Tiszteletreméltó az egyenesség, ahogy az alkotók musical helyett „zenés gegparádé”-nak nevezik a produkciót, merthogy ez maradéktalanul igaz is: a semmilyen mértéket nem ismerő popkult-utalások és vegyes kaliberű poénok közül még a József Attilában minimum ziccer Vágási Feri-tisztelgés se marad ki. Ennek fényében kimondottan tragikus, hogy pont a humor az, amiben leginkább alulteljesít Szente Vajk nagyszabású Macskafogó-átdolgozása.

Fotók: Kállai-Tóth Anett, forrás: József Attila Színház

A Macskafogó a magyar animáció egyik legsikeresebb darabja, amit nemcsak a bezzegrégen von be fénnyel, a maga idejében is népszerű volt, az idegen nyelvű Oscar szűkített listájára persze nem került be, hiába delegálták, de azért befutott egy kis karriert külföldön is. 2007-ben vegyes fogadtatású második rész, tavaly pedig digitálisan felújított változat készült belőle. Harminchárom évvel a megjelenése után tehát még mindig húzónév, nem is volt különösebben meglepő, hogy a József Attila Színház évadnyitó bemutatójára alig lehetett jegyet szerezni.

A rajzfilmbeli macskák és egerek fegyverkezési versenye tulajdonképpen egy sima gengsztertörténet, ami nem a fordulatos cselekményével, inkább a jellegzetes képi és nyelvi humorával lopta be magát a szívünkbe, illetve azzal az igényességgel, hogy a legkisebb szerepekre is igazán nagy volumenű színészeket kértek fel szinkronhangnak, ezáltal váltak feledhetetlenné az egyébként sablonos karakterek. Szente Vajk átiratában és rendezésében egyáltalán nem azt kapjuk ezektől a jól ismert és sokat idézett karakterektől, amire számítunk, de ezekkel a változtatásokkal a szereplőgárda szinte csak nyer, és persze kiváló színészekből sincs hiány. Az az udvariasan gunyoros, fanyar humor viszont, ami a Macskafogó sajátja, teljesen hiányzik ebből az előadásból.

Az animáció szellemességét hiába próbálják pótolni az amúgy nem rossz látványmegoldások, mint a Catflix vagy a Whiskas-dizájnt utánzó popcorn, a rajzfilm sejtelmesen pimasz szexualitását méltatlanul harsány szexpoénok váltják fel, de még így se ütik meg az ingerküszöböt. A nyelvi sziporkák, amikről azt gondolnánk, tényleg minden további nélkül működhetnének itt is, nem ütnek akkorát, sőt néha nem is érthetőek a megváltozott dramaturgiai viszonyok között, vagy ha mégis, akkor maga az adaptáció erőszakolja meg őket azzal, hogy addig nyújt egy-egy ismert poént, ameddig az bőven kínossá nem válik. Vagy még tovább. Ha rémlik az a jelenet, amikor Safranek és Teufel beszélgetésének humorát a szúrják ki a szemét és tömjék be a száját kifejezések többértelműsége adja – nos, ez a dialógus hosszú percekig tartó adok-kapokká bővül, és már a harmadik, negyedik betoldott szóviccnél is kényelmetlenül erőltetett.

Valószínűleg az alkotók is érezték, hogy valami lényegi hiányzik innen, legalábbis ez tűnik a leglogikusabb magyarázatnak arra, hogy miért lett a Macskafogó-musicalből ún. gegparádé. Ezt a címkét komolyan kell venni. Tény, hogy maga a rajzfilm is sokat operál popkult-utalásokkal, kezdve a Star Warst idéző főcímével vagy magukkal azakciófilmes sablonokkal – a probléma inkább az, hogy a szó szerint számtalan, öncélúan beemelt komponens között nagyítóval kell keresni azokat, amelyek valóban illeszkednek bármilyen ponton az előadáshoz, nemhogy azokat, amelyek még a Macskafogó világával is kongruensnek mondhatóak. Még megvan a humora annak, hogy Grabowski epikus partraúszása alatt felcsendül Vitray Tamás emlékezetes közvetítése Egerszegi Krisztina aranyérmes szöuli hátúszásáról, és az sem rossz beágyazás, hogy a dzsungelben kapunk egy kis Geszti-féle A dzsungel könyvét is, ám az egész előadásolyan benyomást kelt, mintha azt a feladatot kapta volna az alkotógárda, hogy a Macskafogó apropóján az elmúlt harminc év mainstream kultúrájából valami lazán szervezett kollázst készítsen.

Furcsa, hogy Szente egyébként mennyire merészen nyúl az alapokhoz, átrendezi a karakterek súlyát, akár a jellemüket is, és a fináléban a történet is teljesen újszerű végkicsengést kap, de ragaszkodik az eredeti szöveghez még ott is, ahol az egyébként a legkevésbé működik a színpadon. Nemcsak némely poén veszti el az értelmét, hanem a történet egyes mozzanatai is nehezen követhetőek a rajzfilm ismerete nélkül, és sok a következetlenség. Az előadás nem oldja meg macskák és egerek közötti méretbeli különbségek láttatását – ami rendben is, már a megkülönböztetésük is jelmeztervezői kihívás – viszont nagyon bizarr, hogy mégis megtartják azt a történet szempontjából jelentéktelen és nélkülözhető jelenetet, amelyben a macskák kísérleti laborja a macskák lekicsinyítésével próbálkozik. Ebban a jelenetben a színpadi mozgás érzékelteti is a nagyságrendet, de ez a probléma máskor nem kerül elő az előadás akciójeleneteiben.

Tulajdonképpen ott teljesít a legjobban az előadás, ahol Szente Vajk mer elrugaszkodni a rajzfilmtől és kihasználni a musical adta lehetőségeket. Ezek a jelenetek képesek felújítani, a jelenbe horgonyozni a történetet, és mégsem ütik a Macskafogó világát. Mind stílusában, mind történetmondás szempontjából kiváló megoldás Gatto fényűző születésnapi partija, ami adja magát zenés-táncos tömegjelenetnek, vagy Lusta Dick hallucinációkkal teli tripje a dzsungelben. De látványos és odaillő a robotegér fergeteges koreográfiája is – ellenben a macskakicsinyítéssel, ez nagyon is színpadra kívánkozott.

A látvány is sok mindenért kárpótol. Rákay Tamás díszlete polikarbonát lemezekből és fémfelületekből készült, indusztriális hangulatú, kétszintes showszínpad, ami leghűbben talán az Intermouse bázisát jeleníti meg, a többi helyszínt csak egy-egy elem, kellék jelzi. Sok jelenet egyébként is a retró tévéképernyőn, vagy csak úgy a semmiben, dimenziók között játszódik, Teufel és Gatto például egymás mellett ülve telefonálnak, sőt a teljesen más helyeken lévő szereplők olykor egymás mozgását instruálják. Kovács Yvette Alida jelmezparkját olyan remek megoldások dicsérik, mint a parókák fazonjaiba épített macska-, egér- és patkányfülek, bár a nagyon furcsán mutató farkakkal együtt kicsit felemás a kép. Meglehetősen egyenetlennek tűnik a maszkmesteri munka, a szereplők fontosságától teljesen független az, hogy melyik színészen látunk a vonásaihoz és a figurájához tökéletesen illesztett, antropomorf, mégis az állatkarakterét kifejező sminket, és melyikükön tűnik inkább gyerekprogramos arcfestésnek a macska- vagy egérpofa. Megtöri a látványvilágot az is, hogy például Gatto kifogástalan, hófehér perzsamacska-eleganciája, Teufel gonosz sikkje mellett a dzsungelpapagáj vagy a lehallgató kíváncsi légy teljestest-kosztümje szándékosan otromba.

Maga a zene nem idézi meg a Macskafogó kultikussá vált dallamait, a patkányok betétdalánál az előadásba ágyazott, zavarba ejtő magyarázkodást hallhatunk a jogdíjakról. Egyébként Juhász Levente korrekt zenéi nem hagynának maguk után hiányérzetet, bár emlékezetes dalokból sincs sok, talán a legütősebb az azték denevérek Despacitója Jónás Andrea üdítő előadásában. Lusta Dick dedikált dala is biztosan a fülünkben marad egy darabig a sok ismétlésnek köszönhetően, és hogy alaposan elgondolkozhassunk rajta, mióta esznek az egerek pacalt. Ezt a betéten sokat dob Feke Pál karizmája, mert nagyon passzol hozzá a karakter, ki tudja bontani annyira, hogy abban sincs kivetnivaló, hogy a musical révén jelentősebb figurává nő az egyszemélyes rendőrzenekar. Dickben még némi személyiségfejlődést is nyomon lehet követni az előadás során, talán itt jobban ki is kerekedik az, hogy végül ő menti meg a napot.

A legkevésbé sikerült karakternek eleinte épp a főszereplő Grabowskit éreztem. Míg az eredetiben az egérfeletti ügynök egy cinikus, kiégett Odüsszeusz, aki a macskák fizikai erőfölénye ellenére ravaszságával, találékonyságával elegánsan és könnyedén old meg minden szorult helyzetet, Puskás Péter Grabowskija ránézésre ártalmatlannak látszó, szédült, elvont figura, aki búzafűről és erőszakmentességről énekel, majd hirtelen berserker üzemmódba váltva nemes egyszerűséggel laposra veri a macskák egész tömegeit. Összeáll és létjogosultságot nyer ez a Grabowski is, főleg, hogy ezzel is kicsit több teret kap a hozzá képest egyből intellektuálisabbnak tűnő Lusta Dick mint alternatív főhős. A történetet viszont kimondottan unalmassá teszi a biztos tudat, hogy Grabowskinak nem kell megerőltetnie magát, minden helyzetből ő kerül ki győztesen, kizárólag akkor maradhat alul, ha önfeláldozóan megadja magát.

A többi szereplőre viszont nem lehet panasz, nagyon eltalált a casting. A balettpatkányból lett gengszterek, Blazsovszky Ákos, Chajnóczki Balázs, Korponay Zsófia és Szorcsik Viktória hibátlanul követik a kapott figurát, sőt egy-két ponton talán még sikerül is túlcsillogniuk a nemes elődöket. A kisebb szerepek közül kiemelkedik Újvári Zoltán mint igazán tenyérbe mászó Schwarz, illetve Holczinger Szandra, a rajzfilm több nőstényéből összegyúrt, dögösen éneklő Cicus. Mindenképpen emlékezetes alakítás Fila Balázs Gattója finom modorával és komikusan korpulens megjelenésével. Makranczi Zalánon is nagyon jól szabott a könyörtelen Teufel alakja.

Szerednyei Béla viszont egyenesen telitalálat Safranek szerepében, és Feke Pál mellett ő az előadás másik nagy nyertese. A plusz jelenetekben még inkább kidomborodhat, hogy a szervilis, megfélemlíthető beosztott mennyivel kompetensebb a főnökénél, és nemcsak szánnivalónak látjuk Teufel folyamatos terrorja alatt, hanem szerethetővé is válik. Még azt sem tudjuk felróni neki, hogy az ő karaktere hátán kapaszkodik fel a produkció lényegében egy állatszereplős István a király-utánérzetté, és szakít végleg a Macskafogó szellemes gunyorosságával a békevágyat megéneklő finálé kedvéért. Safranek kamasszá felnövesztett lánya, Cathy Molnár Janka egyébként abszolút bájos megformálásában még jócskán patetikus Réka-dalban győzködi apját az egerekkel való békekötés szükségességéről, de az, ahogy Safranek végül valóban szembeszegül feljebbvalóival, Szerednyei meggyőző játékától valami pontszerű katarzissá tud válni.

Szente Vajk Macskafogója ugyan nehezen értelmezhető adaptációként, és önálló létjogosultságot se akar magának, de összességében nézhető előadás. Nagyszabású showlátványt kapunk, elhangoznak a jól ismert, évtizedek óta idézett poénok, felbukkannak az ismerős szereplők, grátisz kapunk egy-két jobban sikerült dalt, és időről időre megdobbanhat bennünk a nosztalgia. Épp csak nem a kultikus rajzfilmről szól az a nosztalgiaérzés, ami például akkor támad fel, amikor Lusta Dick eltrombitálja a Rendőrakadémia főcímdalát.

Hol? József Attila Színház
Mi? Juhász Levente – Szente Vajk – Galambos Attila, Nepp József és Ternovszky Béla rajzfilmje alapján: Macskafotó
Kik? Szereplők: Puskás Péter, Makranczi Zalán, Szerednyey Béla, Feke Pál, Fehér Anna, Quintus Konrád, Fila Balázs, Holczinger Szandra, Blazsovszky Ákos, Chajnóczki Balázs, Korponay Zsófia, Szorcsik Viktória, Fekete Réka Thália, Botár Endre, Újvári Zoltán, Jónás Andrea, Janka, Réthy-Hudák Erik, Katona Zsolt, Csiky Csongor Ábel, Kulcs Dávid, Brunczlík Péter, Tóth Norbert, Szucskó Noémi, Matics Roland, Hajdú Ádám, Tonhaizer Tünde, Csaba Bernadett, Csongor Nóra, Lukács Viktória, Nagy Nati, Pálfi Gabriella, Szakos Viktória, Czakó Gábor, Horváth Ádám.
Díszlet: Rákay Tamás. Jelmez: Kovács Yvette Alida. Zeneszerző, Zenei Vezető: Juhász Levente. Koreográfus: Túri Lajos. Koreográfusasszisztens: Horváth Ádám. Súgó: Töröcsik Eszter. Ügyelő: Verebély Monika. Rendezőasszisztens: Németh Dóra. Rendező: Szente Vajk