A drámai színésznő címkéje kíséri főiskolás évei óta. Nagyon korán találták meg fajsúlyos főszerepek a Budapesti Kamaraszínházban Valló Péter, Ruszt József rendezéseiben. Diploma után a Radnóti Miklós Színházhoz szerződött, aminek tizenhét évig volt tagja. Sokféle nőtípust játszott klasszikusokban és kortárs magyar darabokban egyaránt. 2017 óta a szabadúszó színészek táborát erősíti.

Fotó: Szeidl Marian

– Hogyan találod fel magad ezekben a nehéz, koronavírusos időkben?

– Az első előadásom március 14-én maradt el, akkor még úgy tűnt, hogy ez a korlátozás néhány hétre szól, ma már tudjuk, hogy a kényszerszünet jóval hosszabb ideig fog tartani. Nagyon ambivalens érzéseim vannak ezzel kapcsolatban. Egyrészt félelmetes, hogy a hivatásunk egyik napról a másikra – még ha átmenetileg is – elveszti létjogosultságát, hiszen egy színész csak a színpadon lehet színész, egy közösségi térben, ahol sorsokat ábrázol, miközben mások nézik. Ez home office-ban ugyebár nem működik. Másrészt pedig érzek valami megkönnyebbülést, hogy kiszállhatok végre a mókuskerekemből, amit már csak én pörgetek, hiszen harmadik éve szabadúszó vagyok, de épp ezért ott van az állandó kihívás, keresés, elégedetlenség, hogy mindig utána kell nyúlni valaminek. Hát, ez a kényszeresség most megszűnik, otthon vagyok, teszek-veszek, minden napra kitalálok valamit, és egyelőre nagyon jól érzem magam.

– Azért egy színész számára nagyon nehéz lehet, hogy nem állhat színpadra. Épp ezért sokan próbálkoznak online felületen valamilyen felolvasással, magánprodukcióval. Ilyesmire nem gondoltál?

– Igen, amikor jött a rendelet a színházak bezárásáról, az első gondolatom nekem is ez volt, hogy fogom az egyik meghatározó regényemet, és csinálok egy kis folytatásos felolvasó estet. Amíg az utolsó bevásárlásokat bonyolítottam, szépen végig is gondoltam, hogy ülök majd a fotelben törökülésben, valami hangulatlámpa mellett… és mire hazaértem, Grisnik Petra Facebook-oldalán elindult egy nagyon szimpatikus egyszemélyes színház, fotelből, hangulatlámpával. Ezen jót mosolyogtam.

– De itt van ez a nagyszerű kezdeményezés, hogy az online oktatáshoz színészek mondjanak fel verseket, regényrészleteket, amit a magyartanárok a leadott anyaghoz felhasználhatnak…

– Ez egy csodálatos ötlet Bíró Krisztától, természetesen én is azonnal fölajánlkoztam, úgyhogy mégiscsak le fogok ülni a fotelbe, hogy elmondjak néhány verset. Ez a jelenlegi vírushelyzettől elvonatkoztatva is nagyon hasznos lehet, hiszen egy 14-15 éves gimnazistának óriási segítség, ha nem a tankönyv százhuszonvalahanyadik oldalán találkozik egy Babits-verssel, hanem mondjuk Gyabronka József előadásában, és egyszer csak megérti, hogy az a vers szól is valamiről, sőt gondolatai, asszociációi támadnak tőle, közel kerül hozzá az anyag. Ez borzasztóan fontos, hiszen az oktatásnak amúgy is az a legnagyobb hibája, hogy teljesen személytelenné vált.

– A versmondás, gondolom, közel áll hozzád, hiszen gyakran fordulsz meg költői esteken, könyvbemutatókon, és van egy saját Weöres Sándor-versekből készült előadásod, a Sárkánylehelet.

Sárkánylehelet

– Nagyon szeretek verset mondani, különleges és kockázatos terepe ez az előadó-művészetnek. Nincsenek mankók, nincs mi mögé elrejtőzni, egy az egyben kell közvetíteni valamit, ráadásul tűpontosan, mert egy versben nem mondhatom azt, hogy: Honnan tudjam, másnak e tájék mit jelent… Amikor az ember egy előadásban játszik, ömlik belőle a szöveg, mert a szituáció, a lelkiállapot megágyaz neki, belefér, hogy egy-két jelzőt fölcserél, de a versmondás egész más koncentrációt és agymunkát igényel. A Sárkányleheletre egyébként nagyon büszke vagyok, hat éve játszom különféle helyszíneken a TRIP hajótól kezdve intim hangulatú kávéházakig. Azt hiszem, ebben a jelenlegi kényszerszünetben épp a Sárkánylehelet fog a legjobban hiányozni. 

– Te is tipikusan az a gyerek voltál, aki sorra nyerte a szavalóversenyeket az általános iskolában, és téged állítottak ki az iskolai ünnepélyekre? Mikor mutatkozott meg nálad a szereplésre való hajlam?

– Anyukám mesélte, bár erre én egyáltalán nem emlékszem, hogy hároméves koromban egy nap úgy jöttem haza az óvodából, hogy szóról szóra elmondtam a „nagyok” ballagóműsorát. Egyszerűen megjegyeztem minden sort. Viszont tisztán emlékszem egy másik, nagyon konkrét helyzetre ebből az életszakaszból, amikor is – gondolom egy november 7-i óvodai ünnepségre – meg kellett tanulni egy kommunista költő versét Leninről, amit én büszkén elszavaltam otthon a szüleimnek, és nem értettem, hogy miért nem örülnek neki. Lehet, hogy tulajdonképpen ezért lettem színész, nem bírtam elviselni, hogy nincs sikerem.

– Valahol nyilatkoztad, hogy a nagymamád is színésznő akart lenni, aki Bara Margittal járt Kolozsváron egy osztályba, és ő is áttelepült Magyarországra. Ezért a párhuzamért is vállaltad el Bara Margit szerepét Vitézy László tv-filmjében, amiért tavaly megkaptad a legjobb női alakítás díját?

– Biztosan közrejátszott ez is. Én egyáltalán nem ismertem a nagymamámat, és amikor pár éve egy családtagtól megtudtam, hogy színésznő akart lenni, teljesen ledöbbentem. Hirtelen megértettem, honnan van bennem ez a nagyon mélyről jövő szenvedély a színészet iránt. Persze ő sohasem került színház közelébe, de az ambícióit, a vágyait, úgy látszik, mégiscsak megörököltem. Bara Margit valóban az osztálytársa volt a nagymamámnak, ami számomra egy különös, már-már misztikus egybeesést jelentett. Amikor megkaptam a forgatókönyvet, lázas nyomozásba kezdtem, hogy kicsit tisztábban lássam, mi is történt Bara Margittal, de semmiféle korrekt magyarázatot nem találtam arra, hogy mi volt pontosan a háttérben, ki támadta be, ki lehetetlenítette el a szakmai életét. A pályatársak közül néhányan talán tudták az igazságot, de ők is hallgattak. Megjelent egy-két könyv, ami inkább csak találgatásokba bocsátkozik, szóval nem lett számomra tisztább a kép. Ez a tv-film is egy fikció, ami válaszokat próbál keresni a valós történésekre, és nagyon fontosnak tartom, hogy Bara Margit személye és tehetsége a köztudatban maradjon.

Fotó: Szeidl Marian

– A következő filmes munkád a BÚÉK című film volt Goda Krisztina rendezésében. Ha jól tudom, majdnem négyszázezren látták a mozikban. Érezted ennek a hatását?

– Fura, de Magyarországon csak az hoz igazán népszerűséget egy színésznek, ha a televízióban szerepel. Ilyen értelemben a Csak színház, és más semmi című sorozat sokkal inkább megjegyezhetővé tett az emberek számára. Ezzel nincs is semmi baj, de a TV-csatornák nagyon ódzkodva mernek bevállalni komolyabb témájú sorozatokat, vagy ha igen, éveket ülnek rajta, mert minden csatorna a gyors, látható sikerre hajt. Pedig az igényes, nem feltétlen a szórakoztatásra irányuló sorozatokra egyre nagyobb igény van, legalábbis az amerikai tendencia ezt mutatja. Az Aranyélet is ezért tudott sikeres lenni. Az emberek igenis igénylik a minőséget, és ebben a tévés-filmes szakmának iszonyú nagy felelőssége van. Évekig etettek minket a minősíthetetlenebbnél minősíthetetlenebb magyar közönségfilmekkel, aztán egyszer csak jött egy időszak, amikor tele lettek a mozik az Enyedi Ildikó vagy Ujj Mészáros Károly által rendezett filmekkel. Remélem, hogy a sorozatgyártásban is eljön az az időszak, amikor a megrendelő részéről nem kell feltétlen erőltetni azt, hogy egy széria mindenáron vicces, rosszabb esetben gagyi legyen.

– Vállalnál újra szerepet sorozatban?

– Persze, ha biztosítva látom az igényes, színvonalas munkát. Pár hónapja leforgattunk egy pilotot egy remek csapattal, iszonyúan élveztük, és mindannyian nagyon drukkolunk, hogy legyen is belőle valami. Persze, ez a jelenlegi krízis mindent totálisan bizonytalanná tesz, a filmek gyártása is leállt határozatlan időre.

– Szabadúszóként nem lehet könnyű ez a helyzet. Nem keserít el, hogy most nem vagy társulati tag?

Fotó: Szeidl Marian

– Fogalmam sincs, hogy mi várható, de egyáltalán nem vagyok egy elkeseredő típus. Most úgyis pengeélen táncol minden, nem csak az egzisztenciális biztonság a tét. Rengeteg dolog formálódik bennünk, körülöttünk.

– Tizenhét éven át egy társulathoz tartoztál, a Radnótihoz. A Bálint András-féle klasszikusabb, polgáribb értékrendű színházhoz való kötődésed az oka annak, hogy az igazgatóváltáskor otthagytad a társulatot?

– Nem, egyáltalán nem. Tizenhét év iszonyatosan hosszú idő, és azt gondolom, hogy nem egészséges, ha egy színész túl sokáig marad egy helyben. Kellenek a kihívások és az új impulzusok. A Radnótiban töltött időszak alatt többször éreztem magamban késztetést, hogy váltani kellene, de vagy gyáva voltam hozzá, vagy jött egy következő évad, amiben éppen nagyon jól tudtam működni, mert fontos szerepeket kaptam. Aztán megint jött egy hullámvölgy, amikor nem találtam a helyem, frusztráltnak, nyugtalannak éreztem magam. A biztonságba nagyon könnyű beleragadni, és egyszer csak azt vettem észre, hogy minden ciklikusan ismétlődik, ugyanazokat a köröket futom, ugyanazokat a monológokat nyomom a szerelmemnek egy pohár bor mellett, és hirtelen megért rá a helyzet, hogy változtassak.

– Kováts Adél progresszívabb színházában nem találtad volna meg a helyedet?

– Vicces, mert épp az úgynevezett „polgári” Radnóti Színházzal volt bajom, sokkal inkább progresszívabb, kísérletezőbb színházcsinálásra vágytam. Az Adél vezette Radnóti Színház borzasztóan érdekelne szakmailag, ha most kezdeném a pályát. De egyrészt nem most kezdem, másrészt a Radnótiban sok olyan körülmény megváltozott, amivel én akkor nem tudtam és nem is akartam azonosulni. A lényeg pedig mégiscsak az, hogy úgy éreztem, elértem a szakmai nagykorúságomat, és muszáj volt a saját utamra lépnem.

– A szabadúszó lét kiszámíthatatlanságához mennyire tudtál alkalmazkodni? Az a típus vagy, aki várja, hogy megcsörrenjen a telefonja és hívják, vagy elébe mész a helyzeteknek?

– Változó. Volt, hogy fölhívtam néhány rendezőt, akikkel korábban is dolgoztam, sőt három éve színházigazgatót is megkerestem. Nem tudom, hogy ezen múlik-e bármi is. Az egész színészet egy nagy lutri. Nekem egyébként ezt volt a legkeservesebb megtanulni a pályám során. Hogy mennyi minden múlik a szerencsén, és hogy a tehetség az csak egyetlen tényező a sok közül, illetve, hogyha csinálsz valami figyelemreméltót, annak egyáltalán nem biztos, hogy lesz bármiféle következménye. Ezeken a dolgokon a mai napig le tudok akadni, pláne, amikor azt látom, hogyan kallódnak el hipertehetséges kollégáim.

– Az Orlai Produkciónál az Egy apró kérés című előadásban debütáltál, egy olyan feleség szerepében, aki a gyilkos humorú játék szálait mozgatja. Terveztek további együttműködést?

– Ez egy nagyon üdítő munka volt, és tök jó találkozás Járó Zsuzsival, Mészáros Mátéval. Az előadást Rába Roland rendezte, akinél színészbarátabb, türelmesebb rendezőt nem ismerek, és én nagyon szeretek olyan körülmények között dolgozni, amikor bizalom és valódi érdeklődés, kíváncsiság van az alkotókban egymás felé. Szorongtam én már eleget, a megfelelésre és az idomításra épülő színház egyáltalán nem érdekel. Azt hiszem, az Orlai Produkció munkamoráljára általánosan érvényes, hogy partneri, alkotói minőségben csinálnak színházat, úgyhogy nagyon szívesen mennék újra, természetesen.

Egy apró kérés. Fotó: Takács Attila

– Ha már szóba hoztad a munkamorált, mit gondolsz az Eszenyi Enikőt ért vádakról? Mennyire látsz bele kívülállóként?

– Én nem játszottam a Vígszínházban, tehát semmiféle konkrét, személyes tapasztalásom nincs az ottani belső helyzetről, de természetesen ezer történetet hallottam korábban Eszenyi Enikő túlkapásairól, és most ebben a meglehetősen drámai, kiélezett helyzetben minden egyes nyilatkozatot, interjút elolvastam, mert borzasztó érzékenyen érint ez a jelenség. És nagyon fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy ez egy jelenség, nem csak Eszenyi Enikő személyes ámokfutása. Muszáj lenne meghúzni a határokat, kialakítani egy szakmai protokollt arra nézve, hogy mi fér bele egy próbafolyamat hevébe, és mi az a nagyon éles határvonal, amit senki nem léphet át, akármilyen hatalmat is gyakorol az adott színházi intézményben. Ez a verbális abúzus sajnos szégyenletes öröksége a szakmánknak, nem tudom pontosan honnan eredeztethető, generációk jöttek ki úgy a Színművészetiről, hogy azt gondolták, belefér, ha valaki a méltóságukba gázol, vagy ő gázol mások méltóságába. Mert ez egy ilyen szakma. Na, ez az attitűd kell, hogy megváltozzon. Nem, ez SEM ilyen szakma.

– De ha ez ilyen mélyen gyökerezik a színházi szakmában, hogyan lehet ezen változtatni?

– Van egy nagyon kedves házaspár ismerősöm, mindketten az oslói operaházban dolgoznak, és ők mesélték, hogy rendezett kint egy rendező, aki az egyik próbán emelt hangon kellemetlen megjegyzést tett az egyik énekes szövegtudására. Még aznap délután lépett a szakszervezet, és közölték az illető rendezővel, hogy másnap már nem kell jönnie. Ez innen, Magyarországról nézve teljesen extrém, és elképzelhetetlen, hogy itt egy ilyen rendezői megnyilvánulásnak ennyire drasztikus következményei legyenek. Nem történt verbális abúzus, csak annyi, hogy egy professzionális énekest megkérdőjeleztek a szakmaiságában, és az egész társulat előtt kellemetlen helyzetbe hozták. Nálunk ez mindennapos szituáció. Természetesen nem a szakmai hierarchia megdöntéséről beszélek, mert a színház enélkül a hierarchia nélkül működésképtelenné válna, de annak a szemléletnek igenis meg kell változnia, hogy toleráljuk a szélsőségeket, nem lehet, hogy hatalmi pozícióból egy előadás érdekében, a művészetre hivatkozva emberek méltóságába vagy szakmai becsületébe gázolhassanak. Nagyon bízom az utánunk következő generációkban, ők már sokkal öntudatosabbak és épp ezért kevésbé kiszolgáltatottak. Sok múlik rajtuk, és persze rajtunk is.