A világviszonylatban még mindig jórészt férfiak által uralt koreográfusi és együttesvezetői pályán mindig öröm üdítő kivételekkel találkozni, és még nagyobb öröm, hogy Magyarország nem is áll olyan rosszul a női táncalkotókban. Közülük kettőnek, Duda Évának és Barta Dórának volt az elmúlt hetekben budapesti premierje. Mindketten érett, szuverén alkotóművészek, akik évek óta sikeresen menedzselik társulatukat – már önmagában ez is elég indok az elismerésre.

Duda Évának azonban eggyel több oka van most örülni, hiszen csapata ebben az évadban ünnepli fennállásának tizedik évfordulóját. Tíz év hosszú idő egy alkotói pályán, sokan ezalatt nem csak kiérlelik formanyelvüket, de bele is merevednek, különösen ha már többé-kevésbé megszilárdították státuszukat az előadó-művészeti szcéna hierarchiájában. Duda Éva ellenben láthatóan nem akarja kizárólag a járt utakat járni; ehelyett folyamatosan új impulzusokat keres maga és az együttese számára is. És mivel köztudottan társadalmi témákra érzékeny alkotóról van szó, ezért elfásulás, megalkuvás szóba sem jöhet nála. A Wonderland című új bemutató is világunk jelen állapotával foglalkozik, a végeredmény pedig igazi hullámvasút – nem csak érzelmileg, és nem csak azért, mert az élet maga is ilyen, hanem a jelenetek színvonalát tekintve is. Egy azonban biztos: egy percig sem unatkozunk, hanem folyamatosan rácsodálkozunk abszurd világunk eme bizarr színpadi leképeződésére.

Wonderland. Fotók: Csányi Krisztina

Minden azon múlik, hogy épp milyen szemüvegen keresztül nézzük a világot – mondja Duda Éva az előadás ismertetőjében. Megélhetjük úgy is, hogy a Föld a lehető legjobb hely, ahol élhetünk (a koreográfus ezzel a gondolatkörrel már előző, Utópia című darabjában is eljátszott), csak aztán kiderülhet, hogy illúziókba ringattuk magunkat. Öt képbe rendezi mindazt a káoszt, társadalmi anomáliát és szélsőséget, ami jelen van az életünkben, és ami őt most foglalkoztatja, s minden képet egy színről nevez el (kék, sárga, piros, zöld és fekete). Mindeközben pedig (szintén az Utópiához hasonlóan) bőségesen merít az emberiség kultúrkincséből, különösen ami zenei- és táncos örökségünket illeti. És bár a színpadon gyakorta eluralkodik a totális őrület, valami halvány dramaturgiai vezérfonalat azért felfedezhetünk: a színek általában valamilyen idilli képpel kezdődnek, majd később átfordulnak egy egészen más, gyakran sokkal erőszakosabb jelenetbe – mintegy megmutatva ugyanannak a témának több oldalát: a színét és a fonákját is. A sárga kép például békés, napfényes, madárcsicsergős jelenettel indul, a táncosok mintha az ébredő természet gyermekei lennének. A misztikus zenéhez ősi mozgásformákat idéző, rituális jellegű, hullámzó koreográfia dukál – majd szép lassan transzformálódik át a szín egy diszkójelenetté, amely brutális bántalmazásba torkollik. Szomorú kép ez arról, hogy a „régi időkhöz” képest miről is szól ma nagyon gyakran egy közösségi együttlét. Persze nem szükséges és nem is szabad minden jelenetet ilyen didaktikusan megfejteni, és a koreográfia bőven hagy is teret a szabad asszociációkra. De azért biztos, hogy hasonló dolgokra asszociálunk például az egynemű párokban néptáncolókat lebuzizó feldühödött csőcselék, a cserepes növénnyel pas-de-trois-t táncoló, arra gondosan vigyázó emberpár, vagy éppen a nyomasztó gázmaszkos alakok láttán. Hiszen mindannyian ugyanabban a valóságban élünk, még ha a „szemüvegünk” különböző is.

A legtöbb jelenet mindennapi környezetünkhöz hasonlóan hektikus és ingergazdag; a zenében jól megfér egymás mellett és után a népzene, az electro, a klasszikus és megannyi más, és ehhez hasonlóan változatos a mozgásanyag is a kimunkált duettől a parodisztikus téblábolásig. A táncosoknak nem mindegyik stílus fekszik egyformán jól, és egyik-másik jelenet humora sem épp a legkifinomultabb – bár a közönség reakcióiból úgy tűnik, az idétlenkedés még mindig az egyik legnépszerűbb humorforrás. Kár, mert közben találhatunk itt olyan, valóban szellemes és kreatív megoldásokat is, mint az utolsó, fekete kép a maga enigmatikus abszurditásával. Mind vizualitásban, mind koreográfiában ez a szín az este csúcspontja, és bár a Hattyúk tava Négy kis hattyú-táncát és a Hattyút halálát feldolgozni nem épp újszerű ötlet, Duda Éva mégis képes újat és igazán szórakoztatót nyújtani a témában.

A kortárs tánc természetéből fakadóan mindig a jelennel foglalkozik, arra reflektál, a Badora Társulat Sacre című előadásának viszont még alá is ment az élet az elmúlt hetek, hónapok közéleti történéseivel. Öltönyösök csoportja kiszolgáltatott lányokat használ ki és aláz meg – mintha csak a hazai vagy nemzetközi hírek illusztrációját látnánk. Habár Barta Dóra koreográfus szándékai nyilvánvalóan nem voltak ennyire direktek, és semmiképp nem konkrét eseményekről beszél, az kétségtelen, hogy sikerült érvényes formát találnia Sztravinszkij Tavaszi áldozatának adaptációjához, ráadásul mindezt szépen kimunkált, igényes esztétikával teszi.

Sacre. Fotók: Kaszner Nikolett

A koreográfus maga jegyzi az előadás látványtervét is, amely egyszerű, de hatásos elemekre épít. Fekete, fehér és vörös színek dominálnak, a díszlet az üres térben mindössze néhány szék és egy hosszú fekete asztal, amelyet változatos módokon hoznak játékba. De elsősorban mégiscsak arra szolgál, hogy szimbolikusan és a szó szoros értelmében is „feltálalják” rajta az áldozatokat fogvatartóiknak. Mert bár az nem konkretizálódik, hogy hol vagyunk, és honnan jön, vagy ki is tulajdonképpen a három, testszínű fehérneműre vetkőztetett feláldozandó lány, az hamar világossá válik, hogy ők innen képtelenek elmenekülni, szabad akaratuk nincsen.

Ami valójában igazán érdekes Barta Dóra értelmezésében, az a fogvartartók, a kizsákmányolók csoportján belüli dinamika. Az egyenfeketébe öltözött alakok (nők és férfiak vegyesen) mind fehér maszkot viselnek – arctalanságuk még inkább teret enged a kegyetlen ösztönöknek. Hiszen ez a Sacre egyben masSacre, vagyis mészárlás is a koreográfus elképzelése szerint. Mégis, az öltönyösök jóval több időt töltenek egymással, az egymáshoz fűződő viszonyaikkal, mint áldozataikkal, akik az idő jelentős részében csak passzívan, néha már-már szinte kíváncsian figyelik őket. Talán semmi más nem köti össze ezeket az embereket, csak a bűn, amit elkövetni készülnek. Összetartozásuk pillanatnyi, egymásra utaltságuk nagy – és az ilyesmi sokszor végződik árulással, mint ahogy azt a való életből tudhatjuk. Barta Dóra gazdag eszköztárból, mívesen és fantáziadúsan koreografálja meg ennek a hevenyészett csoportnak a kényszerű közösséggé válását. Izgalmas dinamikai váltások, valódi téttel bíró duettek és expresszív mozdulatok sorjáznak, a táncosok pedig egytől egyig kiválóak.

És bár a koreográfiában ott van, érzékelhető a fenyegetés – végül nem teljesedik ki. Sztravinszkij zenéje könyörtelen, megkínozza a lelket, vért kíván, ám a mozgásanyag – bármily színvonalas is – egy idő után nem tud lépést tartani vele. Barta Dóra kitalált egy kiváló alaphelyzetet ahhoz, hogy megmutassa: áldozatok és feláldozók ma is léteznek, de aztán mégsem vállalta fel, hogy megmutassa az ilyen helyzetek brutalitását. A visszafogott, illedelmes stilizáció hatástalan marad akkor, amikor mindennapi realitásunk része a kegyetlenséggel való szembesülés, és csak egy kattintásnyira van tőlünk a kizsákmányolás élő demonstrációja. A mészárlás tehát végül vértelen marad – a többit vagy a fantáziánkkal egészítjük ki, vagy egyszerűen csak bekapcsoljuk a híreket.

Mi? Duda Éva Társulat: Wonderland
Hol? Trafó
Kik? Előadók: Bacsó Gabriella, Csuzi Márton, Gaál Júlia, Ivanov Gábor, Lukács Levente, Taba Benjamin, Rácz Réka, Vitárius Orsolya. Zenei szerkesztő: Vajdai Vilmos. Animáció: Fancsikai Péter.
Jelmez: Kiss Julcsi. Fény: Payer Ferenc. Rendező-koreográfus: Duda Éva.

Mi? Badora Társulat: Sacre
Hol? Nemzeti Táncszínház
Kik? Előadók: a Badora Társulat tagjai. Zene: Igor Stravinsky, montázs. Látvány: Barta Dóra. Fénytervező, társkoreográfus: Katonka Zoltán. Rendező-koreográfus: Barta Dóra