A Sokadik pillangó nem egy hagyományos, társadalmi problémákra fókuszáló dokuszínház, hanem egy belső töprengésre, önértelmezésre kényszerítő, szolidan kísérletező monológlánc.

Nehezen indult és lassan változott meg a női drámaszerzők sorsa és egyáltalán a nők reprezentációja az elmúlt ötven-hatvan évben, mert még mindig, sokszor akaratlanul is mindent meghatároz a férfitekintet (male gaze). Így lehetne megfogalmazni a TÁP Színház KuglerArt Szalonnal közösen bemutatott Sokadik pillangójának alapgondolatát. A téma már csak azért is fontos, mert még most is sokkal kevesebb a női alkotók színházi bemutatója. S ki tudná szemléletesebben megfogalmazni, miféle hátrányt szenvednek a nők a társadalomban, mint a női szerzők?

A Selmeczi Bea által fordított és a társulat által összeállított monológokból olyanok történetei tárulnak elénk, akik sérülést, diszkriminációt szenvedtek el nemük miatt, és ennek bátran hangot is adtak. Az elhangzó szövegek nívós Blackburn-díjjal jutalmazott drámaírónőkkel készített interjúkból származnak. Ezek a szerzők sokat tettek azért, hogy a világot a nők szemén keresztül is láthassuk a színpadon. A monológokat Andai Kati, Fátyol Kamilla, Háda Fruzsina és Keresztény Tamás adta elő, az előadást Bereczki Csilla rendezte.

A Sokadik pillangó nem egy hagyományos, társadalmi problémákra fókuszáló dokuszínház, hanem egy belső töprengésre, önértelmezésre kényszerítő, szolidan kísérletező monológlánc. A mozgás redukált, a színészek alakításai egyszerűek és őszinték, díszletek voltaképpen nincsenek, néhány (véleményem szerint elhagyható) jelmezváltás történik csupán, kellék mindössze egy bluetooth-os hangfal és egy mobiltelefon, amelyen maguk a színészek szolgáltatják az átkötő zenéket. A hely szelleme, hangulata meghatározza az előadás egészét, így a szalon klasszikus polgári-értelmiségi atmoszférája, biedermeier bútorai, zongorája és a falon függő, szemet vonzó festmények is az előadás kellékeivé váltak.

Még bele se kényelmesedtem a KuglerArt barátságos, otthonos nézőterének székébe, amikor kaptunk egy-egy ceruzát és hat apró, üres papírdarabot, amiket majd az előadás folyamán elhangzó instrukciók szerint kell használnunk. A produkció egyes pontjain a színészek kérésére hatféleképpen kellett válaszolnunk magunknak arra az egyszerű kérdésre, hogy „ki vagyok én”, majd a monológok között szimbolikusan el kellett ezek közül engednünk öt kevésbé fontos definíciót, így a végén csak a számunkra legfontosabb maradhatott nálunk. A nézőkre vonatkozó, belső aktivitást igénylő instrukciók a színészektől mint közreműködőktől érkeztek, így szerepen kívül is kommunikáltak a jelenlévő közönséggel. A monológokban  testesítettek meg egy-egy létező személyt úgy, mintha maguk az interjúalanyok szólnának hozzánk, ezeket pedig rövid, ismétlődő dialógusok törték meg, amelyek az elhangzó történetek után mindig új megvilágításba kerültek. A párbeszédek olyan drámákból származtak, mint például Hubay Miklós Bál után című műve. A színészi játék minimalizmusa és a szövegekben rejlő információrétegek egymásra rakódva művészet és hétköznapi élet férfiuralmát fogalmazták meg. Az eredetileg nem színházi szövegek olykor feszültséget hoztak létre, kivált egy olyan szűk, nem színházi térben, ahol a közönség nem bújhat a nézőtér arctalan sötétségébe. Ilyenkor az önvizsgálatba merülés ideális menekülési útvonal a néző számára – ebből építkezett az előadás.

A Sokadik pillangó tehát nem engedi, hogy a színész és a néző között áthidalhatatlan távolság alakuljon ki. A produkció végén például a közönséghez fordulva kérték, hogy akinek van kedve, adja át a cetlijét, és ezeket a papírokat (a megmaradó válaszokat a ki vagyok én? kérdésre) fel is olvasták. A „nő” és „ember” többször előfordult önazonosításként, és talán a „zöldellő moha” volt a legviccesebb, mert jelzi, hogy mennyire különbözőképpen tudunk viszonyulni magunkhoz és az ilyen feladatokhoz.

Az előadás szöveganyaga zömében olyan szerzők megszólalásait jegyzi, akik a magyar kultúrában jószerivel teljesen ismeretlenek: a huszadik századi amerikai drámaírónők neveit a TÁP Színház weboldalán találjuk meg az előadás szinopszisában. S mivel ebben a produkcióban nem is személyük a lényeges, hanem az, amiről beszélnek, legtöbbször el sem hangzik, hogy éppen kiről van szó – a megszólalók az előadás végén úgymond utólag mutatkoznak be a színészek felsorolásában.

Az interjúkból vett szemelvények jól átgondolt struktúrába rendezve következnek egymásból. Az előadás elején az íróvá válás rögös útját és a magánéleti-anyagi kihívásokat látjuk például Keira Knightley anyjának elbeszéléséből, majd az íróként átélt csalódást, amit a legváltozatosabb formákban előkerülő, sokszor indirekt diszkrimináció okoz. A szerzők legtöbbször olyan konfliktushelyzetről beszélnek, amelyek az íráshoz való jogukat és viszonyukat vonja kétségbe. Szóba kerül a nőábrázolás: a női írók nők szemén keresztül akarják ábrázolni a női karaktereket, mert felismerték ennek hiányát. A különböző vegyes származású írónőkön rendre számon kérik, hogy miért nem írnak az afroamerikai vagy ázsiai amerikai kultúráról. Előkerül a referenciális olvasás kényszere: az újságírók nehezen akarják megérteni, hogy a nőknek is lehet fantáziájuk, akárcsak egy férfi írónak – ehelyett mindenben életrajzi ihletettséget keresnek. „Mondja, ki vigyáz ilyenkor a gyerekre?” – idézi az előadás Tóth Krisztinát, aki a női írónak tett kérdéseket átfordította férfiaknak feltett kérdésekké – megmutatva ezzel a patriarchális családmodell abszurditását.

Később az előadás a problémakört kitágítva rátér a bántalmazásra, de Keresztény Tamás Alex Skeelt, az egyik legextrémebb párkapcsolati bántalmazást megélt férfit alakítva hangsúlyozza: nem csak nő, hanem férfi is lehet áldozat, miközben egy másik monológjában a vietnámi háború férfitraumáival igyekszik magyarázatot adni az agresszív amerikai férfiak jelenére. Pearl Cleage afroamerikai írónő a családokon belüli bántalmazás és a megtörtént gyermekgyilkosságok nyomán írói hitvallását hat szóban foglalja össze: „Mondd el az igazságot az embereknek” – ez volt az előadás egyik leghatásosabb, egyben legszívszorítóbb pillanata Háda Fruzsina tolmácsolásában.

Innentől az előadás intenzívebben kapcsolódik a magyarországi egyenjogúsági küzdelmekhez és a nyilvánosság erejének köszönhető általános közhangulathoz, amely nyomán a társadalom egyre határozottabban áll ki a családon belüli erőszak, a nemi erőszak áldozatai mellett. Így felismerhető magyar áldozatok, Renner Erika és Makai Viki ultrafutó története kerül elő. Húsba vágóan őszinte és bensőséges monológjaik hatására úgy élheti át a történteket a néző is, ahogy ők átélték. Aztán halljuk, hogy H. István (Makai támadója) kapcsán a médiában legtöbbször szereplő szavak a sír, a megtört, a szőke, hogy az elkövető fellebbezett, és ügyvédje patológiás részegséggel indokolta tettét (holott képes volt összeverni és megerőszakolni egy nőt, majd elmenekülni a helyszínről). Ezzel a példával mutatja be az előadás a férfitekintet diszkriminatív börtönét, amely uralkodik a művészetben, a tágabb társadalomban pedig súlyos károkat okoz.

A Sokadik pillangó megfontoltan kísérletezve mozdítja el azt a nézőpontot, amelyen keresztül saját identitásunkat vizsgáljuk, és óvatosan segít kikukucskálni ebből börtönből.

Hol? KuglerArt Szalon
Mi? Sokadik pillangó – avagy Penelopé Odüsszeiája
Kik? TÁP Színház
Szereplők: Andai Kati, Fátyol Kamilla, Háda Fruzsina, Keresztény Tamás
Inspiráció: Szalay Álmos. Koncepció: Selmeczi Bea, Proics Lilla, Bereczki Csilla. Dramaturg: Selmeczi Bea. Zene: Keresztény Tamás. Jelmez: Oláh Tímea. Produkciós vezető: Mátis Inez. Rendező: Bereczki Csilla