Az, ami az első részben még illúzióként és fiktív „húzd-meg-ereszd-meg”-ként jelen volt, hogy tudniillik a nő is ember, az itt ledobja magáról az alakoskodó én-te viszonylat allűrjeit, és pőrén belemerít minket a tömeges testárusítás, a húspiac verbális alkuvilágába.

A dráma letölthető INNEN

„Szeretni annyit jelent, hogy nem kell dolgozni. Csak lenni. Mért nem elég ez senkinek?”

A darab 2006-ban íródott, a dramatikus életműben a RAF-darab (Ulrike Maria Stuart) és a náci utómúltat tárgyaló Rohonc között foglal helyet. Jelinek egyik legdrasztikusabb színműve, a feminista vonulat kiemelkedő darabja.

Két részből áll, a kettő egymás tükörképe, egymásba átjáró tükörképe. Az első rész egy idős(ödő) nő monológja, a megszólított egy (nála fiatalabb) férfi, akibe a beszélő szerelmes, de akitől nem sok figyelmet kap, ezért (még utoljára?) mindent bedob, hogy megszerezze magának, hogy az övé legyen a férfi, testestől mindenképpen. Annyit tudunk meg a szövegből, hogy a nő régóta ácsingózik a férfira, valamiféle viszony is van köztük, legalábbis a nő erről számol be, de a konkrétumok sehol sem kerülnek elő, pusztán a viszony feszül fel a szavak hálójára. A viszony egyoldalú, a férfi a domináns, a nő hiába igyekszik kiszolgálni, valójában a nő nem is létezik a férfi szemében, az egyenrangúságnak csak a délibábja merül fel, a nő elsősorban önmagára reflektál, hol erőltetett (de természetes) öntudat-fellobbanásokkal, hol teljes rezignációba zuhanva, ezek hullámmozgása írja le a lehetetlen kapcsolatot, ami leginkább egy sémához hasonlít: a mai nők és férfiak közti hatalmi viszonyok sémájához.

Mindjárt az első mondat hivatkozás, visszautalás egy korábbi, dühödten költői Jelinek-prózára (Begierde und Fahrerlaubnis, Érzéki vágy és vezetői engedély, 1986): abban már előjön a női függés és kiszolgáltatottság áttörésének kísérlete. A szexualitásban konkretizálódó egyenlőtlen viszonyok már ott túlmutatnak a testiségen, a nő egzisztenciális és szellemi szabadságcsorbítását is jelentik egyben. A nő akkor felcsillanó egyetlen legitim lehetősége a férfiminta (és vágyvilág) követése. Az akkori női hang ez ellen lázad: „szeretnék végre felébredni az ön álmából”.

Közben eltelt 20 év, a nő-férfi viszony szerző érzékelése szerint nem mozdult el, sőt a nemi és társadalmi egyenlőtlenség még jobban indusztrializálódott. Ez az „ipari” motívum köszön be az Állatokról első részében, ellenpontként, immár a saját hangján. Vagyis: a személyest imitáló (valójában szenvedélyesen személytelen) beszédfolyamatot időnként konzumnők forgalmazását bonyolító futtatók és klienseik vagy prostituáltjaik közti gyors párbeszédvillanások szakítják meg, ezek a naturálisabb beszédelemek a nő konzumálható tárgyként való használatát érzékeltetik (a férfi „realizált” álmát), és a beszélő megtörésének, megtöretésének (nem túl indirekt) segédeszközei. Az első rész elejének hübriszes női megszólalója, aki abban a hiszemben fordul a férfihoz, hogy ő is feltételeket diktálhat, az első rész végére már annak is örül, hogy egyáltalán belekapaszkodhat még a világba, igaz, lenullázva, mint akin átment ez az egész masinéria, közvetetten (pszichésen) legalábbis.

A második rész túlnyomórészt dokumentumkollázs, Jelinek azokból a jegyzőkönyvekből ollózta össze, amelyeket a bécsi rendőrség készített egy lánykereskedő cég telefonbeszélgetéseinek lehallgatása nyomán. Az anyag egy részét annak idején közölte a „Falter” nevű bécsi hetilap, a „kuncsaftok” a társadalom elitjéből kerültek ki, a „lányokat”, mint a szövegből is kiderül, Kelet-Európából, főleg Litvániából és Moldáviából „toborozták”.

Itt a futtatók, a kliensek és prostituáltak beszélgetéseiből készült pecsvörkkel van dolgunk, ha stílszerű akarnék lenni (és miért ne legyek?), akkor azt mondhatnám, „pöcsverkkel”. Ez csak látszólagos poénkodás részemről, a szerző egyáltalán nem poénkodik, én sem szeretnék. Annál ez a hangminta (maga a valóság) sokkal riasztóbb. Jelinek ezért szokásától eltérően nem nagyon alakította át a nyersanyagot (egy kicsit azért igen); a legszembetűnőbb eszköz, amit alkalmazott, a visszhang- vagy verkliszerű szó(főleg ige)ismétlés, ez elidegenítő (zenei) hatást kelt, egy idő után pedig basso ostinatóként tér vissza meglehetősen sűrűn a „baszni baszni baszni” motívum.

Az, ami az első részben még illúzióként és fiktív „húzd-meg-ereszd-meg”-ként jelen volt, hogy tudniillik a nő is ember, az itt ledobja magáról az alakoskodó én-te viszonylat allűrjeit, és pőrén belemerít minket a tömeges testárusítás, a húspiac verbális alkuvilágába. Tehát nem magába az aktusba, nem a szállodaszobába (utalásszerűen oda is), mert ez naturálé volna, hanem (Jelinekre nagyon jellemző módon) a szavak „testébe”, a testiség mészárszékszerű működését megolajozó szavakéba, heherészés, hitetlenkedés, méltatlankodás, fenyegetőzés, viccelődés kíséretében, mintha a szavak (amelyek az első részben még jelenteni látszottak valamit) maguk is szexuális segédeszközök volnának, műanyag és gumitárgyak abból a boltból, amely a nagyipari érzékiséget szolgálja ki gépi üzemmódban.

A második rész háromnegyede felé egyszer csak átúszik a szöveg a vallásos konnotációjú végkifejletbe (ez is nyílt utalás: egy 1976-ban tragikus véget ért bajorországi eset a forrása). Egy fiatal lány önmagára emel kezet, kárt tesz mindenben, ami keresztény és szent, látható megszállottként halálra gyötri, éhezteti magát. Közben közvetetten érzékeljük, hogy mintha ördögűzést folytatnának valakik, mintha ki akarnák űzni a teljesen leépült lányból a démonokat, mintha a démonoknak szexuális természetük is volna; az ördögűzés hol egybefolyik a szexpiaci dumákkal, hol elválik tőle, hol át meg átvillan rajta. A két szál végül a női személyiség teljes betörésében, kioltásában egyesül. Mindez a test és Jézus nevében.

Mind a két rész természetesen a nyelvi energiából él, nem a tézisekből, a nyelv az, amely keresztként hordozza a darabban a mai kor megfeszítettjeit.

Hogy kikre is gondolt pontosan a szerző, amikor ezt a címet adta a darabjának, arról többféle verzió is van forgalomban. A nőkre? A férfiakra? A minket működtető szexre? Tényleg az állatokra, akik velünk ellentétben ártatlanok? Fontos ez, hogy pontosan tudjuk? Jelinek mindig is sokértelműségre törekedett. És, szemben a média eset-feldolgozásaival (napjainkban: Metoo, Epstein-botrány), a fenomén rendszerszerű ábrázolására.

Az Állatokrólt 2007-ben mutatták be. Bécsben és Berlinben szinte párhuzamosan volt a bemutatója. Az előbbi előadást egy svájci zeneszerző, Ruedi Häusermann rendezte (egyetlen női színész szólistával koncsertált a színpadon 12 zongora), az utóbbit Nicolas Stemann, a berlini prositúciós szcéna pokoli megidézésével. A darabot azóta számos helyen játszották. Nemrég egy hang-performance keretében Budapesten is hallható volt.

(Itt-ott kurzívan hagytam egy irodalmi vendégszöveget, részleteket Eduard Mörike Rejtőzés c. későromantikus verséből. Jelinek ezt is kifordítja persze. A verset is közlöm a Függelékben.)