyik Down-szindrómás tagja két szívószállal fluid, izolált mozdulatokkal átszőtt szólóba kezd a félhomályban, amihez előbb csak egy néző társul, majd az előadók buzdítására mind „gurgulázni” és vonaglani kezdünk a földön. Sötét. Taps nekik és taps magunknak.

Fotó: Danny Willems

A számomra legtanulságosabb jelenetek mégis az előadást követően a női mosdóban zajlottak. „Én is sorban állok…” „Ne kopogjon már, attól nem leszek gyorsabb!” „Már megbocsásson, de ezt nevezi takarításnak?!” Dölyfös, panaszos pufogások sora. Pedig pár perce sincs, hogy kitettük a lábunkat a végtelen kíváncsiság és tolerancia világából…

Ahogy sok más részvételi (tánc)előadással foglalkozó alkotó, Baeyens is közösségteremtési szándékkal futott neki a projektnek, ám úgy látszik, az utópikus együttlét képzete nem tudta áttörni a színpad határait, és átmosni a valóságot. Ha az Invitednek van aktivista szándéka, akkor mit tanultunk ez idő alatt? Azt, hogy engedelmeskedni, szabályt követni lehet örömteli, meg hogy a korlátok néha felszabadítanak.

Vajon ez olyan előadás, amelyben az alkotók a nézőknek hatalmat adtak, vagy amelyben mi, nézők vettük magunkhoz a hatalmat? Fogas kérdés, mert résztvevőként csak a megajánlott mozgásszekvenciákat írhattuk felül (pl. felhúzott lábbal, golyóként ugorhattunk hatalmasakat a tágas jeté helyett), a forgatókönyvet nem. Ez egy DIY^[4] testszervezés volt, de semmiképp sem DIY előadás. Persze útközben nem imponált az anarchia, mert még csak kóstolgattuk az adott rendszert – hetven perc alatt semmi és senki sem kiismerhető. Részvételünket ugyanakkor az is befolyásolta, hogy nehéz volt nemet mondani a Bambi-szemű kilencévesnek vagy a roskatagságában is lelkes kilencvennégyes évesnek, ha együttműködésről volt szó – mert jók, segítő szándékúak akartunk lenni, nem pedig őszinte, manipulálhatatlan önmagunk. Az életben azért nem adjuk oda magunkat ennyire könnyen minden elénk kerülő gyereknek és idős embernek.

Az előadást mint naiv turista szemlélődő szerettem, de mint a részvételi színház kutatója nem szerethettem nagyon. Azért, hogy szülessen még hasonló kezdeményezés, azt kell mondjam, ez sem volt tökéletes. Az Invited fél a kínostól, a csúnyától, az undorítótól, és ez nem feltétlenül jó. Esetében minden inkább csoda – s ahogy fájdalommentes, úgy változásmentes is. Elringat abban a hitben, hogy mind remek emberek vagyunk, és hogy nincs szükségünk a (kinesztetikus, empatikus, kinesztetikus-empatikus) személyiségbeli fejlődésre. Minden úgy jó, ahogy van.

Mi? Ultima Vez / Seppe Baeyens: Invited
Hol? Divadlo Archa, Prága
Kik? Emile Van Puymbroeck, Luke De Bolle, Chisom Onyebueke Chinaedu, Leonie Van Begin, Rosa Boateng, Oihana Azpillaga, Ischa Beernaert, Esther Motuanya, Roel Faes, Trui De Mulder, Adnane Lamarti, Seppe Baeyens, Frank Brichau, Stephan Verlinden, Elisabeth Wolfs, Leon Gyselynck / Zene: Stef Heeren, Kwinten Mordijck, Karen Willems / Dramaturg: Kristin Rogghe / Látvány és fény: Ief Spincemaille / Jelmez: Lieve Meeussen / Művészeti tanácsadó: Wim Vandekeybus / Rendező-koreográfus: Seppe Baeyens

^[1] Seppe Baeyens rádióinterjúja alapján.
^[2] Seppe Baeyens már korábbi munkáiban – lásd Tornar (2015) – is többgenerációs, a profikat és az amatőr táncosokat vegyítő csapattal dolgozott. Az Ultima Vezzel való kapcsolata egy laza kocsmázással kezdődött, amikor is közölte a pulton támaszkodó Wim Vandekeybusszal, hogy szívesen dolgozna vele. Azóta közösen próbálják az új stúdió környékén élő molenbeeki civileket a mindennapos működésükbe és egyes projektjeikbe bevonni. Az Invited alkotófolyamatát Erwin Wurm osztrák szobrász Egyperces munkák című alkotása és Franz Erhard Walther a brüsszeli WIELS kortárs művészeti központban bemutatott részvételi kiállítása inspirálta. Az előkészítő munka három évet ölelt fel – egyet a kutatásnak szenteltek, kettőt pedig különböző rezidenciákon folytatott próbáknak és munkabemutatóknak. (Archa Theatre Bimonthly, 2019. március–április, 23.)
^[3] Baeyens szerint rendszerint vannak öntömjénező, magamutogató nézők is, akik pont kívülállóságukkal segítik ennek a közösségnek a kialakulását. (Archa Theatre Bimonthly, 2019. március–április, 23.)
^[4] Do It Yourself, azaz csináld magad!