Alföldi Róbert rendezésében mindenkit meg lehet érteni, mindenkivel együtt lehet érezni, és be kell látnunk, hogy a szexualitás drive-ja alapvetően valami tök tiszta dolog, de kívülállóként nézve azért mindenki belső világa eléggé undorító.

A Kálmán Eszter tervezte erőteljes látvány azonnal magával ragad: a Tesla színháztermébe egy üvegházon keresztül jutunk be, majd a kertészet kaviccsal felszórt fóliapadlóján fejfamintákat és sírhantokat kerülgetve foglaljuk el a helyünket. A díszlet zseniálisan fogalmazza meg a kisvállalkozók életének elkerülhetetlen velejáróját, a munka és magánélet közötti határ felbomlását. A konyhaasztal mögött koszorúk sorakoznak, a hitvesi ágy kerti szerszámok és ültetőtálcák között van megvetve, de bármikor lehet rajta akár palántázni is, a falon pedig kondoleációjavaslatokkal teli tábla lóg. Nagyjából ilyen Hilde és Otto házassága: a családi vállalkozásként vitt temetőkertészet kellős közepén szinte véletlenül ott maradt egy közös ágy.

Fotók: Dömölky Dániel

A középkorú pár kapcsolata mára pusztán gazdasági érdekeken alapszik, keményen dolgoznak, este jóformán beájulnak az ágyba, szexuális életük alig-alig van, ezért amíg Hilde alszik, Otto változatos módokon próbál könnyíteni magán. Bevett drámatechnikával a szereplők életében beállt egyensúlyt egy új szereplő felbukkanása kavarja fel, de valóban csak katalizátorként van jelen, nem vesz részt a folyamatban. Hilde öccse, Fritz ugyanis magának való, skizoid figura, próbál távol maradni a többiektől, és még a nagyon is hajlandó fiatal női alkalmazottól sem akar semmit. Ez csak annyiból furcsa, hogy Fritzet épp most helyezték szabadlábra, miután egy évet ült valamiféle szexuális bűncselekmény miatt, és orvosi utasításra vágycsökkentőket kell szednie.

Vilmányi Benett úgy játssza el ezt a fiút, akiről később kiderül, hogy közszeméremsértésért csukták le, hogy közben teljesen hiányzik belőle minden túlfűtöttség. Fritz végtelenül nyugodt, derűsen közömbös, az egész darab alatt mindösszesen egyszer, Mitzi nyomulása közben önvédelemből villantja fel mindazokat az állati ösztönöket, amikben a többi szereplő nyakig gázol. Ezek az eddig elfojtott ösztönök viszont épp azért szabadulnak el, mert ott van közöttük ez a „perverz”. Fritz persze egyáltalán nem látszik betegnek, de neki ugye a többiekkel ellentétben papírja van róla.

Nagyon erősen nyom minket az előadás, hogy ítélkezzünk. Perverz-e Fritz, akinek egyetlen szexuális megnyilvánulása sincs, és perverzek-e a többiek, akiket viszont nagyon is a szex mozgat. Kroetz naturalista drámája Alföldi Róbert rendezésében nem meglepő módon még inkább a bizarr részletekre élesít. Nézők távoznak jelenet közben, bőven van okunk felháborodni, undorodni és elborzadni a virágföldes zsákok közé vájt résen, a letolt nadrágokon, a péniszprotézisen és persze a percekig tartó, egyszerre nevetséges és mocskos szexjeleneteken. De közben az előadás épp arra mutat rá, hogy a vágy belülről mindig tiszta, kívülről azonban még akkor is morális színezetet kap, ha egyébként senkinek nem ártanak vele. Miután Otto bőszen ítélkezik Fritz fölött, még az igazságérzet is azt diktálja, hogy a közönség is könnyen ítélkezzen Ottó fölött. Pedig hát ő sem csinál semmi különöset – és ezt épp Fritz mondja ki nyíltan! –, sem a titkon végzett önkielégítések, sem a félrelépés, de még az anális szex sem valami halálos bűn, még csak nem is parafília. Ez az egész egyszerűen csak attól válik ennyire ocsmánnyá, hogy nézőként kénytelenek vagyunk ekkora nagyítás mellett a szemtanújává válni.

Schneider Zoltánon nagyon testhezálló Otto szerepe, nem lehet kivetnivalót találni benne. Felemeli a hangját, és úgymond családfőként az asztalra csap, feneket vakar, kicsit zaklatja az asszonyt a sötétben, de a harmadik „nem”-ből már ért, és képes minden rosszindulat nélkül többször is elmondani Fritznek, hogy ő öngyilkos lenne a helyében. Schneider Zoltán nagyon jó abban, hogy az ilyen alacsony színvonalú, egyszerű, drabális személyiségekbe árnyalatokat, átélhetőséget vigyen, itt sincs benne kisiklás. Bőven túltolhatja a frusztrációból adódó agressziót, az előítéleteket és a tudatlanságot, és még onnan is vissza tudja hozni a karaktert, nem válik állattá a szemünkben, látjuk a sérülékenységét, gyámoltalanságát és azt, hogy a félrelépésben végül nem is a szex a lényeg, hanem az, hogy Mitzi gyógyítja a Hilde elutasítása által ütött sebeket.

Bata Éva persze Mitzit se annak a romlott, nimfomániás nőnek játssza, akit a színlap ígér. Igen, Mitzi bármire hajlandó, látványosan felizgatja a fiatal „szexuális bűnöző” jelenléte, és szadizmusról olvasgat – a darab megszületése óta ezekkel a lektűrökkel lettek tele a könyvesboltok –, de Bata Éva pihegő, kipirult arcú, tágra nyílt szemű, rajongó játékában a szexualitás inkább a kapcsolódás eszközének tűnik, mintsem öncélnak. Fritzet akarja, de Ottóval is beéri, csak kelljen valakinek, szeressék és viszontszerethessen. De még így is az ő teljesítménye esik a leginkább áldozatul a rendezés túlburjánzó paródiaelemeinek. Tényleg kínosan nevetségesek a nyaktörő hajlebbentések és az epilepsziás rángatózás a locsolókannával az Ottóval való légyott közepette, nem illenek az előadás szofisztikált undorkeltésébe. Talán idővel összeérik, lecsiszolódik majd ez is.

Schneider Zoltán párjaként Kováts Adélról is lepereg minden, ami a két fiatalabb színész játékán túlrendezett, és ami az előadásban további lenyeshető giccsfaktor, mint a svábos, sramlis mulatószene-betétek. Hilde egy lárvaarcú mártír, öregesek, munkában megfáradtak a mozdulatai, még akkor is van benne valami méltóság, amikor faarccal hallgatja, hogy Otto nyilvánosan megalázza. Ugyanakkor ő is ki tud vetkőzni magából. Kroetz drámája egy adott kispolgári, félproli közegről szól, de az a játszma, ami ebben a háromszögben az évek óta érzésekre és érintésekre éhes férj, a pozíciójában megrendített feleség és a magát megmentőnek érző szerető között lezajlik, nagyon is univerzális. Hilde szerint az igaz szerelem az, amikor az ember közös vállalkozást alapít. De amint kiderül, hogy valaki más értékesnek találja a férje lényét, akkor hirtelen már neki is kellene. Hihetetlenül pontosak Kováts Adél és Bata Éva közös jelenetei, a Hilde sértett egóját takargató keresztény-konzervatív-családanya „erkölcsi fölény” és Mitzi korban, nőiességben, szexualitásban és szeretetreméltóságban érzett túlereje kínosan méltatlan párbeszédekben csap össze, miközben mindketten létfontosságú értékeket próbálnak védelmezni az ellenféltől.

Kálmán Eszter jelmezei nagy hangsúlyt kapnak ebben, az ágy eleve az egyik fő helyszín a történetben, ezért folyamatos az öltözködés, vetkőzés. A praktikus munkaruhák, az igénytelen otthoni és hálóholmik után megrázó a változás, mikor Hilde mindent bevetve sután tetszeni próbál, és kirúzsozva, karácsonyfadíszként magára aggatott ékszerekkel, földig érő szaténhálóingben jelenik meg. A visszahódításra tett kísérlet során Mitzi is kicicomázza magát, a vastag kék szemhéjpúder már előre kéri, hogy lebőgje magáról.

Vilmányi Benett játéka áll a legkevésbé össze, de nem is lényeges, hogy ki ő valójában. Szerepét a történetben tökéletesen kifejezi, mikor a távozása előtti pillanatokban rajta a bukósisak, még rostély is le van hajtva, és a többiek így próbálnak kommunikálni vele. Ő mindenesetre megkapja a maga szabadságát. Az a bélyeg, ami megkülönbözteti, egyúttal felmentést is ad a számára a konvenciók alól. A többiek, mint ahogyan az ilyen háromszögtörténetekben már csak lenni szokott, a startmezőre ugranak.

Hol? Radnóti Tesla Labor
Mi? Franz Xaver Kroetz: A vágy
Kik? Szereplők: Kováts Adél, Schneider Zoltán, Bata Éva, Vilmányi Benett. Fordította: Perczel Enikő, Totth Benedek. Díszlet-jelmez: Kálmán Eszter. Ügyelő: Kónya József. Súgó: Farkas Erzsébet. A rendező munkatársa: Ari Zsófi. Rendező: Alföldi Róbert.