Spiró Györgynek ez az először 1985-ben bemutatott, remek darabja nem öregszik. Mostani, Árkosi Árpád által rendezett előadását meg valami különös, rétegzett idő uralja.

Salétromszürke, vedlett házfalak futnak az orrunk előtt, föl a magasba. Alig vehető ki rajtuk a többször is rájuk fújt, fehér felirat, mely a központi törődés számonkérő odafigyelését és elismerését jelezte valaha: „Tiszta udvar, rendes ház”. A feliratok fölött minden bizonnyal a szanálásra ítélt épület nyitott folyosói szaladnak körbe, de mi ezeket már nem látjuk, nekünk most a földszinti lakók életéhez lesz közünk. Balra két, begombolt lelkű ajtó, szemközt is kettő, keskeny, deszkalappal fedett, ám indulattal nyitható és csukható, leskelésre is alkalmas ablakfélékkel. A jobb hátsó sarok szűk, talán valahol kocsibejárónak induló bejáratot sejtet, a külvilág abból az irányból engedi haza a különbözőképp megrágott szereplőket. Jobbra szőnyegporoló állvány. (Ez, sajnos, vadonatúj lakatosipari remek, nem az ideillő, repedezetten is hengerforma, vasalt végű fagerenda, amire a fiú barátja az elhangzó szöveg szerint emlékezni vélhet kiskorából.) Díszlettervező: Ondraschek Péter.

Fotók: Ilovszky Béla

Spiró Györgynek ez az először 1985-ben bemutatott, remek darabja nem öregszik. Mostani, Árkosi Árpád által rendezett előadását meg valami különös, rétegzett idő uralja. Ondraschek Péternek köszönhetően a helyszín ugyanaz, mint amiről József Attila beszél az 1932-ben született Külvárosi éjben. („A mellékudvarból a fény / hálóját lassan emeli, mint gödör a víz fenekén / konyhánk már homállyal teli.”) S ha egy bő emberöltővel ezelőtt, a nyolcvanas években már nem lehetett elhallgatni, milyen az, amikor egy ország nem működik, most meg kell fogalmazni, milyen az, amikor már nem is emlékszünk a működés hajdani, zörgő-hörgő szakaszaira. A kelleténél talán erősebben összepréselt cselekményű, mindazonáltal érvényes előadás született Rákosliget húsz éve működő, s most felújítás előtt álló színházában.

Akik ezt az írást olvassák, föltehetően ismerik a művet, nem kötelező hát kerülgetnünk a cselekmény váltópontjait, ügyelve a nézők majdani, el nem rontandó élményére. Tudjuk tehát, hogy már az első jelenetben „oktávot ugrik” a darab: megjön a Vénasszony, zsákmányával, a fagyasztott csirkefejek cicusának szánt csomagjával, s észreveszi, hogy imádott macskája döglötten lóg a porolóra akasztva. Ennek a pillanatnak a rendezői és színészi megoldása meghatározza az egész előadás ütemét, mélységét és távlatait.

Sokan lesznek, akik az öregasszonyt játszó Horváth Zsuzsa kedvéért indulnak színházba, s döntésükért meg is jutalmazódnak majd. A rendezői szorongás és kudarckerülő munkamódszer azonban mintha kisebb aurát engedélyezne Horváth Zsuzsa sugárzó lényének, mint amit az bevilágítani képes. Ennek rögtön, induláskor jelét is adja. Óriási a pillanat, amikor a macska hívogatása után, minden zugba beleszagolva, a porolótól egészen eltérő irányba nézve egyszer csak lemerevszik az asszony, mert már észrevette a bajt. Horváth Zsuzsa szoborrá bénulása hatalmas csöndet teremt, olyat, amely alatt mindannyiunk szívdobogása meglódul. Még mindig csönd van. Majd a Vénasszony odalép a macska teteméhez, levágja a madzagról, s magához szorítja. És ekkor, sajnos, mint valami lábjegyzet vagy tudálékos iskolai magyarázat, megszólal valami muzsika, s lakásajtajáig kíséri a nőt. Így lesz melodrámává a már vissza alig hívható tragédia bevezetője.  De azért nincs veszve minden.

Berobban az intézetből kimenőt kapott Srác (Sütő András) meg a Haverja (Károlyi Krisztián), egyrészt hogy megnézzék, megdöglött-e macska, másrészt, hogy újra nekiálljanak dörömbölni a csukott lakásajtón, ahová később a fiú reszketve várt apja (Menszátor Héresz Attila) is megérkezik, a szokásos alkoholfelhő védelmében. Megrázóan szép, ahogy a Sütő András által játszott fiú közeledni próbál ehhez a gyönge, minden tekintetben méltatlan, számító és vénülő gyerekemberhez. Az előadás egyik nagy értéke Sütő András Srác-figurája.

Nagyváradi Erzsébet reszelős hangú, aktív nemiségű Szomszédnője tűzpiros ruhájában, drága köntösében és kopogó, magassarkú papucsában maga a világutálat, de a reménykedő kitárulkozás is. (Jelmeztervező: Mészáros Zsófia) Kebleinek alkalmankénti helyzetbehozása azonban megint csak rendezői túlbiztosítás, nagybetűs kiemelés az előadás szövegét nehezebben olvasó, színházhoz nem szokott nézőkre számítva. Elképzelhető, hogy Árkosinak igaza van. Lehet, hogy itt és most így lehet befogadni ezt a történetet, lehet, kell ide egy-két csettintő kiáltás, hogy a mozivászonhoz szokott (és bizony, titkon itt is pattogatott kukoricát majszoló) fiatalok az élő ember látványát is értékeljék.

Van, persze, aminek most sem lehet ellenállni, s ez az alkotói és nézői élményközösség pár jól érzékelhető momentuma. Ilyen a jó ritmusú, többszólamú jelenetek, az egymásrabeszélések zeneileg is érvényesülő sorozata. Ilyen Fehér Ildikó tört idegzetű, babaarcúra fonnyadt, középen elválasztott hajú, szemüveges előadónője az önkormányzattól. Ilyen a Bakfis (Szűcs Laura) és a Csitri (Kátai Kinga) vihorászó párosa, akik közül a Csitri mára egész biztosan bekerült a befutottak élvonalába. A darab idején még csak jómódú kölyöklány, bóbitás ravaszka a különórára érkező lány, Kátai Kinga kiváló alakításában. De ez a fruska már – ahogy mondják az ilyenre – „rafinált, mint a cirkuszi ló”, és 2020-ra talán egy több céggel rendelkező, dagadt zsebű képviselőasszony lett belőle, aki a sorsunkról dönt éppen.  Ellentéte a rendre tényleg (!) vigyázni szándékozó, mindenkit ismerő Törzs (Szemán Béla) és annak hadsegédje, a Közeg, a holdvilág tekintetű kisrendőr, akit Illés Dániel játszik ifjúi bájjal, szeretnivaló, tiszta naivitással.

Nincs könnyű dolga a laposka szatyrát lóbáló, sárga kabátos, csóró Tanárt játszó Kálid Artúrnak, hisz neki kell tolmácsolnia a lételméleti és erkölcsi kérdésekkel súlyosbított, idézetekkel nehezített írói szövegrészeket. De megoldja. Mindvégig látszik, hogy néki, egyedül néki van egy kicsi, de belakott birodalma a felhők között, ő az, akinek van hova menekülnie ebből a szúrós egérszagból. Érzi ezt mindenki, s legfőképp érzi a Vénasszony.

Bár Horváth Zsuzsa nem vénasszony ebben az előadásban. Ő a Nő, a kortársunk, az Ember, akit most megpróbál az élet. Fölékszerezi hát magát, rémületes, zöldeskék klipszeket csippent a fülcimpáira, s a féltett, tompa lila kardigános szettjében készül a hivatalba, intézkedni. Csodálatos a házasságára és ballépéseire visszaemlékező monológja, amit fiatalabb szomszédasszonyába csimpaszkodva köhög ki magából. De elkapja ő a Tanár zakóját is, tépi és marja a körötte levőket, mert választ akar kapni: miért, hogy ez a mostani büntetés, a szeretett macska rút kivégzése, éppen őt sújtja? Aztán rájön, nagy furmányosan. Előhívja magából a társadalmilag is elvárt bűntudatot, s hogy azt valami jótettel helyre üsse, megfizetni készül a vétkeiért. Megtakarított forintjait a fiúra hagyná. Csakhogy erre nincs alkalma. A zavarodott Srác azt hiszi, az asszony vette el apja pénzét. S bár forgatja és mutogatja a fagyott csirkefejek szétdarabolásához elővett fejszét előzőleg, a döntő pillanatban mintha nem vinné azt magával. Valami módon végez azonban öregasszonnyal, ezt mutatja vértől lucskos ruházata, s legfőképp – s ez nem egészen érthető – vértől vörös szája széle, ami egészen horrorisztikus eljárásra enged következtetni.

Itt egyébként megreccsen a dráma, nagyobb kitartás, hosszabb, fölemelt pillanat kellene a tragédia fölfogásához, túl gyors a rémült rendőrök reakciója is a „felderített” tettre, s kissé erőtlen, bár érthető a befejezés. Az apa és a tántorgó Anya (Túróczi Éva) észre sem veszik, mi történt. Mennek tévét nézni. Sötét.

Az emberélet nem lett drágább napjainkban sem. Sőt. A jövőkép hiánya, a kényszerű együttélés és az együttélésre való képtelenség együttvéve félelemmé áll össze, a félelem pedig fékezhetetlen agressziót szül. A jó másfél órás, tizenhat éven felülieknek ajánlott játék során a Vénasszony fölteszi a nagy kérdést: „Tanár úr! Van isten?” S ki bűntudattal, ki büszkeséggel megpróbálja majd megfogalmazni a számára érvényes választ, vagy csak bekarikázza a kérdőjelet. Esetleg azt mormolja, hogy igen, lehetséges. Bár jó ideje nem találjuk.

Színház azonban, az biztosan van Rákosmentén.

Hol? Gózon Gyula Kamaraszínház

Mi? Spiró György: Csirkefej

Kik? Szereplők: Horváth Zsuzsa, Kálid Artúr, Nagyváradi Erzsébet, Menszátor Héresz Attila, Túróczi Éva, Sütő András, Károlyi Krisztián, Szemán Béla, Illés Dániel, Fehér Ildikó, Kátai Kinga, Szűcs Laura

Díszlet: Ondraschek Péter. Jelmez: Mészáros Zsófia. Zenei munkatárs: Fehérvári Lilla. Súgó: Paku Éva. Rendezőasszisztens: Kabódi Szilvia, Tóth Zsófia. Producer: Szabó Ágnes. Rendező: Árkosi Árpád