Idén harmadik alkalommal rendezte meg a Színház- és Filmművészeti Egyetem a Színház- és Filmművészeti Egyetemek Nemzetközi Fesztiválját (FACT) saját épületeiben. A kicsi, zárt, sötét és kopottas tereket ellensúlyozta a barátságos, szeretetteli, odaadó légkör. (Az évtizedek óta a színház- és filmművészet utánpótlás-nevelésével foglalkozó intézmény térstruktúrájáról, illetve annak továbbgondolásához lásd: Urbán Balázs, „Előadások sűrűjében I−II.”, Színház, 2018. november és december.) A beszámolóhoz két dolog, Gáspár Máté (az egyetem tanára, a fesztivál szerkesztőbizottságának tagja) nyilatkozata és a résztvevő újságíró saját benyomásai adták az alapot.

Eredet, struktúra

A fesztivál előzménye a Kiss Csaba által életre hívott SZEM, azaz a Színművészeti Egyetemek Miskolcon elnevezésű éves összejövetel, melyet 2013 és 2016 között négy alkalommal rendeztek meg. Ennek koncepciója került át a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemre, ahol különböző európai országok színművészeti hallgatói találkoznak néhány napra, előadásokat mutatnak be, workshopokon vesznek részt. A találkozó tehát nemzetközi, a résztvevők nyilvános meghirdetésre jelentkeznek (open call), az arra beérkező ajánlatokból válogatnak a szervezők, a meghívott előadások pedig nem versenyeznek egymással. Az idei felhívás hívó szava a student led volt, vagyis diákok kezdeményezte előadásokat vártak. Mivel fontosnak tartották, hogy az esemény „áthassa az egyetem egész szervezetét”, idén először az egyetem intézeteinek vezetőiből, illetve vezető oktatóiból álló öttagú ún. szerkesztőbizottság fogta össze a rendezvényt: Bagossy László (Színházművészeti Intézet), Balázs Gábor (Film- és Médiaintézet), Gáspár Máté (Elmélet- és Művészetközvetítő Intézet), Karsai György (Doktori Iskola) és az oktatásügyekért felelős rektorhelyettes, Upor László. A fesztivál koordinátora Nánay Fanni volt, aki már az előzmény, a SZEM megvalósulásában is nélkülözhetetlennek bizonyult. A szervezők megnyugtató, figyelő, óvó jelenléte a fesztivál mind a négy napján érzékelhető volt. Idén a diákok is nagy szerephez jutottak: az off-programok (workshopok, illetve lazító koncertek és ismerkedő programok) a délelőtti és késő esti műsorsávban az ő szervezésükben jöttek létre. Ez azért is fontos, mert a FACT mint a tanulási folyamat része illeszkedett a tanév rendjébe.

Mea Culpa. Fotó: Éder Vera

Résztvevők

Idén a házigazdákon kívül négy külföldi és egy magyar művészeti egyetem vett részt a FACT-en: a prágai Előadó-művészeti Egyetem Színművészeti Kara (DAMU), a Verscióban székelő svájci Accademia Teatro Dimitri, a giesseni (Németország) Justus Liebig Egyetem Alkalmazott Színháztudomány Intézete, a belgrádi Művészeti Egyetem Színművészeti Kara, valamint a Kaposvári Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Kara. Az SZFE az infrastruktúra kapacitása miatt ennél nagyobb volumenű rendezvényt nem is engedhet meg magának. A 30-40 fős delegációt vendégül látták, mivel fontosnak tartották, hogy minden résztvevő a rendezvény egész ideje alatt itt tudjon tartózkodni.. A budapesti egyetem nemzetközi beágyazottságáról Gáspár Máté szavaiból az derül ki, hogy ennek a fesztiválnak éppen az a feladata, hogy az itteni oktatók és hallgatók más országok pedagógiai gyakorlatát megismerjék, tanuljanak belőle, és megfelelően adaptálják, illetve a sajátot mások számára hozzáférhetővé tegyék.

Program

A fesztiválra látogató újságíró, akárcsak a „külsős” érdeklődő, elsősorban színházi előadásokat (és filmvetítéseket) néz és konferenciabeszélgetéseket hallgat. A workshopok bensőséges és elmélyült műhelymunkáját esetlegesen csak megfigyelni és konstatálni tudja.

A színházi előadások körvonalazzák a különböző színházi hagyományokat és oktatásmódokat. A svájciak színháza pantomim-táncszínház és szelleműző szeánsz (A gardrób, Mea Culpa). A cseheké szentimentális és költői (csodálatos megihletődése az idő egyszeriségének a Feljegyzések fölös pillanatokról), emellett realisztikus a kétszemélyes bábjáték a kórházak kíméletlenségéről és a halálról (Nyers). A németek színháza intellektualizáló (A lányod csodálatos története, Levélváltások#1), a szerbeké lírával áthatottan kemény („Jó itt, fát vágok, babot eszek”). A budapestiek két, a testi kifejezőkészséget középpontba állító (a három koreográfiát magában foglaló Gulag és a Hogyan találtak egymásra a nők és a férfiak) és egy zenés szövegszínházi előadást (Félelem és fogcsikor) vonultattak fel. A kaposváriak pedig kortárs orosz szerző szürreális drámáját.

Közös a fesztivál összes előadásában a személyességhez fűződő viszony. Mivel ezek diákok kezdeményezte projektek, központi kérdés, hogyan építkeznek a hallgatók a színpadon önmagukból, illetve mennyire az egyénről és/vagy a közösségről szólnak ezek az előadások. A giesseniek direkt módon személyesek, az egyén magánéletét, illetve közéletét helyezik középpontba (anya-lánya kapcsolat a lány szemszögéből, valamint egy jeruzsálemi lány és egy barcelonai fiú mély barátságának története a valós társadalmi-politikai kontextusban). A prágaiak költői játéka az állandóan keresett boldog, idilli pillanatokról (Feljegyzések…) elvont. A Nyers című előadásuk végén hallani utalást a lány előadótól, hogy a nagymamája halála ihlette a történetet. Pszichológiai kísérlet jellegű, kétszemélyes részvételi színház a csehek Utazás című tizenöt perces opusa. Az biztos, hogy aki látta a svájciak Mea Culpáját, emlékezni fog Charles Nomwendé Tiendrebéogo előadására, ahogy egy temetőben retteg a szellemektől, és mindent megtesz virtuóz törzsi táncával, hogy elűzze őket. A szerbek előadása („Jó itt, fát vágok…”) a huszonéves generáció elveszettségéről, magatehetetlenségéről szól, akárcsak a budapesti Félelem és fogcsikor, amelynek záró songjában az előadók kérik a nézők, a szakma jóindulatát, hogy a fiatalok el tudjanak indulni a pályán, az életben (Fekete Ádám dalszövege). A fesztivál záróelőadása a kaposváriak Részegek című vendégjátéka volt. Gyakorlatilag ők voltak a sztárvendégek, ugyanis ezt az eseményt övezte a legnagyobb érdeklődés. Az előző évad sikeres vizsgaelőadásáról van szó, amelyet a kaposvári Csiky Gergely Színház idén műsorára tűzött. Volt tehát hírértéke a kortárs orosz író, Ivan Viripajev  darabjának – amelyet az előző évadokban két budapesti színház is bemutatott, így a közönség ismerhette – újabb színpadi feldolgozásának. A delírium állapotában a lét alapvető kérdéseit töredezett párbeszédekben fejtegető tizennégy szereplő – férfiak és nők – jó lehetőséget ad a fiatal egyetemistáknak generációjuk létkérdéseit felmutatni. A rendező, a szintén a kaposvári egyetemen színművészhallgató Bergendi Barnabás ezúttal a darabválasztás gesztusával járult hozzá a fesztivál témájához, és nem az egyénit, hanem a darab sugallta módon az általánost boncolgatta.

Két filmes blokk – egy játék- és egy dokumentumfilmes – is a program részét képezte. Ezeket az Ódry Színpadon, illetve a Padlás nevű játszóhelyen rendezték meg, hogy áthidalják a filmes és a színházi képzés közötti határvonalakat. Ez a szándék vezérelte a harmadik mozgóképes program megszervezését is, a tévés bemutatkozást a Szentkirályi utcai vetítőben, ahol Gilányi Fanni hallgató mint konferanszié szaktársai munkáiból vezetett fel részleteket. A magyar nyelvű programon alig néhány véletlenül arra tévedt néző volt jelen. Nagyobb érdeklődést vonzott a huszonnégy órás filmforgató verseny, amely külsősöknek is nyitott volt; a három nyertes alkotást az utolsó napon levetítették a záróeseményen.

A fesztivál összművészeti jellegét a látványtervező MA szakos hallgatók bemutatkozása (egy „minikonferencia”) és a társművészeti egyetemekkel (Magyar Képzőművészeti Egyetem, Kaposvári Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Kar) közös kiállítása adta meg a Vas utcai épület Nádasdy és Várkonyi termeiben. A kiállítás magáért beszélt, a bemutatkozás azonban ugyanazt a gyerekbetegséget viselte magán, mint a tévéseké: kis körben, maguknak szervezték meg.

A konferenciaprogramok segítették az értelmezés tartományait megnyitni. A színházképzést gyakorló egyetemek strukturális felépítményéről folytatott konzultáción Upor László szellemesen felhozott egy emléket. Egyik külföldi élménye során fontos kérdések egy kis, félhomályos szobában néhány résztvevő között dőltek el. Ez most is megismétlődött: félnyilvános beszélgetés tanárok és néhány külföldi meghívott között a Vas utcai épület Tanácstermében névtábla, hangosítás nélkül, a tolmácsolás ad hoc megoldásával. „Maguk között” voltak ők is.

A projektmódszer alkalmazásáról a felsőfokú művészeti oktatásban külön konferencia szólt a Szentkirályi utca egy félhomályos, ötödik emeleti termében, kizárólag magyar résztvevőkkel. Füri Katalin értő moderálásával a nyolc előadó a művészeti képzések különböző területeiről mutatta be saját tapasztalatait arról, miként ötvözhető a pedagógia és a művészképzés. Az előadásokat hallgató újságíró megint abban a furcsa helyzetben találta magát, hogy befogadták, olyannyira, hogy a résztvevők páratlan számából adódóan egyszer csak ő maga lett a párja az előadónak: pulzusa adta a ritmikai alapot egy „zenekarhoz”. A nézők kis létszáma miatt feltűnt a jelenléte, hiszen gyakorlatilag ő volt az egyetlen „kívülálló”.

Számvetés

A fesztivált sokszínűség jellemezte a színház markáns jelenlétével, valamint a filmre fogékony színházi érdeklődő kielégítésével. Erősen érezhető volt a szándék arra, hogy a mozgóképes képzést is láthatóvá tegyék, de ez inkább az egyetem belső ügye maradt. A nemzetközi résztvevők figyelme csak az előadásokra, a workshopokra és az esti programokon való részvételre terjedt ki. Olyan volt, mintha több rendezvény zajlott volna párhuzamosan, és nem egy, amelynek vannak kísérő programjai. Megszívlelendő a szervezők részéről a továbbiakban, hogy a külső és belső határokat miként vonják meg, hogy a fesztivál energiáiból mekkora hangsúlyt fektetnek kizárólag saját identitásuk megerősítésére. Kívánni lehet, hogy a következő években folytatódjon a munka, hogy megtalálják az egyensúlyi állapotot, és a lelkes fesztiválközönség, amely most minihad (a negyedik napra bensőséges érzés volt ismerős arcokat látni a nézőtéren), izgalommal teli tömeggé váljon, és úgy tomboljon az előadásokon, mint a kaposváriak a fesztivált záró Részegekjén.