Egy olyan műnél, ahol az ablakon bemászás, a hallgatózás, a meglepetésszerű megjelenés, a rajtakapottság bohózati paneljei szervezik a cselekményt, ez a képi, sarkított fogalmazásmód frissítően hat. (…) Ez a fajta színházi fogalmazásmód természetes kötőanyagként működik az egyébként nagyon különböző intenzitású és habitusú színészi alakítások között.

A doktor úr kapcsán ellentmondó nézői várakozások fogalmazódhattak meg előzetesen. Az már mondhatni közhelyszerű, hogy a Vígszínház szinte évadonként tart egy Molnár-premiert. Az viszont, hogy ennek megrendezésével éppen Zsótér Sándort bízzák meg – aki most rendez először az író életművéből –, és éppen A doktor úr kerül színre, amely épphogy csak jelen van a mai Molnár-kánon peremén (szórványos előadások emlékeztetnek rá, hogy létezik), azért némiképp meglepő. A kérdés tehát – sarkítva – úgy merül fel, hogy vajon a zsótéri formanyelv bizonyul-e erősebbnek vagy a Vígszínház feltételrendszere.

Fotók: Vígszínház/Dömölky Dániel

Az utóbbi évek vígszínházi Molnár-bemutatóinak tapasztalata szerint az alapkihívás az, hogy a rendezés ki tudja-e tölteni az óriási színpadi teret anélkül, hogy ennek az előadás ritmusa kárát látná. Ha nem, az egyúttal stiláris széteséssel is fenyeget, hiszen a színészek közti távolsággal arányban a hangerő is megnövekedhet. Ambrus Mária díszlete a problémára triviális és nagyon elegáns választ kínál azzal, hogy színekkel tölti meg a játékteret, amelyen a néző szeme folyvást időzik. Így nem fogalmazódik meg a kérdés, hogy vajon épp hányadrésze van játékban a színpadnak. A színpadot színes, mozaikmintás tapétával díszített fal veszi körül, és a hátsó falon fölül erkélyrendszerszerűen még egy járás képződik a lenti szinthez képest, ez jelöli a lakás utcafrontját. A két szint között liftszerűen emelt és süllyesztett híd segít közlekedni. A színpad sárga alapfénye folyamatos játékban van a fal különböző színeivel. Ehhez kapcsolódik még, hogy a főbb szereplők jelmezében egy-egy szín dominál, és így a viszonyokat a színek ütközéseként és harmóniájaként is fel lehet fogni (jelmez: Benedek Mari).

Az előadás ritmusát Zsótértól nem meglepő módon a szereplők egymás felé forduló és a közönségnek, kifelé mutatott kettős pozíciója határozta meg. Az ábrázolásnak ez az enyhe átteatralizálása Zsótértól máshonnan is ismerős lehet. Molnár Ferenc tekintetében azonban újszerűen hat, ha nem is okoz nagyszabású revelációt. A doktor úr szövegében még a Feydeau-i minta nyomán gyakori a „félre” instrukció, vagyis a jelenethez fűzött, általában emlékeztető funkciójú szereplői kommentár a nézők felé. A mostani rendezés ezt nagyítja fel és bővíti ki. A játék ettől természetes módon lelassul, vagyis a tér sugallta tempók viszonylatában kényelmesen alakíthatóvá és követhetővé válik.

A közvetlenül a nézők felé irányuló kommunikációnak másféle következménye is van. A szereplők térbeli pozíciója enyhén statikussá válik, azaz az összbenyomás képszerűsödik, amely észrevétlenül húzza el az alakítások stílusregiszterét a pszichológiai mindennapiságtól az egyes érzelmi motívumok felnagyítása és kisarkítása felé. Ez szintén a zsótéri megoldásrendszer sokszor látott és inherens része, azonban Molnár kontextusában ismét meglepő. Elsősorban azért, mert felnagyítja a poénok hatásmechanizmusát a hihetetlen és a groteszk irányában. Egy olyan műnél, ahol az ablakon bemászás, a hallgatózás, a meglepetésszerű megjelenés, a rajtakapottság bohózati paneljei szervezik a cselekményt, ez a képi, sarkított fogalmazásmód frissítően hat.

Ez a fajta színházi fogalmazásmód természetes kötőanyagként működik az egyébként nagyon különböző intenzitású és habitusú színészi alakítások között. Motívumszerűen egybesűrítve ezt egy néma figura jeleníti meg, aki egyidejűleg visel kifogástalan (vígszínházi, azaz molnárinak besorolt) öltönyt és egy, a fejét teljesen elfedő, mondhatni emblematikusan elvont oroszlánmaszkot. Ha jelentést akarunk neki tulajdonítani, természetes módon kínálkozik az egyéni és társadalmi tudattalan metaforája, minthogy a harmadik felvonásban a szereplő önálló egységként eltűnik, és csak maszk vándorol egyik alakról a másikra. Színházi értelemben azonban mégis elsősorban a rendezés és a szöveg értelmezési hagyománya közti látásmódbéli váltást segít megértenünk.

A színészi játékok megoldásrendszere is ezek között a feltételek között helyezhető el. A legtávolabb a zsótéri elvonatkoztatástól Fesztbaum Béla (Dr. Sárkány) játéka áll, hiszen ő múltjával és elméleti tudásával is a vígszínházi tradíciót képviseli. Játéka már az elején kap némi szokatlan parodisztikus színezetet, amely mintha már ekkor több lenne a fölényeskedés színészi nevetségessé tételénél; minthogy öltönye egyszínű mélyzöld, amit valamiképp nem tud igazán elegánsnak mutatni. A hang átretorizálásának túlzásai már ekkor sejtetik, hogy könnyen zavarba hozható lesz, és Fesztbaum láthatólag végig ennek a kontrasztnak a kijátszására épít, ami a második felvonás nagyjelenetében tetőzik, mikor festett arccal, nagyobbrészt piros ruhában az általa pártfogolt Puzsér betörőjelmezében teljesen kiszolgáltatottá válik. Mikor a harmadik felvonásban tudatosul benne, hogy mennyire megalázta saját magát azzal, hogy egy bűnözőt a pártfogásába fogadott, a jelmez figurát értelmező ereje egyfajta színházi tézissé válik. Itt igenis a ruha teszi az embert. A ruhacsere következményeinek végletessége előrevetíti, hogy a visszaöltözés már nem fog teljes helyreállást hozni a figura pozíciójában. Mikor a végső elszámoláskor felszólítja Puzsért, hogy „Ön” megszólítással illesse, erre válaszolja a betörő: „Aki így néz ki, az nem Ön”. Fesztbaum játékával szemben a kifogásunk éppen az lehet, hogy a jelmez túlértelmezi az alakítást, azaz az eredeti öltönyébe való visszaöltözés egyben a figura első realitásába való teljes visszatérést jelenti. Megtörtségét tehát csak addig látjuk, amíg Puzsér addigra tépett jelmeze rajta van. Annyi a különbség az első felvonáshoz képest, hogy a színészi túlzó nagyotmondás eltűnik, és helyébe egy józan, visszafogott kisszerűség lép. Hanghordozása természetesebb lesz, mozdulatai kisebb ívűek, de az összkép annyira halovány, hogy a váltáson túl nehéz megmondani, mi ebben a színházilag érdekes.

A stiláris játékosság másik pólusa az előadásban Puzsér alakjának megformálásában figyelhető meg (Dino Benjamin). Rikítóan piros öltözéke kis termetével és a kezdetben folyton hátán lévő hátizsákkal együtt manószerűvé teszi az alakot, aki úgy jár-kel a házban, mint a család rossz szelleme. Éneklő hanghordozása szintén egyfajta nem evilági erőt sejtet, azzal együtt, hogy ez a betörő folyton saját tudása szakmaiságán, kiszámíthatóságán ironizál. A kis termet és a nagy befolyás kontrasztja az előadás során a szín és a hang révén végig vonzza a figyelmet. A betörő figuráját a rendezés nem a kétkezi munkás bumfordisága, hanem a ránézésre ártatlannak is vélhető gyermekded bajkeverő felől érti. Nem véletlen, hogy a közönség a szereplők közül talán rajta nevetett a legtöbbet, és az is jellemző, hogy az öltöny rajta feltűnően művinek hatott; míg ugyanezért a hatásért Fesztbaum esetében sokkal több eszközre volt szükség. Ez a Puzsér tehát megjelenésében és habitusában is meg tudta jeleníteni azt a delejező erőt, amelyet a központi molnári férfifigurák a beszéd erejével fejtenek ki a környezetükre.

A cselekmény jelentéspotenciálja alapján A doktor úr továbbra sem tűnik a legerősebb, tehát visszatérően és gyakran játszható Molnár-szövegek egyikének. Zsótér színházi megközelítése azonban izgalmas, új színezetet adott ennek a túlzottan is ismerős hagyománynak, amit Molnár Ferenc és a Vígszínház viszonyaként ismerünk. Ez még annak ellenére is így van, hogy mind vizuálisan, mind a színészi játék terén sokkal merészebb elvonatkoztatásokra is lehetőség nyílhatott volna, hogyha a rendezés többet vállal a jelenetek képszerűvé tételének esetleges allegorizálásában, és nem csak a szövegből kiolvasható történetmesélés kiegészítésére használja vizuális ötleteit. Mégis létrejött egy olyan atmoszféra, amely indokolttá tette Zsótér felkérését erre a feladatra, és megnyitotta az utat afelé, hogy Molnár Ferencet még abban a pozícióban se tekintsük magától értetődőnek és közhelyszerűen tudottnak, ahol erre a legnagyobb kísértés kínálkoznék: a maga bejáratott vígszínházi kontextusában. Egy klasszikus ugyanis csak akkor marad klasszikus, ha képes új arculatát mutatni időről időre; és bár az előadás a kísérletezés visszafogottságában talán kifogásolható, mégis felmutatta ennek a megújulási képességnek a jelentőségét.

Hol? Vígszínház?
Mi? Molnár Ferenc: A doktor úr
Kik? Szereplők: Fesztbaum Béla, Dino Benjamin e.h., Szántó Balázs, Józan László, Ertl Zsombor e.h., Reider Péter e.h., Kurely László, Balázsovits Edit, Rudolf Szonja e.h., Hegyi Barbara, Pálos Zsuzsa.
Ügyelő: Röthler Balázs, Görög Zoltán. Súgó: Kertes Zsuzsa, Zewde Eszter. A rendező munkatársa: Szládek Kata. Díszlettervező: Ambrus Mária. Jelmeztervező: Benedek Mari. Világítástervező: Csontos Balázs. Dramaturg: Ungár Júlia. Rendező: Zsótér Sándor