Werkfilm ez leginkább. Akkor is, ha az alkotók „dokumentumfilm-online-próba-videókonferenciá”-nak hívják a formát, melynek segítségével rögzítették egy készülő előadás kidolgozottsági szintjét, megnyitva előttünk otthonuk egy-egy szögletét is. A 2020-as koronakarantén kezdetén az élménymegosztás adakozó aktusa lett ez a kevert műfajú játék.

Megtapasztaltuk, milyen az, amikor kortárs alkotók rácsodálkoznak egy 1667 novemberében bemutatott drámára, melynek szereplői a mai, pattogó dialógusokkal ellentétben kisebb tirádákban vitatják meg egymás elme- és lelkiállapotának esetleges kedvükre valóságát. Egy-egy színészi megszólalás néha egész nyomtatott oldalnyi. A munka alapjául használt Szabó Lőrinc fordítás gazdag, klasszikus szövege alapszinten is briliáns levegőgazdálkodást kíván. Ám itt ez nem is elég, hisz a videokonferencia egymás mellé másolt képernyői, s az alig mozdítható kamerák csak meghatározott láthatási szöget tesznek lehetővé. Így aztán korunk valóságshowinak ágyneműillatú közelsége ad egy másik stiláris végpontot is. Kommunikációs kötéltáncra kényszerülnek így a játékosok, miközben mérhetetlen indulatok tolódnak az arcunkba.

Racine darabjában oroszlánok üvöltenek. Zeng az ég és mennydörög a puszta, mert szörnyű nagyvadak vannak akadályoztatva vágyaik teljesítésében. Azaz: Oresztész (Patkós Márton) szereti Hermiónét (Józsa Bettina m.v.), aki szereti Pürrhoszt (Borsi-Balogh Máté), aki szereti Andromakhét (Hámori Gabriella), aki szereti Hektórt, aki halott. A dráma anyagából szövegkönyvet formáló hármas – Ari-Nagy Barbara, Gáspár Ildikó és Závada Péter –szerepösszevonásai révén, Horkay Barnabás Püladész bőrébe bújva játssza a segítő karakterek java részét. Asztüanax, Hektór és Andromakhé kisfia képében a kiskamasz Csillik Ákos ül laptopja előtt. Őt a Főnixet, Pürrhosz testőrét játszó Vajda Milán tanítja meg rántottát sütni a záró jelenetben.

A sokszor ötös, de leginkább kettős osztatú képernyő mozdíthatatlansága ellen szellemesen dolgozik a rendező, Gáspár Ildikó. Néha mutat egy-egy figyelő, bámész arcot az ágálók közelében, így az akción kívüli szereplők épp olyan tettre kész koncentrációval követik a játszótársakat, mint amikor a színészek nem mennek ki a színpadról a jelenetük végén, hanem körbe ülik a játékteret. A rugalmas játékmód és a szinte kecses dramaturgia néha meghagyja a jelenetek privát befutóit. Ezeken a képeken látjuk a megszólalásra való színészi rákészülést, a próbán még megengedhető tévesztést, a figyelem elkalandozását vagy a másik munkájában való gyönyörködést.

Tíz napjuk lett volna még a bemutatóig, amikor le kellett állniuk a próbákkal. De ez a még a „Hogyan készül?” sorozatba is beillő dokumentum azt mutatja, már „megvan” az előadás, készen áll rá mindenki. Gáspár Ildikó 2004-ben dramaturgként már megmerítkezett Andromakhé történetében, az akkori, Lukáts Andor által rendezett Ódry színpadi bemutató szerzője viszont Euripidész volt. Számtalan variációban mesélték már el Hektór özvegyének rémisztő történetét Racine előtt is. A megfelelni vágyástól nem mindig idegenkedő Racine végre sikert arató, harmadik darabjában tudatosan törekedett a nagyszerűségre. Leegyszerűsítette a történéseket, így Andromakhé nála mindvégig özvegy és hibátlan, hős anya maradt. Az alkotói szándék érzékelhetősége azonban nem kedvetlenít el bennünket, mert Racine-t a maga nagy tehetsége fölé emeli írói fortélyainak, a mű ma is hat, csak legyen, aki tolmácsolja. S hogy mitől olyan mai ez a dráma? Például attól, hogy – mint Szerb Antal írja – „Racine volt az első, aki felismerte és tragédiává súlyosbította azt, hogy a szerelmes, annak szemében, aki nem szereti viszont, egyszerűen levegő, nem is létezik.”

Ettől szenved szegény Oresztész, aki ráadásul – lévén hogy az ő apja Agamemnon volt, Hermiónéé meg annak testvére, Meneláosz – első unokatestvérébe, a mitológiai botrányok hősnőjének, Helénának a lányába szerelmes, gyógyíthatatlanul. Patkós Márton igen sokkal járul hozzá a játék sikeréhez. Szép, ahogy először szinte olvassa csak a szövegét, majd hirtelen tele lesz érzelemmel, hibátlanul artikulál, s bátran csúfítja el magát, torzonborz és tragikus szelfiket küldözvén a világba.

Kollektív bűvészmutatvány, ahogy ez a folyondáros szöveg életre kel az Örkény színészei száján. A Hermiónét vendégként játszó Józsa Bettina pedig igen illik a csapatba. (Csöppet sem bántó, hogy a reakcióidők rokonsága s a féken tartott indulatok tökéletes kidolgozottsága többször is Schell Juditot juttatja eszünkbe.) Horkay Barnabás remek Püladésza mellett talán ő a legmaibb figura a történetben. Azon meg csak mulatni lehet, hogy mit szólna a mai „kukkolós” játékhoz Keresztury Dezső, aki – amikor a Major Tamás által 1939-ben rendezett darab nemzeti színházi bemutatóját látta – fölrótta a Hermiónét játszó Tőkés Annának, hogy nagyon is átüt játékán az utóbbi időszakban játszott Shakespeare darabok elevensége, vagyis nem eléggé „klasszikus”.

Szép, ahogy egymásra lapolódik két anyaság érzete, a szerepbeli és a valóságos élet kapcsolata Hámori Gabriella Andromakhéjának filmbeli megformálásakor. Iszonyatos elszántság fűti, s emellett van benne valami a fehér márványszobrok erejéből, ahogy azt Racine elképzelte. Jó lenne mihamarabb élőben látni.

Mert amit látunk, az mégsem színház, hanem a színházról szóló vallomás. Az első percek ráadásul alaposan megdolgoztatják a nézőt. A nagyon intenzív közléseknek köszönhetően gyorsan megtudjuk, hogy ki mit akar, de fölmerül s kérdés: „No, de ki vagy? Izguljak érted vagy vesztedet kívánjam épp?” Aztán persze megindul az örvény, s visz lefelé. Sokat megtudunk Racine-ról, a színházról, a színészekről s a színészetről, túlélési technikákról meg a változatlanul rettentő, nagybetűs Emberről. Csodás csalétek e műsor, arra is jó, hogy lelkeket halásszon a színház számára.

Most, hogy a drámaórákat is digitalizálni próbálják – ami természetesen nem lehetséges, csupán bizonyos, a drámajátékokhoz tartozó munkaszakaszok és technikák szervezhetők meg a távolból – ügyelnünk kell, hogy a színházat, melynek elidegeníthetetlen sajátja, hogy egyszerre térbeli és időbeli folyamat, teljes mértékben föl ne válthassa az oktatásban a színházról szóló információk átadása. Semmiképp ne legyen „kipipálható” ily módon például az ifjúság színházzal való találkozása. Szoktuk idézni Kodály Zoltánt, aki rosszallóan emlegette a „ról-ről embereket”, akik sokat tudnak az alkotókról és a művekről, de a művel magával, s annak lényegével nem volt igazi találkozásuk. Léteznek ők ma is, különösen a bölcsészegyetemek és, sajnos, a nevelőképzés intézményeinek közelében. De most nem erről van szó, s ezért nem kell megvonni magunktól a tájékozódás lehetőségét.

A karanténkultúra közvetítésdömpingje sok olyan embert tesz most boldoggá, akiknek fontos a színház. Vidéki gyerekkoromban a hokedlire terítettem valami függönymaradékot, s egy pohárkában mézet, kakaót meg talán tejfölt kevertem össze, hogy valami nem mindennapival ünnepeljem a Luxemburg grófja rádiós közvetítését. Később a szomszédék tévéjén látott szürkésfehér Leányvásár lett felejthetetlen. Kapuélmény volt, mindkettő.

Gáspár Ildikóék konferenciaszínháza mályvaszínű címlappal kezdődik, Püladész mályvaszín pokrócot terít a vállára, s a végén is ilyen színű inzertekkel tagolódik a kóda, noha sötéten véres történetet láttunk. Ez a színválasztás jellemző arra a csúfondáros, könnyed, s mégis könnyes humorra, ami mindvégig áthatja ezt a hibrid horrort, s ami nagyon izgalmas tud lenni. (Oscar Wilde regényhőse jegyzi meg egyébként: „Sose higgy az olyan nőnek, aki mályvaszín ruhában jár, akármilyen korú is. ….az mindig azt jelenti – múltja van.”)

E cikk befejezésének pillanatában 4928 megtekintést jelez a képernyő. Nem lesz könnyű jegyet kapni majd a produkcióra. Ez most a fontos. Kedves nézők – „Menjetek, készüljetek!”

Hol? Örkény Színház YouTube-csatornája
Kik? Szereplők: Hámori Gabriella, Borsi-Balogh Máté, Patkós Márton, Józsa Bettina m.v., Horkay Barnabás m.v., Vajda Milán, Csillik Ákos.
Szabó Lőrinc fordítása alapján a szövegkönyvet készítette: Ari-Nagy Barbara, Gáspár Ildikó, Závada Péter. Ötlet: Gáspár Ildikó, Závada Péter. Vágó: Gáspár Ildikó. Súgó: Mészáros Csilla. Grafika, főcím: Nagy Gergő. A rendező munkatársa: Laky Diána. Rendező: Gáspár Ildikó.