A Placcc Fesztivál, amely mögött szinte észrevétlenül az Artopolis Egyesület áll, évente egyszer biztosan meglepi és meghökkenti a budapesti lakosságot. Ez most ősszel sem történt másképp, lézengő, rohanó emberek kapták fel fejüket egy-egy pillanatra, miközben A-ból B-be próbáltak eljutni a mindennapi rutinban, de olyan is akadt, akit teljesen magával ragadott az a szokatlanság, amit az alkotók a közterekbe csempésztek. 

Ráhangolódás az évadkezdésre. Kibillentés a hétköznapokból. Idegesítő alakok, akik valami furcsát csinálnak ott, ahol általában csak a nagyváros zaja hallatszik. Nézői reakciók arról, hogy kiknek-kinek mit jelentett az a három előadás, amit az idei Placccon elcsíptem. Ez a felsorolás azonban messze nem ér itt véget, hiszen a Placcc a szokatlan lehetőségeit keresi, amennyiben köztereken, nem-színházi, nem-művészeti környezetben ad teret a kortárs előadó-művészeteknek. Ilyenformán nincs szabályrendszere a nézőségnek sem, nem tudjuk, mert nem kell előre tudnunk, hogy passzív szemlélőként veszünk-e részt egy-egy rendezvényen vagy interaktivitásra számíthatunk. A nem hagyományos előadásokra a nem hagyományos értelemben vett nézők nem vásárolnak jegyet, és nem is feltétlenül tudnak arról, mibe csöppentek, mit látnak, miközben végig szabadon dönthetnek arról, teret hagynak-e az őket ért váratlan ingereknek vagy továbbhaladnak, mintha mi sem történt volna. Előadások helyett itt történések vannak, nyitott struktúrájú események – a hétköznapokba lépő művészet.

Burnout. Fotók: Balogh Attila

A Ziggurat Project egyik performanszára a Ferenciek tere aluljáróban, a másikra a Tokaji Borozóban került sor – mindkettő magyar–egyiptomi koprodukció. A Kenyértörés a gasztronómiai különbségek/hasonlóságok bemutatásán keresztül a kulturális diverzitásra helyezi a hangsúlyt, a Burnout pedig az emberi szorongás, kiégés közös tapasztalatát vizsgálja. Nincs arra vonatkozó szabály, hogy hogyan kellene a helyszínspecifikus előadásoknak működnie, például a teret használnia, elvárásaink, elképzeléseink azonban lehetnek róla. A Placccon bemutatott alkotások többsége nemcsak térérzékeny, de minden más elemében is specifikus. A frekventált köztereken megvalósuló eseményeken ugyanis nem csak azok vesznek részt, akik a fesztivál programját lapozgatják, sokkal többen vannak azok a járókelők, akik mit sem tudnak arról, ami a szemük előtt zajlik. És pont ez a legizgalmasabb: az egy-egy pillanatra megszeppenő-rácsodálkozó, vagy akár hosszabb ideig elbűvölt emberek.

A Burnout helyszíne, a Ferenciek tere aluljárója talán az egyik legsajátosabb aluljáró Budapesten. Egyszerű funkcionalitását négy, középen elhelyezkedő, színesen megvilágított U-formájú bútordarab töri meg, amely lehet dekoráció, hajléktalanok ágya, pihenőhely vagy közlekedést lassító elem – a Ziggurat performanszában színpad, a performansz kerete.  A négy táncos (Ezzat Ismail, Nermin Habib, Sarlós Flóra Eszter és Szilágyi Krisztián) azonban mintha tudomást sem venne a helyszín különlegességéről. Nagyjából húszperces akciójukban a kimerültség, szellemi-lelki-fizikai fáradtság érzését szemléltetik visszafogottan, zártan, kockázatoktól és újdonságoktól mentesen. Sorra hullanak el a földön, testük meg-megremeg, majd felállnak, és újra erejüket vesztve omlanak le a hideg kőfelületre.

A hangulatot laza elektroparti-atmoszférával, „veretősebb” zenével és uniszónó robotikus mozgással dobják fel, ugyanakkor mindvégig tartózkodnak attól, hogy kapcsolatba kerüljenek a nézőkkel. Vajon miért ragaszkodnak a Ziggurat Project és alkotótársai ahhoz, hogy a black box körülményeit ültessék át az aluljáróba? Talán attól félnek, hogy kicsúszik a lábuk alól a talaj, elszalad a gyeplő, és egy váratlan reakció kibillenti őket a koreográfiából? Ha bizalommal lennének az ismeretlen felé, ha ki mernének lépni a performansz kereteiből, ha csak sejtetnék a dialógus iránti szándékukat, talán sikerülne kizökkenteniük az érdeklődőket a klasszikus nézőpozícióból. Vannak persze, akik vállalják ezt a külső szemlélői pozíciót, mások viszont láthatóan kellemetlenül érzik magukat, mert véletlenül beléptek egy olyan „színpadi térbe”, amelyből tulajdonképpen kirekesztettek.

Kenyértörés. Fotók: Csányi Krisztina

A Tokaji Borozóban néhány társulati taggal kiegészülve és vacsorával várja a csapat az érdeklődőket. Itt azonban már csak olyanok várakoznak az utcán, akik tudják, hova és mire érkeztek – azaz hivatalos nézők. A helyszín sem tartogat meglepetéseket, hiszen ha játszótérre, levéltárba vagy cipősboltba érkeznénk, nagyobb kihívást jelentene elképzelni a vacsorát, mint egy konyhával, asztalokkal, pulttal felszerelt borozóban. A kollektíva ráadásul mindent rendszeltetésszerűen használ, egy pillanatra sem gondolkozik el azon, hogy a vacsorához kapcsolódó szokásrenddel eljátsszon, esetleg megbontsa azt. A konyhában főzöcskéznek, az asztaloknál felszolgálnak, az asztalok közt keringve pedig hastáncolásra invitálják a részvevőket.

Az egyiptomi gasztronómia magyaros adaptációja a projekt második fázisa. A Ziggurat pár tagja korábban egy rövidebb időszakot Egyiptomban töltött, ahova hazai ízeket, fűszereket vittek magukkal, hogy a magyaros ételeket adaptálják az egyiptomi ízvilágra. Most fordítva történt: a hagyományos egyiptomi fogásokat gondolták újra a magyar konyha sajátosságai felől. Ez az alapkoncepció egészült ki aztán a „performatív non-verbális vacsora” részvételi színházi ötletével, amely a mozgásművészet és a rendhagyó közös étkezés fúziója révén igyekezett rituális élményt nyújtani a közönségnek – kisebb-nagyobb sikerrel. Mert bár az alkotók számára minden bizonnyal izgalmas lehetőséget kínált az ismerkedésre ez a gasztroutazás, inspirációs-kísérleti ereje nem volt meggyőző. Mi indokolja az egyiptomi–magyar gasztronómia keresztezésének vizsgálatát? Az ízvilágok kóstolgatásán felül mi mozgatja az alkotókat, és ez mitől lesz érdekes a vacsoravendégek számára? Ezek a kérdések mindvégig rejtve maradtak számomra.

Még mielőtt a pincehelységbe lépnénk, a szervezők bekötik a szemünket, az alkotók ugyanis már lent várnak különböző zöldségekkel, gyümölcsökkel, amelyeket rendre a markunkba helyeznek. Tippelnünk kell: tudjuk-e vagy sem, mi van a kezünkben. A játéknak azonban nincs tétje, mindenki magában örülhet, csalódhat vagy éppen idegeskedhet a találati arány függvényében. Gongszóra levesszük szemünkről a kendőt, elolvassuk a papírra vetett utasítást, és szótlanul öt fős csoportokba rendeződve elkezdjük kikevergetni az elénk tett receptet, minden csoport a maga kis tahiniját, amihez cipót is kapunk, mikor elfogyasztjuk.

Az előadók fokozatosan elkülönülnek a nézőktől, lábukkal-kezükkel ütni kezdenek egy ritmust, később pedig lendületes tánclépésekkel ide-oda tologatják a résztvevőket, hogy most már tíz fős csoportokba tömörüljünk, és érkezhessen a következő fogás. A teátrális palacsintaevés után újabb közjáték: egy hosszúkás asztalhoz ülünk, megcsap a pirított fokhagyma illata – és máris jön az újabb étek. Pörgünk-forgunk-hastáncolunk vagy próbálunk kihátrálni a ránk kényszerített hastáncoktatásból (reménytelenül!), majd ismét kaja. A tánc és mozgás időhúzó közjáték csupán a rituális–teátrális étkezések között. Nem alakul ki az evés és mozgás között semmiféle összhang vagy kapcsolat. Érezhető, hogy a Ziggurat valójában semmi mást nem várt ettől az estétől, minthogy ízorgiával lenyűgözze vendégeit.

Drift. Fotók: Balogh Attila

Somló Dávid Driftje nem szól nagyot, ízlelőbimbónkat és táncos lábunkat sem ingerli, mégis a lehető legészrevétlenebbül, szinte láthatatlanul újradimenzionálja a Széll Kálmán teret. Hangkoreográfiája érzékenyen, szelíden teremt katartikus, felemelő atmoszférát és alakít kimagnetikus hatást. „Itt mindenki megbolondult, mindenki be van programozva.” „Te nem hallod ezt a zajt vagy zenét?!” „Kisasszony, kapcsolja már ki, magából jön ez az idegesítő hang?” – jönnek-mennek a mondatok keresztül-kasul a téren, akár a miniatűr hordozható hangfalakkal felszerelt táncosok. Somló a rá jellemző minimalista stílusával, laza precizitásával és kifinomult érzékenységével úgy játszik a Driftben, mint a pár évvel ezelőtti, Vass Imrével közösen komponált It Comes It Goes-ban. Somló az ismétlések és variációk nagymestere, aki a ritmusváltáson túl ezúttal a hang mozgásával, térbeliesítésével kísérletezik.

Tíznél több táncos érkezik a térre, mindegyiken övtáska vagy hátizsák. Beolvadnak a járókelők közé, és átláthatatlan struktúrában szelik át újra meg újra a teret, közelednek és távolodnak, távolodnak és közelednek. Arckifejezésük semleges, ruhájuk hétköznapi – utcai outfit, semmi extra. Ahogy jönnek és mennek, úgy bizonyos hangok is jönnek és mennek velük együtt. A mozgás (járás) és a hang olyan folyamatosan változó és meg-megújuló kölcsönhatást produkál, amely éppúgy belesimul a zajos-nyüzsgő térbe, ahogyan ki is zökken belőle. Van, aki észre sem veszi a téren kialakuló különleges hangzást, van, aki felkapja a fejét, riadtan szétnéz, majd sietve tovább megy, és van, akinek földbe gyökerezik a lába a gyönyörtől, mozdulatlanul, csukott szemmel követve a hangfolyam áramlását hosszú időn keresztül. Ötven perc erejéig térszimfóniává alakul át a Széll Kálmán tér, úgy, hogy csak lappang benne valami körülírhatatlan, teljességében átláthatatlan és láthatatlan energia. Gyönyörű, magával ragadó, lenyűgöző tánc ez, melyet látás helyett hallunk, érzünk és a testünkkel követünk.

Hol? Ferenciek tere aluljáró
Mi? Ziggurat Project–Ezzat Ismail–Nermin Habib: Burnout
Kik? Koreográfia/előadók: Ezzat Ismail, Nermin Habib, Sarlós Flóra Eszter, Szilágyi Krisztián

Hol? Tokaji Borozó
Mi? Ziggurat Project–Ezzat Ismail–Nermin Habib: Kenyértörés
Kik? Koreográfia/előadók: Ezzat Ismail, Nermin Habib, Sarlós Flóra Eszter, Lukács Gergő

Hol? Széll Kálmán tér
Mi? Somló Dávid: Drift
Kik? Koncepció/koreográfia/kompozíció: Somló Dávid. Előadók: Barna Nóra, Bitó Katalin, Meggie Blankschyn, Halom Emma, Yrsa Heijkenskjöld, Klausz Veronika, Kozma Zsófi, Anita Kurõljova, Matisz Viktória, Molnár D. Márk, Pintér Nikoletta, Szász Zsófia, Székely Rozália, Valovics Ágnes, Vigh Dorottya

A szerző az Emberi Erőforrások Minisztériumának Fülöp Viktor-ösztöndíjasa.