A Kolozsvári Állami Magyar Színházban tartotta 18. fesztiválját 2019. november 19. és 30. közt az Európai Színházi Unió (UTE). Az utoljára 2008-ban megrendezett eseményről, amelyet akkor a KÁMSZ és a bukaresti Bulandra Színház közösen bonyolított le, ADORJÁNI PANNA és BOGDÁN ZENKŐ beszélgetett.

Adorjáni Panna: Az UTE fesztivált, az Európai Színházi Unió eseményét, amelyen megmutatkoznak a tagszínházak, tizenegy év kihagyás után sikerült a kolozsváriak jóvoltából ismét megszervezni. Hosszas morfondírozást követően román(iai) előadásokat választottunk a kéthetes programból, a hazai mainstream nagy neveinek alkotásait. Milyen a román színház, ha az UTE felől nézzük? – vetődött fel bennünk a kérdés. És mi az UTE, ez a furcsa kapcsolati háló, többnyire nemzeti és kőszínházak gyűjteménye, régi nagy színházi motorosok klubja, ha a román(iai) előadások felől nézzük? A válogatásunkból kimaradt két román illetőségű előadás. Nem néztük újra ez alatt a két hét alatt Sinkó Ferenc Concord Floral című előadását, Zenkő pedig nem nézte újra, én meg továbbra sem néztem meg (mert explicit erőszakjelenetet tartalmaz) Botond Nagy Nóráját.

Bogdán Zenkő: Számomra ezek az előadások teljesen más kategóriába tartoznak, nem sorolnám őket a romániai mainstream rendezői színház körébe.

A. P.: Egyetértek, és pontosan ezért ezekről az előadásokról ebben a szövegben nem lesz szó. Amiről viszont szó lesz, az például a mi kettőnk szakmai identitása. Míg én mint kollaboratív, interdiszciplináris munkákban részt vállaló színházcsináló szólalok meg, addig Zenkő meglátásait független színházi produceri, menedzseri tapasztalatai gazdagítják. És most, hogy remélhetőleg mindent megelőlegeztünk, ami ennek a négykezesnek az olvasásához szükséges, kezdjük az elején!

B. Z.: Tompa Gábor az eseményt beharangozó sajtótájékoztatón azt nyilatkozta,[1] hogy a 2019-es UTE fesztivál programjának összeállításakor az egyik döntő kritérium a költségvetés volt, a másik pedig az, hogy „érdekesek” legyenek az előadások. A fesztivál (és az UTE meg a KÁMSZ) igazgatója könnyelműen egyszerűsít, amikor a válogatásról beszél: túl későn derült ki, mondja, hogy rendelkezésre áll a megfelelő összeg az esemény megszervezéséhez, ezért nem maradt idő tematikus válogatásra, így (majdnem) minden tagszínháztól befogadták azt az előadást, amelyik „reprezentatív és anyagilag vállalható” volt. Ebből a kijelentésből akár az is feltételezhető, hogy a fesztivált szervező intézmények tartalom nélküli pályázatokat nyújtottak be költségvetési elfogadásra, majd miután késve jóváhagyták Románia 2019-es költségvetését, utolsó pillanatban vásároltak abból, amire pénz került. De mivel ez az Európai Színházi Unió saját fesztiválja, tehát időszakos termésének szemléje, valószínűbb az, hogy egyszerűen minden tagszínház maga dönthette el, hogy melyik produkciójával szeretne részt venni a fesztiválon.

A. P.: Ha valóban így történt, akkor nem értem, hogy miért nem lehet ezt felvállalni, miért kell helyette az idő szűkével és az állami bürokráciával mentegetőzni a tényleges válogatás hiánya miatt.

B. Z.: Az eredmény tizenegy év szünet után egy tizenkét napos fesztivál az UTE tizenöt tagszínházának és/vagy egyéni tagjának tizenkilenc produkciójával, összesen huszonhat előadással. A megnyitó a Kolozsvári Állami Magyar Színház bemutatója, Bertolt Brecht: Kurázsi mama és gyermekei volt, egy két és félszer megrendezett koprodukció, amelynek van egy drezdai (Staatsschauspiel Dresden) és egy kolozsvári, illetve egy készülőben lévő vegyes változata is. Tompa Gábor három nyelven is köszöntötte a fesztivál résztvevőit és a közönséget, körülbelül húsz percen át beszélt, mialatt legalább tizenöt színész feküdt a színpadon az előadás kezdőjelenetében.

A. P.: A hideg most is kiráz, amikor erre a „kezdőjelenetre” gondolok, és arra, hogy mennyire metaforikus. Egyfelől értékelendő, hogy itt van ez az igazán nagyvilági rendező, aki három nyelven tudja köszönteni a közönséget, és jól beszél: kívülről, de mégsem félre. Másfelől minden elmondott szó ott hever már valahol, honlapon, sajtóhírben, műsorfüzetben, de ha nem is, elmondható volna a bemutató után tartott állófogadáson is. Ehelyett az igazgató áll a (színpad)kép előtt, az alkalmazottai előtt, akik alvást mímelve fekszenek a közönség felé lejtő padlózaton, és saját maga (fesztiválja, munkája, színháza) fontosságáról beszél.

B. Z.: A programból én a következő öt előadást néztem meg a két hét alatt: Kurázsi mama és gyermekei (r.: Armin Petras), Lóvátett lovagok (r.: Andrei Șerban, Bulandra Színház, Bukarest), Jónás (r.: Tompa Gábor, Nottara Színház–KÁMSZ, Bukarest–Kolozsvár), A vihar (r.: Tompa Gábor, Kolozsvári Nemzeti Színház) és Hogyan randizzunk egy feministával (r.: Yvonne Jansen és Rafael Sanchez, Schauspiel Köln, Németország).

Oidipusz (r.: Silviu Purcărete). Fotó: Dragoș Dumitru

A. P.: Én nem láttam A vihart és a kölni előadást, de láttam az Oidipuszt (r.: Silviu Purcărete, Radu Stanca Nemzeti Színház, Nagyszeben).

B. Z.: A fenti öt előadással és a nyitóbeszéddel együtt végül körülbelül hétszáz percben vettem részt ezen az eseményen. És ebben a hétszáz percben újra meg újra felmerült bennem a kérdés: miről is szól az adott előadás, amit nézek? Mit mondanak ezek a rendezői színházat képviselő alkotók ezekkel a drámákkal, amelyek kiválasztása minden esetben indokolatlan maradt számomra? Mit mondanak a vagy vázlatos, vagy nagyon költséges díszletek, a tobzódó kellékek, az elpazarolt színészi tehetség, a hiányzó rendezés, és mit tesznek hozzá ezek az előadások a rendezők szakmai múltjához?

A. P.: És mi köze van ennek a színháznak a mi valóságunkhoz, hogyan lép párbeszédbe a mindennapi problémáinkkal, kérdéseinkkel, és egyáltalán mire való ez a fajta művészet? Mit keres a néző, aki ide bejön, és mit keres az alkotó, aki halott szerzők szövegeivel foglalkozik?

De mielőtt nagyon beleszédülnénk a kérdéseink sorjázásába, térjünk inkább vissza az előadásokhoz. Emeljünk ki mindegyikből valamit, ami működött számunkra. Én például szerettem a Kurázsi jelmezeit, ez volt az egyetlen jel az előadásban, ami a jelenre utalt: az összeturkált csövesruhák, piszkosfehér bugyogók, földszínű göncök, az esőkabátot helyettesítő széttépett műanyag zacskó – mintha minden kicsit nyirkos és büdös lett volna. De hiába vártam, hogy megjelenjen valami abból a köpnivaló, durva jelenből, amit a ruhák sugalltak, hiába vártam, hogy megértsem, mit jelent ma (a világtörténelem legbékésebb időszakában) a háború, és mit a túlélés, mit a munka, mit a család.

B. Z.: Engem két előadásban is ért klasszikusnak mondható színházi élmény: mind a Kurázsiban, mind A viharban elvarázsoltak olykor a főszereplők, Laczó Júlia (Kurázsi mama) és Marcel Iureș (Prospero) alakítása. Mindkettőjük játéka érett és tapasztalt színészről tanúskodik. Laczó Júlia erőteljes hangja és jelenléte egyszerre az egyedülálló markotányosnőé és a kétségbeesett anyáé, aki mintha nemcsak a szereplők, de kicsit azon kollégái védelmezőjévé is vált volna a színpadon, akiknek a karaktere kidolgozatlan, papírízű maradt. Marcel Iureș meg olyan elegáns könnyedséggel töltötte be a színpadot, hogy az jutott eszembe, ez egy jutalomjáték: az előadás akkor volt számomra jó, amikor ő színpadra lépett. Örvendek annak, hogy láthattam egy olyan alakítást, amelyikben nem zavaró, hogy a színész néha motyogja a mondatait, mert olyankor a szemöldöke beszél helyette.

Ha az öt előadás közül választanom kell, akkor A vihar tetszett a leginkább – mindamellett, hogy Tompa Gábor szakmai tapasztalatát ismerve rendezői ujjgyakorlatnak tűnik, hiánytalanul kitöltött rácstesztnek, korrektül elvégzett munkának. Tulajdonképpen nem rossz, csak érdektelen, közhelyekkel és egyszerűsítésekkel teli előadás.

A Jónás miatt szeretném újraolvasni Marin Sorescu írását, amelyet már az iskolában is nagyon szerettem. Sajnáltam, hogy a produkció csak felmondja azt, és mellékesen hozzátesz egy Ada Milea-minikoncertet Cristina Juncu mint Visszhang előadásában, de Gabriel Răuță (Jónás) színészként felkeltette az érdeklődésem, és szívesen megnézném valami másban.

Ehhez képest a Lóvátett lovagokból semmit sem tudok kiemelni, Șerban teljesen kifogott rajtam.

A. P.: Töröm a fejem, de a Șerban-előadáshoz nekem sem jut eszembe semmi, hacsak nem értjük pozitív kommentként azt, hogy „legalább nem volt dühítő”. Purcărete Oidipuszában értékeltem a két Szophoklész-tragédia, az Oidipusz király és az Oidipusz Kolónoszban összevonását. Azt gondoltam volna, hogy ezáltal majd még bonyolultabb és izgalmasabb lesz nézőként a viszonyom a címszereplővel, hogy empátia, undor, értetlenség, türelmetlenség, sajnálat fog elönteni, ám a szöveg olyannyira meg volt vágva (a teljes előadás egy óra negyvenöt perc), hogy végül inkább úgy éreztem magam, mint aki netes összefoglalót olvas antik dráma vizsga előtt.

A Jónás sajátos világa le tudott kötni rövid időkre, a hal gyomrában talált emészthetetlen szemetekből készült csüngő konstrukció egyszerre emlékeztetett a babaágyak fölé akasztott játékokra és egy hatalmas fára, a részletgazdag tér (díszlet és jelmez: Carmencita Brojboiu) rengeteg tennivalót adott a színésznek, és én is legeltethettem rajta a szemem, ha belefáradtam az értelem nélkül, ám lelkesen előadott mondatok követésébe.

Végül se te, se én nem tudtunk kizárólag a pozitívumokra szorítkozni, úgy látom. Nekem azért nem sikerült, mert – és ez tulajdonképpen a legnagyobb bajom – ezek az előadások számomra teljesen üresek voltak, gyorsan elfelejtettem őket. Semmilyen érzés, gondolat, kérdés, kétely, indulat nem maradt bennem a megnézésük után, nem kerültem közelebb sem az adott anyaghoz, sem az alkotók gondolataihoz, sem az emberi létezéshez, a világ nagy dolgaihoz sem. Egyik sem szólt semmiről, csak volt pár korrektül bevilágított, drága tér, szofisztikált díszlet és jelmez, torokból megnyomott mondat, általánosan harsogó érzés. De mi közük ezeknek az embereknek ezekhez a mondatokhoz, szerepekhez? És hová bújt a rendező a koncepció, a gondolkodás elől? És mi közöm van nekem mindehhez azon túl, hogy elégedetten belesüppedek a puha és kényelmes székembe a meleg és tágas színházteremben, hogy a nézőtérre omló sötétben azt gondolhassam magamról: hej, de kifinomult ízlésű és kulturált, európai szintű színházat fogyasztó néző vagyok! Néha unalmamban az okosreflektorokat számolgattam az előadások alatt. Vajon mennyibe kerül a jó művészet?

B. Z.: Csatlakozom hozzád, az üres és unalmas pillanatokban bennem is csak gyűltek a kérdések: vajon Armin Petras másfél intézményben kap fizetést a két és fél rendezéséért? Vajon az előadásában statisztáló hallgatók, öltöztetők és mellékszerepet játszó díszítők kapnak külön honoráriumot? Vajon mit gondol Andrei Șerban a feminizmusról? Vajon azt gondolja, hogy ő feminista? Ha ezek a rendezők az előadásokon keresztül beszélnek, mit mondanak? Vajon Tompa Gábor azt, hogy ő Prospero, és búcsúzik rendezőként? Vagy inkább azt, hogy ő Jónás, akinek egyik igazgatói pozícióját bekebelezi a másik, és segítségért kiált, csak mi nem halljuk? Hogy ő tulajdonképpen nem szeretne mindenütt ott lenni?

A. P.: Viszont Jónást emberi gyarlósága miatt falja be a hal, és bennem speciel nem ébresztett empátiát az ő szenvedése… De abban sem vagyok biztos, hogy – visszatérve az előadásra – Tompa lát kiutat a hal gyomrából Jónás számára. Ismerős ez az állandósított létezés előtti-utáni tér az ő és a kortársai színházából, a világban elveszett entellektüel magánzárkája, de nem tudom, mit kezdjek vele. Számomra az elefántcsonttoronyba, halbendőbe, abszurd terekbe zárkózott mondatok és gesztusok már nem jelentik a művészetet.

Kurázsi mama és gyermekei (r.: Armin Petras). Fotó: Biró István

B. Z.: Felejthető rendezői színházi előadások helyett én is inkább azzal foglalkoznék, amit ezek a szövegek, témák a mai társadalom számára jelenthetnek: például miért ilyen kevés a román darab a romániai magyar színházban, és fordítva? Miért nem beszélünk inkább úgy a feminizmusról, hogy megnézzük, miért van csak két női rendező a programban? Miért szükségszerű ma a kritikus reflexió, amikor Shakespeare-t állítunk színpadra?

De leginkább az foglalkoztat, hogy nem tudom, hogy miről szólt ez a fesztivál: arról, hogy van? És miért van? Azért, hogy legyen? Szívesen gratulálok Tompa Gábornak és az UTE-nek a fesztivál „újraélesztéséért”, ha meg tudják válaszolni, hogy miért is tették. Egyébként pedig miért nem teszi fel senki a kérdést, hogy miért nem létezett ez a fesztivál tizenegy évig?

Az eseménnyel kapcsolatos legtöbb nyilatkozatból és hivatalos sajtóközleményből úgy tűnik, hogy a legfontosabb érv mégiscsak az, hogy évekig nem volt. Rangját nevek és számok sorolásával hangsúlyozzák az intézmények. Én pedig összegeket sorolok: az esemény összköltségvetése közel 400 000 euró (a számolás könnyítése végett kerekítve használom az összeget), amit 65:35 százalékos arányban biztosított a román és a magyar állam. 75 000 eurót adott Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa,[2] ebből következik, hogy nagyjából 185 000 eurót adhatott Románia Kultúra és Nemzeti Identitás Minisztériuma, illetve körülbelül 140 000 eurót a magyar kormány. Tizenkilenc produkció volt, átlagosan 3500 forintos jegyárral…

A. P.: Ami a kolozsvári színház rendes jegyárainak is majdhogynem duplája!

B. Z.: …összesen huszonhat alkalommal. Az UTE éves tagsági díja 13 000 euró, és a szervezetnek különböző kategóriákban (intézményes, egyéni vagy tiszteletbeli) harmincnégy tagja van. Egyébként Románia Kultúra és Nemzeti Identitás Minisztériumának későn jóváhagyott éves fenntartói támogatása évi 2,9 millió euró a Kolozsvári Állami Magyar Színháznak.

Ezek az összegek persze nem azt mutatják, hogy mennyibe kerül a jó minőségű művészet. Inkább azt tudjuk kiszámolni belőlük, hogy mennyit költhet el egy jó presztízsű állami intézmény valós elszámoltatás és felelősségre vonás nélkül. Vagy hogy mennyit szán Kolozsvár városa egy olyan jó nemzetközi marketingfogásra, mint a 18. UTE fesztivál, és mennyit az egyéb helyi kulturális események támogatására. (Összehasonlításképpen: a Temps d’Images független és nemzetközi előadó-művészeti fesztivál tíz évig létezett Kolozsváron, 2017-ben megszűnt, többek közt a városi támogatás elmaradása miatt.) És gondolkodhatunk azon is, hogy Magyarország kormányának miért erre a kiemelt eseményre van plusz 140 000 eurója (ahol egyetlen magyarországi előadás szerepelt, a Vígszínháztól A diktátor), és nem, mondjuk, a Nemzeti Kulturális Alap pályázataira.

A. P.: A számok számomra zavarba ejtőek, ahogy az impozáns díszletek és a profin bevilágított tér is. Független és szabadúszó színházi alkotóként nem tudok mit kezdeni ezekkel a nagy eurókkal, amikor az én honoráriumomat, amelyből sajnálok magamnak egészségbiztosítást fizetni, kínkeservesen megírt aprópénzes pályázatokon, jó román lejben adják meg. Független alkotóként ahhoz vagyok szokva, hogy a jó művészethez nem kell sok pénz. Miközben volt szerencsém már olyan előadásokhoz is, amelyeket ilyen szép kerek eurókból készítettek, és legalább ilyen szép kerek revelációim voltak utánuk. Tehát, félreértés ne essék, a jó művészet lehet drága is – és miért másért járna a kolozsvári néző drágán a nagy állami színházba, mint azért, hogy tanúja lehessen annak, hogy milyen érett és izgalmas alkotók bonyolult és elbizonytalanító, fájón aktuális és elementárisan egyetemes, igényesen és profin létrehozott munkája? És hogy nagyban lássa, amit kicsiben érez, hogy elkápráztassa nemcsak a látvány, a gondolat is? De itt a mozgó díszletek, vonuló színészegyéniségek, színváltó reflektorok nem tartogatnak mondanivalót a világról, legfeljebb a saját valamikori világukra utalnak, az alkotók hajdani sikereire, az anno megfogalmazott formabontó ötletekre, amelyektől harminc éve még megrengett a romániai színház.

Ha az UTE általunk nézett előadásaiban keressük a romániai színházat, akkor joggal gondolhatjuk azt, hogy az utóbbi évtizedekben nem változott a színház mint művészet, ám a technikai fejlődés átvette a hatalmat a gondolattól és az invenciótól, és hogy a színház fejlődése tulajdonképpen a látvány tökéletesítésében rejlik, és nem is lehet más esztétikai, netán politikai kihívás ebben a művészeti formában. Ha pedig ezek az előadások által és az UTE szemüvegén keresztül vizsgáljuk azt, hogy mit jelent a színház, akkor könnyedén juthatunk arra a következtetésre, hogy ez a művészet pontosan a fentiek miatt a továbbiakban még drágább lesz. Ha valóban ez volna a színház helyzete, akkor azt mondhatnánk, ezek a szervek ne is adjanak nekik több pénzt, hiszen vége a műfajnak. De az igazság nem ez: van színházi invenció 2019-ben is, vannak új formák, új gondolatok, kísérletek és munkák, amelyek alapjaiban megrengetik az eddigi elképzeléseinket, és amelyek szervesen és bonyolult módon, érzékien és érzéssel közvetítenek a valóságunkról is. Csakhogy a fenntartók és döntéshozók inkább halott tetemeket balzsamoznának ájtatosan a szép kerek euróikkal. De ne feledjük: ahhoz, hogy Purcărete 2019-ben egy szőrös vaginára emlékeztető kapun engedje át az Oidipusz szereplőit, vagy ahhoz, hogy Șerban női szereplői magassarkúban fintoroghassanak a férfiakra, vagyis hogy felületesen és üresen utalhassanak a huszadik század olyan forradalmi gondolataira, mint amilyen például a feminizmus, elengedhetetlenek azok a folyamatok, amelyek pontosan az ilyen fesztiválok miatt nem kerülnek támogatásra. Ha majd sikerül minden pénzt elvenni a radikális, kísérletező, politikus, szociálisan érzékeny, az alkotói folyamatokat és a nézőt demokratizáló, társadalmi felelősséget érző alkotóktól, csoportoktól és eseményektől, akkor remélhetőleg elég drágák lesznek a jegyek is ahhoz, hogy a nézők inkább valami más mulatság után nézzenek. Én azt ajánlom, már most tegyék azt.

[1] Forrás: https://www.maszol.ro/index.php/kultura/118386-europa-tizennegy-reprezentativ-szinhaza-jon-kolozsvarra-november-vegen, hozzáférés: 2019.12.05., 07:56.
[2] Forrás: https://kronikaonline.ro/kultura/kolozsvaron-mutatkozik-be-az-europai-szinhazak-legjava, letöltés: 2019.12.05., 07:58.