…úgy vitték színre az alapanyagot, hogy formailag merész beavatkozásokkal kezdtek, de végül felülkerekedett rajtuk az anyag, és erősebb maradt a tiszteletteljes ragaszkodásuk az eredeti műhöz, mint a szemtelenségük, amivel belefogtak.

Kénytelen vagyok az anyaggal, a Csongor és Tündével szembeni értetlenségemet bevallani: sajnálatos korlátoltságom, hogy az efféle, számomra homályos, követhetetlen szimbolikával teletűzdelt, verses formába dolgozott, világmagyarázó szándékkal megírt ponyva azonnal lekapcsolja az agyamat. A jó vs. gonosz bajkeverő képletből indulunk, körbejárunk többször, hogy a bonyodalom által egyre zaklatottabbak legyünk, majd a szövevényesnek mondható, érzelmes motívumokkal tagolt cselekmény végén a jók megkerülhetetlen hitbuzgalommal elnyerik jutalmukat, ami minden bizonnyal vigasztal minket. A díszlet láttán azonban felcsillant a remény, hogy na, most megértem, miért érdekes a mai fülnek már furcsa nyelven verselt misztikus, bibliai motívumoktól sem mentes pogány mese. Pizza, Coffee fényreklámok villognak, alighanem Budapesten vagyunk. Kezdődik a némiképp remixelt Vörösmarty.

Fotók: Kozma Gábor Viktor és Bérczes Zsigmond

A társulat, ahogy magukról mondják, izgalmas formáció: „A Vadász Esélye 2019-ben alakult budapesti színházi alkotóközösség, melyet három Marosvásárhelyen végzett alkotó, Bélai Marcel, Gaál Attila Csaba és Kozma Gábor Viktor vezet. A társulat identitását egy erős autoritással rendelkező személy helyett a folyamatos kutatás közös igénye formálja. A társulat neve Pilinszky János utolsó interjújából származik. Az alkotók munkájuk központi részének tekintik a költő által említett egyszerre aktív és passzív koncentrációt, a folyton elmúló pillanat lényegi megragadását. A társulat kohéziós erejét és az alkotók egyéni fejlődését a társulat rendszeres színésztréning-módszerekkel tartja fenn. A társulat a színházi előadások létrehozása mellett a színházpedagógiai és alkalmazott színházi tevékenységek szervezését és vezetését is fontos feladatának tekinti.” Szerethető és figyelemreméltóan bátor vállalás – és nehogy egy rigolyás kritikus mondja meg, hogy egy társulatot mi érdekeljen, merre induljon el a kutatással, de tényleg miért pont a Csongor és Tünde? A csapat egyébként Bódi Zsófia dramaturggal és Bélai Marcel rendezővel szépen elvégezte a színre állításnál azt az alapvető differenciálást, hogy kiemeltek vagy éppen elhalkítottak momentumokat – amivel lényegében úgy vitték színre az alapanyagot, hogy formailag merész beavatkozásokkal kezdtek, de végül felülkerekedett rajtuk az anyag, és erősebb maradt a tiszteletteljes ragaszkodásuk az eredeti műhöz, mint a szemtelenségük, amivel belefogtak.

Csongor magában szenved, kétségek közt küzd, balgán (khm) egyszerűsítve: eredménytelenül. Így hát elvágyódik, praktikusan az égbe – azáltal, hogy keres magának egy éteri lényt. Tünde eközben valamiért a földre kívánkozik – mivel Csongor / a szerző narratívájából ismerjük meg a sztorit, róla lényegesen kevesebbet is tudunk –, ami mellékesen sokkal kalandosabbnak tetsző vágy. Eget és földet a csodafa köti össze, de csak mint afféle beszélőn, ahol az embereket rács vagy plexi választja el. Az úgynevezett szerelem beteljesülését Mirígy teszi lehetetlenné, aki valamiért gyűlöli Csongort – ezért(!) levágja Tünde aranyhaját, amivel leányát, majd pedig Ledért cicomázza. Az itt amúgy megnyerő Csongor (annak ellenére, hogy a jelmeze kicsit túltoltan trendi) nemsokára találkozik a három vándorral, a Kalmárral, a Fejedelemmel, a Tudóssal – rendben, hogy az avítt szövegek redukáltak, és az alkotók mai beszélt nyelvi szakaszokat illesztettek be –, semmi figyelemreméltó nem történik, a „hős” megy is tovább Tündérországba. A Balga-Ilma páros szépen kontrázik: számtalan irodalmi minta, illetve a színházi praktikum nyomán, miszerint sokkal érdekesebb a játék egy ilyen alávetett státusú árnyékpárossal. A valóság azonban Mirígy képében áll ellen ennek a szeretnivaló ifjúnak, amit én tényleg képtelen vagyok másként hallani, mint mesei és valós társadalminak mondható elemek bugyuta kevercsének, és amiből ráadásul az is kitűnik, hogy a felemelt ujjú életcélokkal hadonászó entitások férfiak, a szélessávú boldogság akadályozói nők (hiszen Mirígy még Ledért is bevetette a szerelmesek ellen). Tiszta szerencse, hogy Vörösmarty Mihály még nem járhatott analízisbe. A sztori szomorú vége szerint Csongor aztán kivonul az emberi társadalomból, vissza az elvadult kertjébe, hogy az igazi szerelemben találja meg élete célját, aminek nem mellékesen Tünde fizeti meg az árát, akit kitiltanak otthonából a földi szerelméért. Tisztára, mint egy itt kezdődő Médeia – a folytatására nagyon kíváncsi lettem volna. Mert lehet, hogy ez az én elakadásom, de ha már Csongor és Tünde vagy akármilyen tündérmese, ami felnőtteknek szól, a folytatása sokkal jobban érdekel.

Minden Tünde, akit az elmúlt években láttam, nagyon mai kiállításúra, itt pedig szinte űrruhásra volt fogalmazva, ami által azt élhetik az alkotók, hogy a figurájuk egetrengetően friss – mert az mindenkinek világos, hogy az a szűzleányos alak, akit Vörösmarty megírt, az eredeti formájában komolyanvehetetlen. De attól, hogy ez a Tünde mainak tetszik, mert mai ruhadarabokat ölt, mai gesztusokat használ és mai tónusban is beszél, még ugyanolyan differenciálatlan alak marad, mint az eredeti műben, hiszen nincs valódi cselekvőképessége – mint ahogy a görög dráma női alakjai után a 20. századi drámáig lényegében nincs cselekvő nő (sokáig ott is csak hébe-hóba): hogyan nem merül fel ez egy fiatal csapatnak dilemmaként? Ezt az előadást feltehetően fiatal lányok is fogják látni – nekik mit mond ez?

Csongor sokat ágál, üvölt – amit, mivel elég nagy távolságra vagyunk a romantikától, az alkotókban izzó szenvedélyben véltem összekapcsolni, a mondani, mutatni vágyás hevét, eltökéltségét – ezt meg is lehet szeretni.

Rendkívül szimpatikusak az alkotók (a nyilvánosan hozzáférhető felületeken sehol nem találtam, ki mit játszik, így a színészeket nem tudtam beazonosítani név szerint), mindenki eltökélten dolgozik, ígéretes a szándékuk, hogy itt és most legyen, amivel dolgoznak, ám ez most inkább külsődlegesen vált valóra. A csodás zenei betétek, a helyenként mai nyelven való kiszólások, illetve szakaszok, a hétköznapinak tetsző szcéna, a felsejlő érzés, hogy a mai nagyvárosi ember amúgy hogyan és mivel igyekszik enyhíteni az elidegenedettségét – mindennek ellenére mégis ugyanazt a tartalmat hozza az előadás, mintha korabeli jelmezekben, az eredeti megírt szöveggel dolgoztak volna. Persze akár érdekes is lehetne a közel kétszáz évvel ezelőtti, önsajnálatba oltott világfájdalom, ha ráismernék benne magamra, erre a világra. Feltételezem, az indíthatta a pályakezdő huszonévesek alkotta csapatot arra, hogy egy ilyen, a mai valóságtól távoli anyaggal kezdjen el dolgozni, hogy jelenidejűvé tegye azt, és jó is, hogy azzal foglalkoznak, ami érdekli őket – idővel úgyis kiderül, mit gondolnak, mire való a színház.

Hol? A Vadász Esélye a Három Hollóban
Mi? Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde
Kik? András Gedeon, Lukács András, Mesés Gáspár, Pelsőczy Luca, Sebestyén Erika, Szekeres Blanka, Zádor Fanni. Dramaturg: Bódi Zsófia. Rendező: Bélai Marcel.