Finom porként szállingózik a mese távoli ország düledező diktatúrájáról, hull alá a belvárosi pincében tartott régi bútorokra. Minden érthető és minden világos, éppen olyan, amilyennek várjuk. Ha néhány évig nem megyünk le a pincébe, az ott felejtett vaselemek, régi ajtók, szőnyegek nem változnak, jól karbantartják magukat. Ott voltak hajdanában is, hullott rájuk a por az MSZMP idejében, mikor a Katona elindult, aztán jött a rendszerváltás, egyik kormány a másik önkormányzat után, kedvükre porosodhattak. Sok szépség és bölcsesség rakódott így egymásra, ha nagyon figyelünk, mikroszkóp nélkül is csodákat láthatunk.

Etiópia modern kori történelmének több évtizedéről készített előadás Zsámbéki Gábor, aki a modern magyar színháztörténet több évtizedének megkerülhetetlen alkotója. Az éppen regnáló kormány és önkormányzat kultúrafinanszírozási harcai miatt nem jutott pénz díszletre, így már lejátszott előadások díszleteiből és jelmezeiből kellett dolgoznia Khell Csörsznek és Szakács Györgyinek. Minden színpadi jel elemi irányba mozdul, a legkisebb közös többszörös felé, így alkotva kimért, elegáns egységet. Ferde ajtókeretek és jelzés-ajtók, melyek valaha nyíltak valahová, a továbblépés valódi esélyei vagy illúziói voltak. A teret megszaggató, időtálló vasrudak, súlyos vasszékek, korlátok. Nehéz csillárok, kóborárammal a sötétségben. Békebeli fotel, kiszuperált zongora, kopott perzsaszőnyegek. Letűnt korok leltárja.

Fotók: Szilágyi Lenke

Aztán ez a leltár hozzánk kezd beszélni. Nincsen negyedik fal, a színészek a szemünkbe néznek, érzékelik a közönség rezgését. Kicsit talán tartanak is ettől a történettől, elég érdekes lesz-e, találunk-e benne izgalmat, nézni és hallgatni valót. Kocsis Gergely farmerszerkós narrátor – Ryszard Kapuściński a lengyel hírügynökség tudósítója – kimérten, elegánsan vezet be minket a haldokló etióp diktatúra távoli és mégis ismerős világába. Idegrendszerével a tér minden négyzetcentiméterét letapogatja, a régi bútorokat pontosan ismeri, a szálló port is, de még minket, éppen ott ülő vendégeket is. Néha lefelé görbülő szájtartással jelzi, tudja ő, hogy ezt lehetne ennél tökösebben, progresszívebben is, ugyanakkor tele van energiával, egyenletesen, gördülékenyen játszik. Irányítja a figyelmet, összefogja a színpadi történéseket, hogy ne botoljuk meg semmiben, de ne is tegyünk kárt semmiben. Mint egy jó igazgató, társulata élén.

Ryszard Kapuściński 1978-ben megjelent A császár című riportkötete az etiópiai rezsimről szerte a világban nagy népszerűségre tett szert. Több nyelvre lefordították, az első színpadi adaptáció 1987-ben készült Londonban. Hailé Szelasszié évtizedekig volt országa egyszemélyes irányítója, fontos szerepet játszott a gyarmati politika alakulásában is, szembeszállt Mussolinivel, nemzetközi gondolkodása Etiópiát az ENSZ alapítói közé emelte. Kultusza olyan mértékű mind a mai napig, hogy a jamaicaiak öt százaléka vallja magát raszta vallásúnak, és hiszi, Hailé Szelasszié Isten földi megtestesülés, a szentháromság tagja. Nem ismeretlen ez a fajta vátesz-politikuskép itthon sem.

A császár című előadás nem a kezdeti időszakra fókuszál, a birodalom szétesése érdekli, a megmerevedett hatalmi rendszer alkalmatlansága, a hatalom közelében lévők saját kis kompromisszumai, élethelyzetei. A szövegkönyv Kapuściński más írásaiból is használ, Nemere István fordításából Török Tamara és Zsámbéki Gábor készítették. Párhuzamos monológokat hangoltak kórussá, melyben a szólamok hol aláhúzzák, hol ellenpontozzák egymást. De nem az érzelmek áriájáról van szó, pontos, kordában tartott történetmesélés zajlik, aminek ereje épp a távolságtartásból adódik. A megszólalások távolról reflektálnak egymásra, párhuzamos monodrámák, az egyikben egy porszem a császár hajáról, a másikban egy porszem a császár füléről. Az udvar és a hatalmi struktúra emberi mivolta bomlik ki a szemünk előtt. Az előadás második felében rövid jeleneteket is látunk, gördülékenyen csúszunk át a valós idejű narrációból a szituáció jelenidejébe, majd vissza.

Hailé Szelasszié kutyapisiltetőjétől kezdve a pénztárnokán át az első miniszteréig sokan megszólalnak, helyzeteket idéznek meg, melyek hitelességét az adja, tudjuk: ott voltak, átélték. Ettől minden porszemnyi humor, szemlesütés, párbeszéd elemi erejű lesz – hiteles alakítások sűrűsödnek össze bennük. Nincsen negyedik fal, kifelé játszanak a színészek, hozzánk beszélnek: kicsit németesen, kicsit tantermisen. Mindenkinek jól áll ez a forma, idősebbek, fiatalabbak és középgenerációsok közös játéka ez. Szacsvay László szelíden, múltba révedő megbocsájtással keresi a történet darabkáit. Bán János szilárdan, keményen, magát megtörhetetlennek mutatva, mégis megtörten vall. Bezerédi Zoltán fölpaprikázódik persze időnként, de tudja magáról hirtelen haragúságát, és tudja, a rendszert mozgatni kell – ezekből a tudásokból fogalmaz.

Egy-egy teátrális gesztus szakítja csak meg a történet meséjét, Dargay Marcell zenéje finoman simul a hétköznapi játékmódra, körbefolyja, lendít rajta. Egy ponton lép előtérbe, nemzeti indulót énekel akkor mindenki, teli torokból, fiatalosan. A diktátor válasza a birodalom problémáira a nemzettudat erősítése, a nemzeti érzés díszítése. Ez a diktátor nem az a diktátor, akiről az ellenzéki újságok cikkeznek, nem is a chaplines-eszenyis nagybetűs, színes-szagos-feliratos a körúton, hanem a régről ismert áthallásos pince-Putyin, kazamata-Castro, stb. A nemzeterősítés szólamai Etiópiában egyszerűek: Ha enni nincs mit, legalább legyünk rá büszkék, hogy etiópok vagyunk. A nyugat meg küldi a pénzt, és énekelni kell, hogy éljen a haza. És Elek Ferenc énekli is, nyúlós alkalmazkodása, dörgölőzése gördülékeny; természetes közege ez, mint a macskának, jól ismert alakot mutat a hatalom közeléből. Dankó István készségességből rajzol fel egész palettát a humorostól a groteszken át, a szelíden szomorítóig. Dér Zsolt és Vizi Dávid fiatal energiákkal, lágy színekből kevernek sötétet és világosat ehhez a szépiába hajló, csöndesen elmúló világhoz.

A londoni Young Vic Theater 2016-ban ebből az anyagból másik színházi nyelven megszólaló előadást készített. Kathryn Hunter játszotta el az összes szerepet, miközben Temesgen Zeleke etiópiai zenész élőben kísérte. Az az előadás minden progresszivitása ellenére sem jutott el itt és most a fiatalokhoz, akiknek talán lehetősége van egy demokratikusabb világot építeni. A Katonáé esetleg eljut: a végére finoman odáig merészkedik: ez a rendszer ilyen lett, és ebben mindannyian benne vagyunk, ti ott a nézőtéren és mi itt a színpadon. A demokráciát a többségnek kell választania. Tíz éve is lehetett volna mondani, tíz év múlva is lesz benne mondat.

Recseg-ropog az egész épület, por száll alá innen is onnan is. A színész mit tehet? Odafordítja a reflektort, a fényt, a figyelmet, hogy jobban látsszon. Hogy jobban látsszon a por.

Hol? Katona Kamra
Mi? Ryszard Kapuściński: A császár
Kik? Szereplők: Kocsis Gergely, Bán János, Bezerédi Zoltán, Dankó István, Dér Zsolt, Elek Ferenc, Szacsvay László, Vizi Dávid.
Díszlet: Khell Csörsz. Jelmez: Szakács Györgyi. Dramaturg: Török Tamara. Zene: Dargay Marcell. Súgó: Schaefer Andrea. Asszisztens: Tóth Judit. Rendező: Zsámbéki Gábor