A Tünet Együttes új előadása, a Nothing Personal, a címével ellentétben egy meghökkentően személyes, intim vallomás. Valóságos standdown comedy és Beckett színházát idéző testi mese az alkotói válságról, a kiégésről, a bizonytalanságról, a gyászról, az elakadásról, és arról, hogy semmi sem változik, mégsem lesz már semmi soha ugyanaz.
A régi korok mítoszai arra próbáltak választ adni, hogyan keletkezett a világ, az istenek, minden, ami élő, s köztük elsősorban maga az ember. Ma is születnek mítoszok, de ezeket a mítoszokat kevésbé a múlt, sokkal inkább a jövő érdekli. Ezek a mítoszok jövőt akarnak írni. Különös vállalkozás ez. A kultuszban pedig az ember tettek, szavak,…
A klímakérdés színreviteléről szólva olyan, közelmúltbeli előadásokra hagyatkozom, amelyek egymás mellé helyezve meglehetősen esetleges összképet adnak ki. Kézenfekvő kérdés, hogy a téma iránti érdeklődésen túl mi köti össze őket. És kézenfekvő a válasz, hogy a disztópia és a posztapokaliptikus képzelet – miközben a disztópia (társadalom)kritikai potenciálja az egyes alkotásokban eltérően, a színházi ábrázolási kérdésektől és…
A Trolletetés direkt trash. Nemcsak tematikailag, hanem esztétikailag is. Néhol megbicsaklik a lendülete, illetve nem tudja elkerülni az önismétlés veszélyét, de aztán egy hirtelen ritmusváltással újra belendül.
Május 14-én a Trafóban adják át a legjobb hazai kortárs táncelőadásért járó független szakmai díjat – párban az első Halász Péter-díjjal –, a jelölt produkciók laudációi már most olvashatók.
Az idei Sziget tartalmilag, vizuálisan és minőségében is széles spektrumú tánc- és színházi programokat kínált a Sziget látogatóinak.
A közelmúltban több hazai független előadás is mérlegre tett női témákat, női szerepeket, olyan előadások, amelyeket női alkotó jegyez. RÉTI ANNA az anyaság és a szülővé válás bonyolultságáról csinált lakástáncszínházat Majdhaleszidőm címmel. SZABÓ VERONIKA a sztenderd női szerepeket forgatta ki, majd tette nevetség tárgyává a Queendomban. SZABÓ RÉKA a Tünet Együttessel a szülésről (Burok –…
A kortárs tánc az elmúlt évtizedekben új, autonóm médiumra talált a mozgóképben, ami oda-vissza hat mind a tánc-, mind a filmművészet jelenére. A ma készülő táncfilmek nagy többsége már nem meglévő táncelőadások filmes adaptációját jelenti, hanem olyan koreografikus mozgóképet takar, amelynek nincs és nem is volt színpadi változata.
A bábszínház, sőt a bábművészet elméletének történetébe kell alámerülnünk, ha arra a kérdésre keresünk választ, miért is magától értetődő bábszínház és „élő” színház különállása, mi több, szembenállása a köznyelv, a kritikai diskurzus vagy akár az intézménystruktúra számára.
A születés természetes dolog, de nem egyszerű. Van, aki kilökődik, van, akit kisegítenek és akad, aki természeti katasztrófaként érkezik a világba. Aztán nem elég csak előbújni, élni is kell meg emberré válni. A kettő között azonban lehet összefüggés, tulajdonképpen ezt kutatja a két táncelőadás a maga módján, különböző perspektívából.
