Marcio Kerber Canabarro az egyik legmeghatározóbb alakja a mai magyar kortárstánc-szcénának, sokan talán ezért is hiszik magyarnak.

Fotók: Szarka Zoltán

Nyolc éve kezdett a Hodworks-szel dolgozni, közben számos kísérleti előadást is készített, például a 2016-ban Lábán-díjas Tropical Escape-et Molnár Csabával vagy a 2018-as DEEPER-t Molnár Csabával, Vadas Zsófia Tamarával és Vass Imrével, de dolgozik Brüsszelben és Berlinben Meg Stuarttal és Peter Pleyerrel is. Művész-aktivista, aki a táncot a társadalmi változás eszközének tartja. Tavaly decemberben indította el kollektívájával az első CARE1 projektet, hogy felfedezzék a tágabb közösségben rejlő tartalékokat és megkérdőjelezzék többek közt az individualizmus egymástól elszigetelő normáját.

– Aki látott már színpadon, tudja, hogy a mozgás a lételemed. Mindig táncos akartál lenni?

– Örökmozgó gyerek voltam. Brazília déli részén nőttem fel, tágas, zöld vidéken. Rengeteget sportoltam, sokáig taekwondóztam. A városunkban nem volt színház, csak egy mozi, az előadó-művészet pedig egyet jelentett a cirkusszal. Az öcsémmel állami suliba jártunk, próbáltunk beállni a sorba. Nem mertem megmondani anyámnak, hogy divattervező szeretnék lenni, ezért a külvilág számára elfogadhatóbb ún. „társadalmi célú kommunikáció és reklám”-szakra jelentkeztem főiskolára. Utána Porto Alegrébe, egy picit nagyobb városba költöztem, hogy elvégezzem az art director MA képzést, mikor értesítettek, hogy a kurzust törölték, menjek be az irataimért a campusra. Aznap elvesztettem a mobilomat, és teljesen eltévedtem a városban. Egyszer csak ott álltam egy művészeti központ ajtajában, besétáltam útbaigazítást kérni, mint kiderült, épp a táncirodába. Elbeszélgettem egy kedves hölggyel, aki elmesélte, hogy épp egy kísérleti tánccsoportot indítanak önkormányzati támogatásból, és aznap van a jelentkezési határidő.

– Hiszel a véletlenekben? Vagy ez inkább a sors keze lehetett?

– Nem tudom, de nagy felelősséget érzek amiatt, ahogy ez történt. Kértem papírt és tollat, jelentkeztem, és fel is vettek az egyéves képzésre, aminek a végén bemutatónk is volt. Akkoriban már erős belső késztetést éreztem, hogy folytassam a táncot, de ez nem volt tudatos. Kész lettem volna visszamenni a reklámszakmába. Azt gondoltam, túl öreg vagyok már ehhez a pályához. Ráadásul a táncos nem szokványos szakma, senki sem fogadná el a környezetemben, hisz’ még nekem is nehezemre esett. Az anyám harcosan ellenezte.

– Az édesapád mit szólt hozzá?

– Apám rengeteget dolgozott, sokat volt távol, de mikor a fontos döntéseket kellett meghoznom, mindig mellém állt. Valószínűleg azért, mert a saját életében ő nem hozhatta meg ezeket a döntéseket. Mikor elmondtam neki, hogy Európában szeretnék táncot tanulni, a brüsszeli P.A.R.T.S.-ban vagy a Folkwangban, csak annyit mondott, rendben, vegyük meg a repülőjegyet! Végül nem vettek fel a P.A.R.T.S.-ba, noha az utolsó körig jutottam a felvételin. Utána az egyik tanár, Libby Farr odajött hozzám, és azt tanácsolta, jelentkezzek a SEAD-be. Úgyhogy felhívtam apámat azzal, hogy még nem mehetek haza, van egy utolsó esélyem, de ahhoz Salzburgba kell mennem, és ő megértett. Miután felvettek, még ki kellett találnom, hogyan fogom fizetni az iskolát, mert anyám azt mondta, „te akartad ezt az egész tánc marhaságot, oldd meg magad!” Megint apám volt az, aki felajánlotta, hogy támogatnának havonta egy kisebb összeggel, ha megkapnám az iskolától az ösztöndíjat – meg is kaptam, részben a reklámszakmai hátteremnek köszönhetően. Noha teljes ösztöndíjam volt, szinte minden nap reggel 7-től este 10-ig dolgoztam az iskolában, 3 éven át. Grafikai anyagokat készítettem, felmostam a padlót, technikusként dolgoztam, mindent megcsináltam, amit kellett.

– Hogy bírtad ezt fizikálisan és mentálisan?

– A végére iszonyatosan kimerültem. Én akkor 22-23 éves voltam, a többiek fiatalabbak, mégis sokkal képzettebbek. Állandóan úgy éreztem, sereghajtó vagyok. De épp akkor változtattak az egyetemi rendszeren, és az igazgató felajánlotta néhányunknak, hogy menjünk át a második évre, és ha bírjuk, kezdhetjük onnan. Így végeztem el 3 év alatt a SEAD-et. Megterhelő időszak volt, idegen klíma, rengeteg sötét, néha napokig nem is láttam napfényt. De közben rengeteget tanultam – mikor odakerültem, azt se tudtam, mi az az improvizáció – még magamról is, és elfogadtam a melegségemet. Közben anyám folyamatosan ostorozott, nem hitte el, hogy tényleg tanulok, szerinte csak buliztam. Pedig sosem voltam nagy partiarc, farkasvakságom van, így még ha akartam volna, akkor se tudtam volna sokat éjszakázni.

– Milyen hatással van ez a művészi munkádra és a hétköznapi életedre?

– Gyermekkoromban azt mondták, 16 éves koromra meg fogok vakulni. Nem így történt. De ez a vége, a látásromlás visszafordíthatatlan folyamat. Mostanra megtanultam elfogadni, nem idegeskedem miatta. Egyedül be sem tudok menni egy klubba, csak ha valaki kézen fogva bevezet. Sokkal inkább nekem valók a fesztiválok, ahová világosban megy az ember, és reggelig marad, így van időm fokozatosan hozzászokni a változó fényviszonyokhoz. A hivatásom is segít abban, hogy az érzékeimmel „lássam” a környezetemet. Megtanultam, hogy legjobban behunyt szemmel látok, és meg kell bíznom abban, amit nem látok. Az, hogy megtanultam bízni a láthatatlanban, hatással volt a táncomra, és csak fokozta az érdeklődésemet az improvizációs előadások iránt.

– Volt terved, mihez kezdesz a SEAD elvégzése után?

– Az iskola arra készített fel bennünket, hogy a brüsszeli szcénába be tudjunk illeszkedni, de ösztönösen éreztem, hogy én nem oda való vagyok. Nem érdekelt a versengés. Amúgy is én csak egy bevándorló voltam, munkát kellett keresnem, vízumot szereznem… Az iskola után úgy éreztem magam, mint egy élsportoló: fizikálisan felturbózva, viszont lövésem sem volt, miféle művész is vagyok. Ekkorra már találkoztam Benoît Lachambre és Meg Stuart alkotásaival, és tudtam, hogy ez az irány érdekel. Kerestem a helyem, távol attól a körtől, ahová szántak, és úgy éreztem, vissza kell térnem vidékre. Hallottam, hogy Benoît workshopot tart Ponderosában, Stolzenhagenben. Csak egy kurzusra volt pénzem a háromból – az előadóit választottam, mert szerettem színpadon állni –, és miután megkaptam a diplomámat, másnap már egy vonaton ültem, úton a világ végére. De Benoît sajnos nem jött el, a teljes európai útját lemondta, így akkor még nem találkozhattam vele (később dolgoztak is együtt a 2018-ban Montréalban bemutatott Fluid Groundson – a szerk.).

– Ez úgy hangzik, mint egy újabb akadályból született lehetőség.

– Csak egy hátizsákom volt és egy hónapom kitalálni, mihez kezdek, ha lejár a vízumom. Még mindig tele voltam kérdésekkel. Katonai üzemmódban érkeztem Ponderosába, erre ott találkoztam ezzel a rengeteg őrülten csodálatos művésszel, mint Peter Pleyer, Keith Hennessy, Stephanie Maher… Hidegzuhany volt. Alapjaiban rengette meg a világképemet. Mind iszonyú erőteljes előadóművészek, hardcore improvizálók, emellett aktivisták, és többen melegek is. Felrázták a tudatom. Keith és Peter a szárnyuk alá vettek, tanítottak és mentoráltak, Keith-tel aztán részt vettem az ImpulsTanzon is. Megmutatták nekem, hogy a valódi tudás nem szerzett, hanem velünk születik és növekszik a testünkben, csak oda kell figyelnem rá. Rengeteget segítettek nekem, másokkal együtt, hogy német vízumot kaphassak, így lettem aztán berlini művész.

– Innen volt még egy elképesztő köröd Meg Stuarttal…

– Megnek volt egy workshop-meghallgatása a Build to Last című, 2012-es darabjához. Általában így kezdi az alkotási folyamatot, előadásokkal kombinált workshopokkal. Mindkét mentoromtól kaptam ajánlást, bár nagyon fiatalnak tartottak (ekkor voltam 25), végül Meg mégsem válogatott be. Adódott egy alkalmi melóm, háttértáncosként egy TED Talkban, Brüsszelben, mikor a magyar barátaimtól elkezdtek ömleni az üzenetek, hogy a Hodworks férfi táncost keres, épp most, épp Brüsszelben. Azt írták, szeretni fognak, te is szeretni fogod őket, csak jelentkezz! Aztán mikor utánanéztem, kik ezek, láttam videón a fantasztikus táncosokat: Cuhorka Emesét, Garai Júliát, Hadi Júliát és persze Molnár Csabát. Rögtön éreztem, hogy találkozni és táncolni akarok vele. Ez a fajta improvizatív alkotás, ami teljesen konceptuális és kísérleti, közben rendkívül fizikális és zsigeri, pontosan az volt, amit kerestem. Egyszerre mintha minden szál összeért volna. Úgyhogy 2011 decemberében megérkeztem Budapestre. Másodszorra, mert azon a nyáron már jártam itt Vakulya Zoltán táncos barátommal, és nagyon megszerettem a várost, de azt hittem, sose jövök ide vissza.

– Nem csak visszatértél ide, de valójában új otthonra is találtál itt?

– Egyszerre minden megoldódni látszott. Volt vízumom, munkám Berlinben Peter Pleyer mellett, emellett a Hodworks-szel dolgoztam és egy évvel később Meggel is. Egy újabb elképesztő kör, ami lezárt egy újabb valószerűtlen visszatérést. Idővel megtanultam, hogy minden alkotás, ahogy ez a közösség is, az alapvető emberi jóságból, a barátságokból, az összetartásból, egymás kölcsönös támogatásból épül. A táncom sokat fejlődött a különféle kurzusok, workshopok során, de mára sokkal több ezek összességénél. Ahogy a tánc is jóval több, mint mozgás. Ha a művészekkel az életükről beszélgetsz, egyszer csak látni fogod a teljes művészettörténet alakulását, és rengeteg egybeesést fedezel fel. Mikor Peter Pleyerrel dolgoztam a 2014-es Visible Undercurrent című munkáján, a nyolcvanas, kilencvenes évek New York-i szcénájának kapcsolatait, egymásra hatásait vizsgáltuk. Kiderítettük például, hogy Sasha Waltz és Meg Stuart egy ideig egy lakásban lakott New Yorkban. Most pedig mindketten a berlini szcénában dolgoznak, és az európai táncművészetet formálják, csak másféleképpen.

– Mi történt végül Meg Stuarttal?

– Mikor először dolgoztam vele, beugró voltam a Violetben. Később más munkáiban is részt vettem, volt egy duett Vania Ruviscóval, az Inflamável, aztán az improvizatív „happening” Atelier III, a helyspecifikus Projecting Space, majd a szintén improvizatív Serious Fun Mark Tompkinsszal. A legutolsó egy szóló, amit betanított nekem, a Sign of Affection – a Violet „nagymamája” –, amit történetesen Brazíliában készített egy a Benoît Lachambre-val közös 1992-es munkája alapján. De még mindezek előtt elmentem egy előadására Berlinben. Épp sorba álltam jegyért, mikor odajött hozzám, mert megismert. Kézen fogott, bevitt a technikusi fülkébe, és azt mondta, előadás után beszélgethetünk. Ez annyira kedves és közvetlen volt, egészen más oldaláról láttam őt. Az előadástól az agyam elszállt. Azt kívántam, bárcsak táncolhatnék benne! Olyan erőteljes volt, annyira összetett, utána legszívesebben sikítottam volna. Aztán egy évvel később találkoztam vele újra, egy háromnapos meghallgatáson, a beugró szerepre. Annyira izgultam, nem is akartam jelentkezni. Végül engem választott a 150 jelentkezőből. Úgy éreztem, van köztünk egy láthatatlan kapocs. Mindig azt mondta nekem, „egyike vagy azon keveseknek, akiket nem kell rábeszélnem arra, hogy improvizáljon”. Meg nagyon odafigyel azokra, akikkel dolgozik. Kik a referenciapontjaik, milyen szcénából jönnek, milyen társadalmi ügyek fontosak számukra… Eddig bármikor és bárhol felléptem Berlinben, mindig eljött. Óriási inspiráció számomra.

– Aztán a Violetben – amiben annyira akartál táncolni – véletlenül éppen Brazíliában debütáltál…

– Kész őrület volt! Minden újság rólam írt, az egész családom odarepült, hogy megnézzen… Én csak egy vidéki cowboy voltam, sosem jártam Rióban, erre felébredek egy luxusszállodában, lemegyek reggelizni, ott ül Philipp Gehmacher és Vladimir Miller az asztalnál, aztán lejön Meg is… Úgy éreztem magam, mint egy oda nem illő szereplő egy teljesen más darabból, és úgy kellett tennem, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Időbe telt, mire lelazultam. De mind kedvesek és nyitottak voltak, érdekelte őket, min dolgozom Magyarországon. Akkorra a Hodworks már nagyon fontos volt számomra, teret és lehetőséget adott, hogy előadóként fejlődjek, szintet lépjek. Én úgy látom: Peter, Meg és Hód Adrienn darabjai izgalmas párbeszédet folytatnak egymással. Bár Meg és Adrienn még sosem találkoztak, de szeretném hármójukat egyszer összehozni Budapesten.

– Az Ahogy azt az apám elképzelte volt az első darabod a Hodworks-szel. Milyen volt csatlakozni a társulathoz, és végre együtt táncolni Molnár Csabával?

– Az első közös alkotási folyamat friss és fiatalos volt. Nem tettem fel kérdéseket, csak fejest ugrottam a munkába. Órákon, heteken át improvizáltunk. És mind nagyon kedvesek, támogatók voltak. Számomra felelősség, ha az emberek ennyire hisznek bennem és ilyen sok energiát áldoznak rám. Tudom, hogy iszonyú keményen kell dolgoznom, mert még ha kételkedem is magamban, bíznom kell azokban, akik bíznak bennem. Most Csaba a legjobb barátom, nem tudom nélküle elképzelni az életem. Fontos referencia számomra előadóművészként, alkotóként is. Ha megkérdeznék tőlem, ki a legjobb táncos a szcénában, habozás nélkül Csabát mondanám.

– Mitől ilyen különlegesek a Hodworks alkotásai? Mi zajlik a színfalak mögött?

– Hód Adrienn egészen elképesztő megfigyelőkészséggel rendelkezik. Zseniális ebben. Iszonyúan figyel a részletekre. Még azt is tudja, hogy ha nagyon koncentrálok, mozogni kezd a fülem. Mindig ad valamilyen feladatot, ami lehet roppant elvont és összetett vagy teljesen egyszerű és banális – például: válaszd ki két testrészed és kezdd el mozgatni őket. Ez nem a feladatról szól, hanem arról, ahogyan megoldod. A másik kulcsfontosságú dolog nála az idő. Mindig hagy nekünk időt arra, hogy elbabráljunk a hülyeségeinkkel. Mikor belemerülök a kutatásba, egy idő után eljutok egy pontra, ahol már belépnek a saját referenciáim, és az ő iránymutatása kezd elhalványulni. Aztán általában megunom, hogy ugyanazt csináljam, és változtatok valamit, ami valami egészen mást hoz ki belőlem. Adrienn pedig ott van, és iszonyúan figyel. Összegyűjti az összes benyomást, azt is, ahogyan egymás közt beszélgetünk vagy viccelődünk – az anyag egy része a szünetekből jön. Iszonyú erős kinetikus benyomása van arról, mit akar érezni a darab alatt. Aztán mikor a folyamat egyre összetettebbé, a koreográfia pedig egyre többrétegűvé válik, egyre bonyolultabb lesz előhívni. Nagyjából 90 próba után van egy darabunk, amit már ki kell tenni, el kell engedni. A folyamat következő része, a közös alkotás már a bemutató után kezdődik. A közönség jelzéseket ad nekünk, mi pedig reagálunk rájuk. Adrienn tudja, hogy közben mindenkire szüksége van, a fénytervezőtől a zeneszerzőig. Ő adja az egésznek a vázát, és támogat bennünket, de a végén rajtunk múlik, mi történik a színpadon. Mi, táncosok, adunk valamit, és felelősséget is vállalunk érte. Nem csupán eszközök vagyunk, ez a mi választásainkról szól. Adrienn értő szeme pedig kulcsszerepet játszik abban, hogy ez működni tudjon.

– Milyen viszonyod van a színpadi meztelenséghez?

– Nincs semmi más, ami jobban megfelelne a művészi és társadalmi normáknak, mint egy harmincas, fehér férfi test. Persze néhány embernek ettől ez még sokkoló lehet. Valószínűleg nekik a saját testükkel sem felhőtlen a viszonyuk. Végeredményben úgyis csak azt olvassuk, amit olvasni tudunk. Mikor megnézünk egy előadást, a saját tudatunk, az aktuális élethelyzetünk az, ahonnan nézzük. És ahogyan kapcsolódunk hozzá, amit elmond számunkra, az már a közös alkotás, amiről az előbb beszéltem.

– Hogy érzed magad a mai Magyarországon, brazil bevándorlóként?

– Eddig a legtöbben nagyon kedvesen fogadtak. Néha azt is hiszik rólam, hogy magyar vagyok! Sok érzelmi szál fűz Budapesthez, az emberek és az underground szcéna miatt, amit nagyon megszerettem. De tudom, hogy az emberek félnek az ismeretlentől, a kiszámíthatatlanságtól, akárcsak Braziliában. A legutóbbi brazil választás jobboldali győzelme mellbevágott, ezért júniusban úgy éreztem, haza kell mennem. Pedig az öcsém valósággal könyörgött, hogy többé sose menjek haza. Mindenki rettegett, hogy visszatér a katonai diktatúra. Rettenetesen szomorú volt. De a táncszcéna legalább sokat fejlődött, már sokkal kísérletezőbb, és a hatalom nélküliek részéről óriási düh gyűlik a hatalmon lévők felé. Jó volt azt a dinamikát megtapasztalni, de már akkor láttam a lelki sebeket a társadalmon. Most egy darabig nem is szeretnék visszamenni.

– Milyen álmaid, céljaid vannak?

– Szeretnék az itteni közösségért dolgozni, előmozdítani a fejlődést társadalmi-politikai és ökológiai ügyekben. A DEEPER F. kollektívával (tagjai még Vadas Zsófia Tamara, Vass Imre és Molnár Csaba) elindítottunk egy projektet a „törődés” gyakorlására. Miután éveken át agyondolgoztam magam, most időt szánok arra, hogy odafigyeljek az emberekre, elmenjek akár az otthonukba is, és kitaláljuk, hogyan tudjuk egymás munkáját-céljait legitimálni. Rettentő fontos az is, hogy kölcsönösen inspiráljuk egymást az olyan külső hatásokkal szemben, amik csak szomorúvá, értéktelenné akarnak tenni, vagy rávenni, hogy fogyassz valamit, hogy valaki más lehess. Próbálok egy új médiumot (fel)találni a művészet és az aktivizmus összehangolására. Tavaly december elején volt az első ilyen közös, kísérleti rendezvénysorozatunk CARE1 címmel, ami három téma köré épült: erőszakmentes ellenállás, rave kultúra és regeneratív mezőgazdaság. Szerintem ez a három összefügg, mindegyiket a közösség élteti-táplálja, és arról szólnak, hogyan illeszkedünk be a társadalomba, hogyan vesszük vissza a szabad tereket, szervezünk intézményeken kívüli akciókat a produktivitás kényszere nélkül. Megosztjuk a teret a mássággal biztonságos módon. Keressük a módját, hogy a nullához közeli politikai befolyással bíró emberek hangja is hallatsszon. Újraértelmezzük a hatalmat, az erőpólusokat és a hatalom újraosztásának lehetőségét.

Tavaly Zürichben a Délibáb előadása előtt. Fotó: a Hodworks FB-oldala

– Mit tartasz a legnagyobb nehézségnek a művészi szcénában, aminek a részese vagy?

– A legtöbb szabadúszó végzetesen túlterhelt, kimerült, anyagilag borzasztóan kiszolgáltatott. Próbálom kitalálni, hogyan lehetne megtörni ezt az ördögi kört és segíteni egymáson, hogy ne stresszeljük szét magunkat. És legalább ne érezzük magunkat ennyire egyedül. Sőt, utasítsuk el az elszigeteltséget! Történelmi okok miatt sokáig istenítettük az individualizmust, ideje végre az egymásra utaltság és a közös élettér adta tartalékokat előhívni. Normává vált, hogy mindenki érezze magát egyedül. Ha depressziós vagy, akkor te vagy az egyetlen a földön. Mindenki más szuper boldog, menj csak fel a Facebookra vagy az Instára!

– Hogyan lehetne ezen változtatni?

– Ezt nem lehet egyik napról a másikra megoldani. Pedig mindannyian ugyanazon megyünk át, mindenki átélte már a kiégést, és ha beszélünk róla, sebezhetővé válunk, de legalább tükröt tartunk egymásnak. Itt megint bejön „az élet iskolája”, a velünk született tudás megtapasztalása. Közösen építjük ezt a kultúrát, közösen is kell gondolkodnunk és megkérdőjelezni a normákat. Miért kellene nekem azt normálisnak érezni, hogy egyedül vagyok? Miért nem inkább azt, hogy egy ökoszisztéma része vagyok, hogy vannak emberek, akik szeretnek és támogatnak? Sokat el lehet érni saját erőből is, de még akkor sem ülhet senki sem a babérjain. Mikor erre gondolok, csak még jobban becsülöm azokat, akik engem támogattak.

– A tánc mit tud ehhez hozzátenni?

– Már nem érdekel, hogy minél jobb táncos legyek, hogy hatást gyakoroljak a nézőkre vagy szórakoztassam őket. A tánc számomra a változás eszköze, itt találkozik egymással a művészet és a társadalmi változás iránti elkötelezettségem. A CARE1 során megtapasztaltam, milyen sok felfedezetlen tartalék van még a közösségünkben – emberek, egy karnyújtásnyira tőled, olyan képességekkel, amiket el sem tudsz képzelni! Sokkal több van körülöttünk annál, mint amire rálátásunk van! Ezért is fontos összeköttetéseket teremteni, megosztani egymással a tudást. Felelősségünk van abban, hogy gondozzuk, ápoljuk az inspiráló környezetünket, mert csak ebben tudunk fejlődni, kinyílni. Persze fontos rámutatni a negatív dolgokra, de ha csak panaszkodunk, az nem mozdítja elő a változást, csak ha teszünk is valamit a minket elszomorító dolgok ellen. Nagyon fontos cselekedni és következetesnek lenni. A CARE-nek lesz folytatása Portugáliában 2020 márciusában, és utána Lengyelországban. Várom, hogy még többet tanulhassak és felfedezhessek általa.