Szembesülnünk kellett azzal, hogy bár szeretünk mást gondolni magunkról, de hajlamosak vagyunk zárt kérdéseket megfogalmazni.

Év végéhez közeledve a Káva Kulturális Műhely és a Színház folyóirat közös tréningezésre hívta a lap munkatársait. Az alkalom elsődleges célja az volt, hogy a színházzal újságírói, kritikai-elméleti és/vagy oktatói oldalról foglalkozó, magyarországi és a határon túlról érkező munkatársak a napi rutintól eltávolodva egy kicsit tovább képezzék magukat: bepillantást nyerjenek a drámapedagógia és az alkalmazott színház módszertanába és közösen kísérletezzenek azzal, hogy ez a tudás hogyan alkalmazható az előadáselemzésben és főleg az elemzéstechnikák átadásában–oktatásában. A közös alap ehhez most a genti színház intendánsának, a svájci származási, európai hírű Milo Raunak a Five Easy Pieces című produkciója volt,[1] mely múlt év novemberében a Trafóban is vendégszerepelt, és amelyet a workshop valamennyi résztvevője megnézett.

A kora reggel startoló és koradélutánba nyúló foglalkozáson – amit Patonay Anita és Bori Viktor színész-drámatanárok tartottak – azonban jó ideig távol tartottuk magunktól a konkrét előadást: annak érdekében, hogy minél több módszertani formával találkozhassunk. Ugyanakkor mégis végig a Five Easy Piecesről volt szó: végig azzal a problémával foglalkoztunk, hogy hogyan lehet valamiről úgy beszélni, hogy közben mégsem közvetlenül magáról a tárgyról beszélünk?

Olyan módszerekkel dolgoztunk, melyek a színházi nevelés, a dráma- és színházpedagógiai programok eszköztárát képezik, s melyek keretet adtak egy lehetséges drámaóra lebonyolításához, ahol egyszerre lehettünk résztvevők és tanárok. Vajon nem Milo Rau Five Easy Pieces produkciójára válaszoltunk-e azzal, hogy a címet, amelyet Sztravinszkij öt könnyű, kifejezetten a tanulás céljából írt zongoradarabja inspirált, átfordítottuk hét könnyű leckébe a színházi nevelésről?

Fotó: Darvay Botond

Az elemzést az előadástól eltávolodva annak egyik alaptémájától indítottuk: mit jelent áldozatnak lenni. Majd különböző színházi nevelési eszközökkel olyan további kérdésekre kerestünk választ, hogy hová nyúlnak cselekvésmintáink gyökerei, vázlatszerűen egészen addig, hogy mit tehetünk e minták elkerülése érdekében. A továbbiakban a hét gyakorlatból szeretnék néhányat bemutatni, melyek kivitelezése kísértetiesen hasonlított a témaként szolgáló előadás egyes jeleneteihez.

Bemelegítés gyanánt mi is ismerkedéssel kezdtünk, akár az előadás nézőknek bemutatkozó gyerekszereplői. Majd az ÁLDOZAT szóra kellett reflektálnunk: bármilyen asszociációval, személyes történettel, gondolattal. Később egy fiktív történettel dolgoztunk – mindössze annyi információ állt a rendelkezésünkre, hogy egy tizenöt éves lány részt vesz az iskola által szervezett gólyatáborban és „áldozatként” tér haza. A többit – a lány viszonyát, érzéseit a helyzettel kapcsolatban – mi találtuk ki kis csoportokban dolgozva. Rövid jelenetek segítségével mutattuk be egymásnak az ötletelések végeredményét. Erre a célra a stúdió egyik sarkában egy kis játszóhely volt kijelölve fehér ragasztószalaggal, akár a Five Easy Pieces színpadán, ahol a tér különböző pontjain, kis mozgatható emelvények biztosították az egyes jelenetek színhelyét.

A jelenetekről beszélve több izgalmas kérdés is előkerült sűrítésről, stilizált és realista színházi nyelvről és az ebből adódó értelmezésekről, esetleges félreértésekről, lásd: ha mindössze egy kanapé és néhány ruhadarab áll rendelkezésünkre a reggeli készülődés és rutin színreviteléhez, joggal vonunk-e le messzemenő következtetéseket abból, hogy a szereplő arcot se mosott, vagy ez nem számít, hiszen értelemszerűen sűrítést láttunk. Vagy amikor egy jelenetben a szereplő felkelés után láthatóan nem tudja eldönteni, mit vegyen fel, akkor számít-e, hogy a választott ruhadarab illeszkedik-e az öltözékébe – talán véletlenül alakult így, de a jelenetben már mindennek jelentősége lesz. (Ha lett volna még rá idő, izgalmas lett volna tovább játszani azzal, hogy tudjuk-e még ökonomikusabban sűríteni ezeket a pár perc alatt kreált a jeleneteket).

Five Easy Pieces. Fotó: Phile Deprez

A workshop talán legizgalmasabb részét képezte a helyes kérdésfelvetés problémája, amely párhuzamosan a konkrét feladatokkal, újra és újra felmerült. Szembesülnünk kellett azzal, hogy bár szeretünk mást gondolni magunkról, de hajlamosak vagyunk zárt kérdéseket megfogalmazni. A drámatanár szempontjából azonban a nyitott kérdések hatékonyabbak, segítségükkel el lehet érni, hogy a csoport minél több résztvevője kapcsolódhasson az aktuális vitatémához. A zárt kérdésfeltevés erőteljesen korlátoz, és nem biztosít kellő teret a kibontakozáshoz. A „Mit éreztetek a cipőbekötős jelenet közben?” kérdés talán büszkeséggel tölti el a tanárt, hogy képes behatárolni a szerinte izgalmas értelmezési irányt, de egyúttal leszűkíti a diák válaszlehetőségeit. Célszerűbb úgy fogalmazni, hogy „Mit éreztetek a jelenet közben?”, mert így teljesen a válaszadóra van bízva, hogy őt mi érdekli, később pedig még lesz lehetőség szűkíteni vagy fókuszálni a kérdést.

Volt egy játék, még a tréning elején, amikor azt a feladatot kaptuk, hogy járkáljunk a térben, és amikor egy másik személlyel „találkozunk”, mutatkozzunk be, és a nevünk mellett kedvenc filmünk címét is említsük meg. Első körben nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget annak, hogy miért filmcímre kellett gondolnunk, lehetett volna bármi más is, egy ország, kedvenc étel, szívesen hordott ruhadarab, stb. Később értettem meg, hogy miért: Milo Rau előadásában is szóba kerül egy kedvenc filmcím és a hozzá társított élmény, melyet az egyik kislány mesél el a nézőknek. A kapocs bonyolultsága pontosan az egyszerűségben rejlik, ahogyan a két drámatanár létrehozta azokat a tereket, amikben az előadásról lehetett beszélni, de teljesen más perspektívákból. A módszerek célszerűnek bizonyultak, mert folyamatos aktivitást vártak el a résztvevőktől, vagyis a tananyag tárgyával állandóan reflexióban kellett maradnunk. Nem könnyű feladat, de megéri!

Végül a Five Easy Pieces nem kevés vitát provokált előadásából páronként választottunk egy-egy jelenetet, amellyel érdemesnek tartanánk egy elemző órán részletesebben is foglalkozni. Itt rögtön alkalmazhattuk is a kérdezés helyes technikáját: egy kérdést az érzésekről, egyet az ebből következő értelmezéshez kapcsolódóan kellett megfogalmaznunk. Ezután következhetett volna a tanult módszertan alkalmazása a jelenet értelmezéséhez és feldolgozásához. Bár erre már nem maradt idő, jó volt, hogy végre együtt tudtunk tölteni egy kis időt, játszottunk és tanultunk. Hét könnyű lecke színházi nevelésre, ahol mi lehettünk a tanulók és tananyag.

[1] Bővebben a Színház 2017-es júliusi lapszámában, Geréb Zsófia Vékony jég című írásában olvashat Milo Rau Five Easy Pieceselőadásáról.