… huncut egy rendező Bocsárdi László. Mert ellát minket bőven apró viccekkel, vizuális és akusztikus gesztusokkal és jelzésekkel, de (…) egy egészen más kódrendszer is kínálkozik az olvasathoz.

Fotók: Horváth Judit

Nem könnyű megmondani, állíthat-e még nekünk a Tartuffe valami újat az emberiségről. Kicsit más köntösbe bújtatni a darabot, áthelyezni benne néhány hangsúlyt, szépen kijátszani és átformázni jeleneteket ettől még izgalmas lehet. Nagyjából ezeket teszi vele Bocsárdi László, aki vendégrendezőként decemberben első alkalommal dolgozott a Katona színészeivel ezen az első pillantásra a nem annyira távoli jövőben játszódó előadáson. 2019 Űrtartuffe – elsőre valami ilyesmi alcímet biggyesztettem hozzá magamban, bár kérdés, hogy Orgont és háza népét lőtték ki a galaxisba, vagy valami más bolygóról érkezett hatalom regnál éppen idelent. Talán inkább ez utóbbi a színpadi eset.

Szemmel láthatóan úri népekkel van dolgunk, jómód a hozzá tartozó gőggel (amelynek lenyomatát főleg a családi hierarchián belül – és konkrétan a falon – látjuk), de a külső hatalomátvétel már megtörtént, amitől a régi hatalmasok új szerepbe kényszerülnek: megfigyelőkből megfigyeltek (értsd akár: kísérleti alanyok) lesznek – a végén a kazetta szóhoz nem egy titkos iratot rejtő doboz, sokkal inkább egy hangfelvétel asszociálódik. Pernellné (Fekete Ernő) botja világító végével pásztázza a közönséget, majd próbálgatja, a másik irányba mennyire tágítható a tér: a hideg fényével börtöncellát és bonctermet idéző fémfal hátsó része mozgásérzékelős, csukott állapotában fejnyi méretű kukucskálónyílás van rajta, amikor zsilipként – a megfelelő hangeffekttel – széthúzódik, kereszt formálódik a két szárnya között. Egy egykoron hitként gyakorolt vallás formai maradványának tűnik ez, egyfajta „erkölcsi” hivatkozási alap a miheztartás végett – akárcsak Tartuffe harmadik szeme, amely sajnos nem több isteni gegnél, csak a magát ezeknél a laboratóriumszerű cellába zárt földi halandóknál feljebbvalónak tartó és a kereszt szárán könnyebben átpréselődő „kétéltű” mutáns (hozzáadott érték: játssza Keresztes) elbizakodottságának jelzése ez, aki maga sem lát a „mindenlátó” szemétől.

Ami a családi hierarchiát illeti, az eleve zárt rendszer a konkrét bezártságban (szorult helyzetben) csak még merevebbé válik, és aki szóval nem tudja átvinni az akaratát, az az öklét használja – itt kezet emelni másokra természetes. Ki üt, ki megüti magát. Oda-odacsap a családfő és a szolgáló, rúg a házasítandó lány, ökölbe szorul a fiú keze, míg a végén mind meghunyászkodnak, térdre ereszkednek a láthatatlan, megfoghatatlan, egy nagyobb, azonosíthatatlan forrás nélküli fénykörrel jelzett tekintély előtt, amelynek különös űrlény-fogdmegjei a háttérben véresen felkenik az ájtatos imposztort, mindenki árulóját a falra.

Az egyik legtöbb fordításban közkézen forgó Molière-dráma színreviteléhez Bocsárdi nem egy már létező szövegváltozatot használt, hanem egy román fordítás alapján készített sajátot – így nagy szabadságot vívott ki magának, kedvére váltogathatja a hangfekvéseket, ami időnként szép játékalkalmakat kínál. Máté Gábor Orgonjában nem a Tartuffe iránti elvakult rajongás az érdekes, hanem inkább az, ahogy kiadja a parancsot, majd sietve igyekszik kilibbenni a színről, nehogy ellentmondhassanak neki. Új árnyalat az értelmezésben Bánfalvi Eszter cselédlánya, aki a szokásos csicsergős, hebrencs figura helyett egyfajta gerillalendületet hoz: terepszínű kosztümje inkább erre az egyszemélyes hadviselésre hívja fel a figyelmet (elvégre arra nem alkalmas, hogy beleolvadjon vele a háttérbe), morcos alázattal tünteti el az összecsapások romjait, és végig a szeme sarkából figyel. Mellette Kocsis Gergely Cléante-jába keveredik még valami finoman aktualizált simulékonyság: bár a visszatáncolásban mester Orgon szabad gondolkodást olvas a fejére, nála opportunistább rezonőrt nemigen látni a Tartuffe-színpadokon, ahogy pecsétgyűrűs kezének csuklóján látványosan meg-megrázza az aranyórát, és levonja a tanulságot, miszerint „ezért fontos, hogy mindig a saját közegünkben maradjunk”. Különben, lám, az lesz belőle, aminek az elején Pernellné ad hangot: káosz, amelyben „az ép elme is megzavarodik”, mert „mindenkinek véleménye van”. És ebben a káoszban – amelyben Pernellnének talán az a legnagyobb baja, hogy kicsúszik kezéből az irányítás, lába alól pedig a talaj, az ő pásztázó botjának „szeme” az új világossághoz képest már csak nevetséges fénypont – mintha Elmira lenne a leginkább észnél. Ónodi Eszter józanul játszik, neki a gegekből annyi jut, hogy a leleplező jelenetben aláveti magát egy parádés szinte csontkovács-kezelésnek, viszont a jelmeze nem enged…

És itt kell azt mondanunk, hogy huncut egy rendező Bocsárdi László. Mert ellát minket bőven apró viccekkel, vizuális és akusztikus gesztusokkal és jelzésekkel, de ebből az élénkzöld, félkarú ruhából kiindulva egy egészen más kódrendszer is kínálkozik az olvasathoz. És innen eto- és ornitológusok előnyben. Mintha a fémfal mögül a kezdetekkor előtáruló madárrajzos védőpalánk arra figyelmeztetne: vigyázat, becsapódásveszély! És a vadvilág egyik-másik alacsonyan szálló egyede neki is koppan a falnak, sőt, felkenődik rá. Mintha csupa szárnyát szegett madárka vergődne a színen. Orgon belépőjében Máté Gábor üdvözült mosollyal repked körbe-körbe, mint egy bárgyú, gyanútlanul az óriás emberek közelébe merészkedő, majd ijedtében hirtelen felrebbenő galamb. Ónodi kolibriként csapkod a fodraival, amikor vele szemben násztáncot lejt a tolvaj szarka (vagy a fészekbe befurakodott kakukk? esetleg sas? nagyravágyó pingvin?). Mészáros B(l)anka Mariannja mangaszoknyájában talán egy kék szajkóra emlékeztet, Vizi Dávid Damis-ja többszörösen meggyűrűzött fekete holló, Fekete Ernő Pernellnéje pedig díszes papagáj. Cléante és Valér (Tasnádi Bence) valamelyest kilógnak a rajból, szőrös és bőrös hatású foltos felöltőik óvatos, puha léptű ragadozókat villantanak fel. Értelmezhető Dorine is így a fejére applikált fülszerű kontyocskákkal, de tekinthetjük őt villámhárítónak is, amely hol megvéd, hol csípősen ráz. Ebben a kontextusban (és általában) csupán Borbély Alexandra (Lojális úr, Rendőrhadnagy) és kísérői megjelenése zavarba ejtő az erős arcfestéssel és a zsinóros hátú (csápos) nagy kékséggel. (Ezen még gondolkodom egy darabig.) Mindenesetre úgy tűnik, a domesztikálási kísérlet nagyszerű eredménnyel, kevés veszteséggel sikerült: egyedül a papagáj – és a mutáns – hullott el, a többiek túlélnek, képesek alkalmazkodni a megváltozott, mesterséges környezethez. Sajtótájékoztató, fotó.

Szóval azért huncut rendező Bocsárdi László, mert még ha időnként átfut is előadás közben az egyszeri néző fején, hogy Molière mintha kezdene porosodni, összességében megvan a mulatság, ami nyilván nem független a színészi teljesítménytől sem. De nem azt az azonnal ható és gyorsan elpárolgó harsány nevettetést műveli, mint amilyet például a commedia dell’arte szélsőséges eszközhasználata adni tud, hanem egy amolyan lassan felszívódó fajtát, ami még napokig (mit napokig? hetekig) dolgozik az ember agytekervényeiben.

Hol? Katona József Színház
Mi? Molière: Tartuffe
Kik? Szereplők: Fekete Ernő, Máté Gábor, Ónodi Eszter, Vizi Dávid, Mészáros Banka, Tasnádi Bence, Kocsis Gergely, Keresztes Tamás, Bánfalvi Eszter m. v., Borbély Alexandra, Darvasi Áron, Erdélyi Flóra, Tamaskó Áron, Veszelovszki Janka
Alice Georgescu román fordítása alapján a szövegkönyvet készítette: Kali Ágnes és Bocsárdi László. Díszlet: Bartha József. Jelmez: Cs. Kiss Zsuzsanna. Világítás: Bányai Tamás. Dramaturg: Kali Ágnes. Zene: Bocsárdi Magor. Rendező: Bocsárdi László