Februárban töltötte be negyvenedik életévét ERDEI GÁBOR, aki 2006 óta tagja a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának. Rengeteg karakterszerepet játszott, de az utóbbi években egyre fontosabb megbízások találnak rá, jelenleg főszerepet alakít a Bocsárdi László által rendezett Koldusopera és a Sam, avagy felkészülés a családi életre című előadásokban. 2019-ben megkapta a Legjobb férfi mellékszereplő díját a POSZT-on. Az elmúlt tizenhárom év történéseiről NAGY B. SÁNDOR beszélgetett vele.

– Hogyan vezetett az utad a színházhoz?

– A 90-es évek végén jegyeztem el magam a színházzal, a szatmári bábszínház indulásakor. Hogy ne vigyenek katonának, beiratkoztam egy turisztikai posztlíceumba, ahol kialakult egy kisebb baráti körünk. Az egyikünk, Szilágyi Ottó (Czanó) sógornőjének szülei akkor alapították a Brighella bábszínházat, és elhívták Kovács Ildikó nénit – aki bábtervezőként és rendezőként nagy tekintélynek számított –, hogy tartson egy képzést, és akit megfelelőnek találnak, azt vegyék fel az induló társulathoz. Czanó hívására a baráti körünkből többen is jelentkeztünk a képzésre, és be is jutottunk, így a 2000/2001-es évadot már a szatmári színházban töltöttük, ahol a bábszínház mellett felnőttelőadásokban is statisztáltunk Parászka Miklós akkori igazgató kérésére. Civil szerződéssel alkalmaztak is bennünket, de a következő évben leépítések voltak, és minket azonnal elbocsátottak. Én akkor beálltam a nagykárolyi amatőr színjátszó társulatba, de csakhamar felhívott Lőrincz Ágnes, a szatmári színház új igazgatója, hogy felvenne súgónak. Elvállaltam. Jól éreztem magam a színházban, s végül a színész kollégák ösztönzésére 2002-ben felvételiztem a színire, ahová nem kis meglepetésemre én is bejutottam. Azt a keveset, amit tudtam, Márkó Eszternek és Kató Emőkének köszönhetem, kezdő színészként ők segítettek a felkészülésemben. A vizsga előtt az egyetemi felkészítőkre is jártam, ahol nagyon jó társaság alakult ki, valamennyien be is kerültünk. Nyolc fiú és négy lány volt az évfolyamunkon, 18-tól 34 évesig minden korosztály képviselve volt, én a magam 23 évével a fiatalabbak közé tartoztam.

Fotó: Vargyasi Levente

 – Hogy kerültél Szentgyörgyre?

– Utolsó évben székelyföldi turnén vettünk részt a Hideg gyermek és az Othello című előadásainkkal. A szentgyörgyi előadások után Bocsárdi behívott minket a színház büféjébe, és kérdezte, hogy ki szeretne a Tamási Áron Színházhoz szerződni. Mindenki jelentkezett. Örült, hogy ilyen jó híre van a társulatának, de mondta, hogy sajnos csak három embert tud felvenni. Neveket nem mondott. A fiúk közül páran ott maradtunk éjszakára, és sokáig pingpongoztunk az előcsarnokban. Öndicséret gyalázat, de mindenkit legyőztem, még Bocsárdit is, aki nagyon jól játszik, aztán az egyik meccs után félrehívott, és közölte, hogy szeretne szerződtetni. Nagyon boldog voltam, de kértem egy kis gondolkodási időt, mert közben az hírlett, hogy sokunkat felvennének a vásárhelyi színházhoz, és volt egy komoly elhatározásunk a társaimmal, hogy mi majd megváltjuk ott a világot. Meg is kerestem Kárp Györgyöt, az akkori vásárhelyi igazgatót ez ügyben, de ő nem mondott semmi konkrétat, ezért Szentgyörgy mellett döntöttem, bár sajnáltam, hogy elválok a kollégáktól: Bányai Kelemen Barna, Korpos András, Kovács Botond Vásárhelyre szerződtek. Két lányt is felvett még Bocsárdi az évfolyamunkról, Magyarosi Imolát és Ruszuly Évát. Az első itteni szerepem a budapesti Nemzeti Színházzal koprodukcióban készült Learben volt, így az első szentgyörgyi évadomat Budapesten kezdtem, ahol testközelből láthattam például Törőcsik Marit, Bodrogi Gyulát próbálni. Nagy élmény volt nekem mint kezdő színésznek.

 – Melyek voltak az eddigi fontosabb szerepeid, milyen rendezőkkel dolgoztál szívesen az elmúlt évek alatt?

– Keresztes Attilától kaptam az első főszerepet A szabin nők elrablása című bohózatban, ahol annyit kellett rohannom, átöltöznöm, sminkelnem, hogy előadásonként leadtam pár kilót. Keresztessel hamar megtaláltuk a közös hangot, később is kaptam tőle fontos szerepeket. Béres Attila is nagy hatással volt rám, akivel először a főiskolán dolgoztam, aztán nagyon szerettem Barabás Olgát, aki nagyjából ugyanazt a színházi nyelvet képviseli, mint Bocsárdi. Zakariás Zalánnal is jól dolgoztam, vele a Tesztoszteron és Az ezredik éjszaka volt a két legjobb élményem, melyeket hosszú évek óta műsoron tart a színház. Külön öröm számomra az utóbbi gyerekelőadás – szerintem nincs hálásabb közönség a gyerekeknél. Alexandru Dabijával, Victor Ioan Frunzăval, Anca Braduval is jó élményeim voltak, sajnos elég hamar lekerültek műsorról az előadásaik. Radu Afrimot is nagyon szeretem, bár volt vele egy kellemetlen élményem: az Akárki egyik próbáján valami mást próbáltam ki, mint amit addig játszottam, s Afrim néhány szóban úgy kiosztott, hogy azt hittem, összetépem a diplomámat. Napokig nem tudtam aludni miatta… Többet nem kísérleteztem, ő pedig elégedett volt, meg is hívott utána egy román nyelvű előadásába játszani, sajnos nem tudtam elvállalni. Bocsárdi hosszú évekig karakterszerepeket bízott rám, de valamennyi előadásában játszottam. Utóbb tőle is kaptam főszerepeket, és jólesik a bizalma.

 – Azt a rendezőt szereted jobban, aki pontosan tudja, hogy mit akar, vagy aki nagyobb szabadságot ad?

– Mindkettővel megtalálom a közös hangot, de talán azzal jobb dolgozni, aki több teret enged. Persze ilyenkor könnyen áteshet az ember a ló túloldalára, és olyan sűrű erdőbe tévedhet, ahonnan nehéz a visszaút. Kell elképzelése legyen a rendezőnek az előadásról, de nem jó, ha megpróbál rám erőltetni tőlem idegen dolgokat. A kettő között van az igazság. Dabija például úgy irányít, hogy állandóan azt érzed: te találtad ki az egészet. Bocsárdi már nem ad ennyi szabadságot, bár mostanában mintha ő is hátradőlt volna kissé, több teret enged a színészeinek.

 – Mikor érzed azt, hogy jól sikerült az alakításod?

– Ritkán szoktam ezt érezni, mindig találok benne valami hibát. Ez persze nemcsak tőlem függ, hanem a kollégáktól, nézőktől, műszaktól, sok mindentől. Viszont ha ezek mind egymásra találnak, katartikus élmény tud lenni az előadás mindenki számára. Hála Istennek, ezt is éreztem már. Díjat csak az utóbbi időkben kaptam, a Chioggiai csetepaté-, az Egy zabigyerek kék háttér előtt történetet mesél- és a Sam…-beli alakításaimat díjazták. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esnek jól, de nem azért próbálom jól végezni a dolgomat, hogy díjat kapjak érte. Nálunk olyan a színházról való gondolkodás, hogy minden alárendelődik az előadásnak, és ez nagyon fontos. Talán egy kissé elfogult vagyok a szentgyörgyi színházzal szemben, de tényleg jól érzem itt magam, nem mennék el semmilyen más társulathoz.

 – Mennyire határozza meg a pályádat a testalkatod?

– Másodéven próbáltuk a Tótékat, s rendezés közben egyszer csak azt mondja Lohinszky tanár úr, hogy „akkor itt a dagi bejön”, s így tovább. Na, ez a dagi bekattant nekem, mert gyermekkoromban sokat csúfolódtak velem, s meglepődtem, hogy Lohinszkytól is ezt hallom. Odamegyek, s mondom neki, hogy ne haragudjon, de ez rosszul esett, mert van rendes nevem, s becenevem is, a Golyó. Mire a válasz: „Menjen vissza a helyére, művész úr, mert ha magából színész lesz, akkor azt a nagy seggének és hasának köszönheti!” Sakk, matt. Álltam ott még egy darabig, aztán visszamentem a helyemre. Hát igen. A főiskolán én játszottam az apákat meg a tatákat, itt pedig többnyire karakterszerepeket kaptam. Egyetemista koromban lefogytam vagy tizenöt kilót, de aztán megszoktam a helyzetet, és visszahíztam. Ma már csak az egészségem miatt aggaszt egy kicsit a testsúlyom, de egyelőre még bírják az ízületeim. Tízéves koromtól ilyen az alkatom, de mindig sportoltam, s a szervezetem megszokta ezt a súlyfölösleget. Állítólag háromévesen olyan vékony voltam, hogy nem tudtam lábra állni, aztán az orvos utasításaira ilyen jól helyrehoztak a szüleim. Ha őszinte vagyok, be kell vallanom, hogy a színházi pályán eddig inkább előnyöm származott ebből, mint hátrányom.

 – Mi kell ahhoz, hogy jó színész legyen valaki?

– Határtalanul tág skálán kell mozogjon az érzelmi világa, meg kell élnie mindent, amit játszik. Ha nem jönnek mélyről az érzelmei, hitelét veszti, felszínessé válik minden mozdulata.

 – Van-e példaképed?

– Bogdán Zsolt ugrik be hirtelen, talán azért, mert rá színészként és emberként is fel tudok nézni. Másodéves koromban együtt dolgozhattam vele Visky András Szökés című darabjában, Marosvásárhelyen. Zsolt és Bözse (B. Fülöp Erzsébet – a szerk.) voltak a főszereplők, és nekem olyan volt ez a próbafolyamat, mint egy mesterkurzus. Ők egy évfolyamon végeztek, de az egyetem óta nem volt alkalmuk együtt játszani, ezért nekik is öröm volt a közös munka. A szebeni fesztiválra is meghívták az előadást, ahol Zsolttal közös öltözőnk volt, testközelből láthattam, ahogy ő dolgozik, készül egy előadásra. Azóta is jóban vagyunk, de még nem mondtam el neki, hogy milyen fontos számomra.

 – Előfordult-e már, hogy a szereped befolyásolta a magánéletedet?

– Sajnos igen, erről a feleségem tudna sokat mesélni. Ez az egyik hátránya annak, ha a szíved-lelked beleteszed egy szerepbe, hogy nem könnyű levetkőzni azt. Mert az nem működik, hogy próbákon egész lényeddel azon dolgozol, hogy gyilkossá, gengszterré vagy éppen egy tizenhárom éves gyerekké válj, aztán kilépsz a színházból, s azonnal visszaváltozol apává, házastárssá, aki teljes gőzzel tud az otthoni teendőkre koncentrálni. Van két saját meg egy nevelt lányom, nagyon szeretem őket, és sajnálom, hogy időnként a színház miatt nem tudok jó apa lenni. Ők mindenben mellettem állnak, támogatnak, ami nagyon jó érzés. A feleségem nagyon megértő, de lefárasztja, amikor az apa szerepét is neki kell eljátszani. Sajnos arra nem tanítanak meg a főiskolán, hogy hogyan lehet letenni egy szerepet. Lehet, hogy minden próba végén kellene egy félórás vagy órás meditációs gyakorlat, hogy ne vidd haza a problémáidat, hogy a család is egész embert kaphasson belőled. S ugyanez fordítva is: ha a reggeli szendvics miatt összeveszel a gyerekkel, akkor ez a probléma ne jelenjen meg a szerepedben. A feleségem azt szokta mondani, hogy ő nemcsak velem él együtt, hanem sok más emberrel is. Próbálok figyelni az átváltozásra, de túl kevés idő jut erre.

 – Elégedett vagy az életeddel?

– A színházi pályám jól alakult idáig, sok jó szerepet eljátszhattam, amiért hálás vagyok a sorsnak, de ez nem kellene a családi életem rovására menjen. Néha elgondolkodom azon, hogy lehet-e mindkettőt ugyanolyan lelkesedéssel, odaadással csinálni. Van egy hőn dédelgetett álmom, hogy egyszer lesz egy kertes családi házam, reggel hatkor kelek, s megyek gyomlálni, kapálni, kötözgetni a paradicsomot, ellátni a majorságot. S körülöttem hegyek lesznek, a civilizáció pedig nagyon távol.