Shin Eunju és Bata Rita közös munkája, a Virág számomra kelet és nyugat találkozása, mely a két táncosnő eltérő mozgásminőségének találkoztatásától válik izgalmassá. Pataky Klári legújabb bemutatója, a Kis esti vakság pedig a jelenkori létérzést foglalja a nézőt magával sodró, tömény képekbe.

Virág. Fotók: Jókúti György

A Virágot, ezt a lassan csordogáló, többnyire természeti hangeffektusokba burkolódzó, meditatív küllemű darabot finoman, alig érzékelhetően hatja át a feszültség. Víztükröt imitáló fényes sáv vágja ketté a színpadot. Belőle mintha a tánctér oldalfalai felé vezető köldökzsinórok tekerednének. A két táncos éterien könnyű fehér ruhájában a fényes sáv két végpontján helyezkedik el. Shin Eunju testhelyzetét nehéz pontosan kivenni, Bata Rita jól láthatóan embrió-pózból bontakozik ki. Mindkettőjük mozdulatsora az ébredésé, valamiféle tudatosodásé. Perceket töltenek el ebben a sajátos, belső mag-állapotban, míg eljöhet a kinyílás.

Nehéz itt bármiféle cselekményről beszélni, csak érezni lehet a mélyben végbemenő folyamatokat. A két táncos elkülönültségét (bár a vizet szimbolizáló térelem összeköti őket) ezután fölváltja a kontaktus keresése, közös táncba kezdenek. Majd mikor Bata Rita kilép a tánctérből, a koreai táncosnő szólója következik. Elcsépelt, bár a fülnek kellemes dal csendül fel. Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem, miért nem virágoztál minden falevelen… Testének kecses ringatózása, hajlása szemünknek ismerős népies ízeket hordoz. Bata Rita szólója ennek komplementere: keleties hangzású zenére előadott keleties mozgássor.

Talán tévedek, de ezen a ponton (s az előadás egészében is) keletet és nyugatot nem a mit-mozgás, hanem a hogyan, honnan-mozgás definiálja érzékletesen. Vagyis Shinh Eunju mozdulatait mintha kívülről hívná valami, a mozdulat ott van a térben, még mielőtt bekövetkezne, s a táncos ezt az nyomot követi. Bata Rita mozdulatai sokkal inkább a fizikaiban maradnak, a testből indulnak, direktek, konkrétak, néha szertelenül gyermekiek, s a társát körüllengő időtlenség ellenpólusaként jelenidejűek. Kettősükben valamiféle anya-gyermek kötődés lenyomata sejlik föl, melynek véleményem szerint jót tenne néhány erőteljesebb, direktebb ecsetvonás.

A Kis esti vakság olyan, mint egy szimpatikus, érzelmes és értelmes, néha picit szeszélyes, mindig szellemes, széles látókörű úthenger, mely szép, egyenletes tempót diktálva döngöli maga alá azt, ami és aki az útjába kerül. Bármennyire is szeretnék elidőzni egy képnél, máris ott a következő, komplex, minden ízében felépített másik (néha egyszerre több is a színpad különböző pontjain), s noha a repetitív mozdulatsorok olykor kisegítik a nézőt bajából, az első perctől az utolsóig az az érzésem, hogy vágtatnom kell. Vagy ha mégsem, akkor belenyugodni abba, hogy van, amit képes vagyok tudatosítani a látottakból, s van, ami latenciába merül.

Kis esti vakság. Fotók: Mészáros Csaba

Emlékezetes az a kép, mikor egyik táncos moccanatlanul, mint akiből elszállt a lélek, a földön fekszik. Egy másik a kezét magasra emeli, majd onnan kezét leengedve mutatóujját egyenesen a fekvőre irányítja. A jelenet kicsit később új szereplőkkel megismétlődik. Szintén visszatérő kép, ahogyan Bujdosó Anna és Lukács Levente fejét tenyerén támasztva hasal egymás mellett a földön, arcukon „minden rendben” mosollyal. A táncosok egész mikrodrámákat jelenítenek meg testükön. Pataky különös szerepet szán a kézfejeknek. Ebben a darabban is minduntalan önálló életre kelnek, ötlábú pókként rohannak a padlón, keresnek-nyújtóznak a levegőben, ráugranak az arcra, letépnek róla valamit, újra ugranak, újra tépnek, újra és újra. Lukács Levente fehér krétával strigulázza a földre az eltelt napokat, egy másik képen koncentrikus körök rajzolódnak a közepén ülő lány köré. Bot Ádám összerándult testtel, hangtalanul üvölt. Temesvári Zsófia hídba ereszkedve halad a térben. Egyikük jobbja tisztelgőn a magasba lendül. Rácz Réka egész megjelenésében-lényében a rácsodálkozást és a naiv döbbenetet hordozza. Masíroznak, ugranak, fordulnak. Egymás mellett, mögött, előtt anélkül, hogy valódi kapcsolatuk lenne egymással. És ha úgy hozza a szükség, a sors, imádkoznak. Ártatlanok és bűnösök. Mintha az egyénen keresztül az egész jelen világunk elevenedne meg előttünk, átlyuggatva a múlttal.

A nagy hangerőre kapcsolt, ezernyi (nekem legalábbis úgy tetszik) dallamból szőtt zenéből tibeti torokének üti meg a fülemet. Tudva, hogy Pataky Klári kedveli a pontos, a legapróbb mozzanatot is érintő tervezést, elképzelni is nehéz, hogy a munkatársak, Hámor József és Gergely Attila hogyan, melyik munkafázisban alkották hozzá a koreográfiához a darabot lendületben tartó, annak egyes mozzanataira direkt reflektáló, illetve azokat átértelmező zenét, melyet a tangó szenvedélyes lüktetése hat át.

Néha azt kívánom, bár ne lenne ennyire sűrű, kavargó ez a Kis esti vakság. Hogy legyen egy kitüntetett pont, ami biztos, amihez lehet viszonyítani … de ez a kor nem az a kor. Más a tempó, más az érték. Feltételezem, már csak ezért sem véletlen a képekben, mikrojelenetekben való dúskálás, a habzsolás. Miközben a képek dömpingjét éljük, kevés az, ami időtálló. Pataky Klári ismét jó érzékkel választja ki előadóit. Bujdosó Anna, Bot Ádám, Lukács Levente, Rácz Réka és Temesvári Zsófia táncosként és színészként is helytállnak, erős jelenléttel bírnak, s minden ízükben értik és érzik Pataky szándékát, táncnyelvét. Megjegyzem, hálás feladat lehet egy táncosnak Pataky Klári mellett táncolni, mivel Pataky munkáiból árad a zeneiség. Mindemellett olyan színpadi helyzeteket generál, melyekben az előadóművész teljes személyiségével benne lehet, van. Ettől olyan élő a Kis esti vakság, még ha a sebességtől össze is mosódik minden.

Mi? Shin Eunju-Batarita: Virág
Hol? Nemzeti Táncszínház
Kik? Zenei szerkesztő: Xrc KOVÁCS Balázs. Koreográfia, tánc, látvány, jelmez: Shin Eunju, Batarita

Mi? Pataky Klári Társulat: Kis esti vakság
Hol? Nemzeti Táncszínház
Kik? Táncolják: Bujdosó Anna, Bot Ádám, Lukács Levente, Rácz Réka, Temesvári Zsófia. Fény: Vajda Máté. Zenei közreműködő: Gergely Attila, Hámor József. Koreográfia: Pataky Klári.