A Trolletetés direkt trash. Nemcsak tematikailag, hanem esztétikailag is. Néhol megbicsaklik a lendülete, illetve nem tudja elkerülni az önismétlés veszélyét, de aztán egy hirtelen ritmusváltással újra belendül.  

A MU Színház tágas terébe lépve (a nézőtér mellett a színpadon is székek helyezkednek el félkörben) Gőz István köszönti a nézőket, aki egy terebélyes, stilizált szarkupacba van becsomagolva, majd kijelenti, hogy amit itt látni fogunk, az nem lesz művészet. A Tünet Együttes legújabb előadása az internetes trollkodás dinamikáját fordítja a performativitás nyelvére, azaz offline játékot kreál a netes közösségbomlasztás kortünetként számon tartott jelenségéből.

Dramaturgiailag nehéz dolga van az alkotóknak, hiszen kézenfekvő lenne egy összetartó közösség széthullásának stációit színre vinni, avagy a közönséget bevonva láttatni a trollkodás működési mechanizmusát (és a lehetséges védekezési módszereket), azonban Szabó Réka és alkotótársai nem ezt az utat választják, előadásuk nem szeretne feltartott mutatóujjal erkölcsi szónoklattá válni. A Trolletetésben ugyanis a trash-esztétika sokkalta erősebb stílusjegy, mintsem az a szándék, hogy az alkotók reflektáljanak a trollkodás pszichológiájára. Utóbbi talán csak lehetséges következmény, ami vagy létrejön a nézőben, vagy nem. Ennek következtében az előadás inkább láttatja a jelenség lehetséges folyamatait.

A kezdéskor öt színész, illetve táncos lép színre robotmozgásban (Czakó Máté, Dányi Viktória, Szabó Veronika, Szász Dániel, Valcz Péter), mindannyian  arcukat is eltakaró, bőrszínű ruhában vannak tetőtől talpig, s géphangon szólongatják a közönséget. Spoiler nélkül aligha lehet beszélni arról, hogy a közönségre milyen szerep hárul az est során, mindenesetre annyit fontos megemlíteni, hogy az előadás bevonja és megmozgatja a közönséget, bár inkább a játék és nem a trollkodással kapcsolatos dilemmákkal való szembesítés, hanem a magától értetődő részvétel kerül előtérbe. Karneváli őrjöngést látunk a színpadon, az öt színész ugyanis válogatott módszerekkel és egyre emelkedő intenzitással kezdi szidalmazni egymást, mígnem ténylegesen kivetkőznek magukból, és az előadás végére letépik egymásról a ruhákat. A játszók között nincs hierarchia: az alakítást tekintve a mozgás, a testnyelv jelentésességével operál a rendezés, a karaktereket tekintve pedig a performatív ön-színrevitel és ennek stilizált eltávolítása figyelhető meg, hiszen a színészek a saját keresztnevükön (kezdetben angolul, majd magyarul) szólítják egymást.

A trollkodás jelensége felől nézve az előadás a láttatás, az ábrázolás és az okulás szándékával él, s esztétikailag a színre vitt, különböző mértékű ízléstelenségek által igyekszik elidegeníteni a nézőt a trollkodás mögött meghúzódó, gyűlölettel teli energiáktól, vagyis az előadást átható trash következtében  különböző esztétikai ízlésrendszerek ütköznek. Érdekesen cseng össze ez a viselkedéssel: mintha a trash mintájára az előadás arra reflektálna, hogy amiképpen az általános szép esztétikai meghatározhatóságának viszonyítási pontjai is relatívak, úgy a helyes viselkedési módok határai is azok, hiszen minduntalan kérdéssé válik, hogy a helytelen viselkedés mikortól és mitől számít annak. Az előadásban elhangzott számtalan gyalázó, leminősítő, önérzetbe belegázoló kijelentés egy olyan játéknyelvi kontextusban hangzik el, amelyben az adott minősítések a poénkodás és a másik önérzetének súlyos megsértése közti mezsgyén egyensúlyoznak. A gyalázkodás valójában csak akkor lesz gyalázkodás, ha épp valaki meghúzza a határt és konkrétan kimondja, hogy határátlépés történt, csakhogy ezek a határok igencsak viszonylagosak (ahogy a trash-esztétika is épp az ízlésbeli határok viszonylagosságát fejezi ki esztétikai szinten). Utóbbi kapcsán a komolyzenei betétek, az egyik jelenetben a Valcz Péter szavalta Radnóti-vers, majd az Aladdin főcímdalának felcsendülése tagolja a gyűlölködés-áriát és ütközteti az egymástól merőben eltérő ízléskategóriákat.

A színészek közt zajló párbeszédek, amelyek az ocsmányságon túl a politikai korrektség keretein kívül esnek, néhol humoros, néhol abszurditása miatt poénos, végül pedig reménytelenül visszataszító hatást keltenek. Az előadás rituális nyelve a láttatás és a demonstrálás jegyében mutatja fel reflektáltan ironikus tónusban a trollkodás jelenségét, ábrázol, megoszt, láttat, illetve könnyen bevon a játékba minket is – még ha kellő tudatosítás nélkül is. Kezdetben ugyanis nem látszik sem a játék tétje, sem a játék dehumanizáló hatásának következményei.

Mi? Tünet Együttes: Trolletetés
Hol? Mu Színház
Kik? Szereplők: Czakó Máté, Dányi Viktória, Gőz István, Szabó Veronika, Szász Dániel, Valcz Péter. Rendező: Szabó Réka