Az elmúlt néhány hétben a koronavírus-járvány terjedése miatt szerte a világon fenekestül felfordult a mindennapi élet. A veszélyhelyzet legelső vesztesei közé tartoztak a színházak, hiszen szinte minden ország a nagyobb létszámú rendezvényeket tiltotta be elsőként. A táncvilágnak is hatalmas kihívásokkal kell szembenéznie a jelenlegi körülmények között – hogy hosszú távon milyen következményei lesznek ezeknek a hónapoknak, azt egyelőre felmérni, megbecsülni is nehéz. Egy biztos, a kezdeti sokk után sokan próbálnak alkalmazkodni a helyzethez.

Az szinte biztosra vehető, hogy sem Európában, sem Amerikában nem tudnak már kinyitni a színházak ebben az évadban, és ahogy húzódik el a járvány, úgy kerül veszélybe egyre több nyári fesztivál és program is.¹ A legfontosabb nyári táncfesztiválok közül sokan – például a bécsi ImPulsTanz, a berlini Tanz im August vagy a düsseldorfi Tanzmesse – egyelőre optimisták, és jelen állás szerint töretlenül (és a megváltozott munkakörülményekhez alkalmazkodva) készítik elő programjukat. Néhány napja azonban tudható, hogy idén elmaradnak Edinburgh híres augusztusi fesztiváljai, köztük az Edinburgh International Festival, és a világ legnagyobb művészeti seregszemléje, az Edinburgh Fringe is.

Mindkét fesztivál programjában fontos szerep jut a táncnak, és ahogy a The Guardian cikke rávilágít, elmaradásuk nem csak helyi szinten, és nem csak közvetlenül lesz érzékelhető. Minden augusztusban producerek ezrei látogatják meg a várost, a következő évadokban pedig világszerte láthatók azok az előadások, amelyeket a Fringe-szereplésnek köszönhetően hívnak meg a játszóhelyek – ezekre és sok más fesztivál kínálatára most nem számíthatnak az évadtervezéskor. Ugyanakkor évek óta számos kritika is érte a Fringe-et, hogy értelmetlenül nagyra nőtt – 2019 augusztusában közel 4000 produkció több tízezer előadása volt látható több mint 300 helyszínen városszerte. Ekkora túlkínálatban egyre nehezebb ténylegesen profitálni az előadóknak a megjelenésből – talán az idei szünet jó alkalom lehet átgondolni a Fringe jövőjét is, véli Roisín O’Brien tánckritikus.

Hogy a független szcéna és a művészek milyen kilátástalan helyzetbe kerültek a többhónapos leállással, az egy külön cikk témája lehetne, de nyilvánvaló, hogy még a nagy kőszínházak is komoly gazdasági és egyéb nehézségekkel fognak szembenézni a következő időszakban. Logikus lépés volt, hogy egyfajta kármentésként – egyrészt az alkotói energiák levezetése, másrészt a nézők figyelmének megtartása érdekében – számos alkotó, társulat és színház „költözött” az online térbe az elmúlt hetekben. Az angol Királyi Operától a Párizsi Operáig, itthon a MU Színháztól az Artusig rengetegen teszik ingyenesen elérhetővé korábbi előadásaik felvételeit, és friss alkotások is születnek az internet segítségével. Csak hogy két hazai példát említsünk az utóbbira: Cserepes Gyula online nyílt próbákat tart készülő új kreációjához, a Fragile-hoz kapcsolódóan, míg a Duda Éva Társulat táncosai egyperces szólókat készítenek – természetesen szigorúan otthon.

Logikus lépések, írtam, de nem veszélytelenek. Így gondolja legalábbis Schilling Árpád, aki a színházi világnap alkalmából írott Facebook-bejegyzésében arra buzdította kollégáit, hogy ne „adják el” a színházat az internetnek, és ne nevezzék színháznak azt, ami nem élő. Schilling egyenesen attól tart, hogy a színházi emberek saját szakmájuk gyilkosai lesznek az online színházi tartalmak által. Ha nem is ennyire radikálisan, de hasonló gondolatokat fogalmaz meg a londoni Follow Through Collective koreográfusa, Greta Gauhe a Dance Art Journal cikkében: „A táncot legtöbbször élőben nézzük, és szükség van hozzá a közönség és az előadók egyidejű jelenlétére. Ha csak videófelvételeken néznénk táncot, annak komoly hatása lenne arra, hogy hogyan éljük át a táncot a jövőben.” Az élő és a felvételről nézett színházi élmény különbségét talán egyetlen színházrajongónak sem kell elmagyarázni, nem véletlen, hogy a színház az elmúlt évszázadok minden technikai vívmánya és a modern kor virtuális lehetőségei mellett is élő és viruló művészeti ág – így vélhetően túl fogja élni a járványidőszakot is.

Dabóczi Dávid, a Közép-Európa Táncszínház táncosának kreatív fotóprojektje

Ugyanakkor nem lehet alábecsülni annak a jelentőségét, hogy mennyi új potenciális nézőt lehet elérni és megszólítani ebben a kényszerűségből létrejött helyzetben. A minap Händel Acis és Galateájának online közvetítését néztem a Royal Opera House és a Royal Ballet koprodukciójában (rendező-koreográfus: Wayne McGregor), és közben a kommenteket is figyelemmel kísértem. Nem egy hozzászóló arról számolt be, hogy még sosem látott operát és balettet, és nem gondolta, hogy ennyire szép és élvezetes műfajok. Ezek a kommentelők talán sosem mentek volna el maguktól, borsos árú jegyekkel a Királyi Operába, az ingyenes közvetítés azonban felkeltette az érdeklődésüket – ezen talán hosszabb távon is érdemes elgondolkodni olyan műfajok esetében, amelyeket nem ritkán bélyegeznek sznobnak és elitistának.

Az online előadások mellett az online táncórák is elárasztották az internetet a járvány kitörése után nem sokkal. Nem véletlenül: a táncosoknak alapvető fontosságú, hogy megőrizzék kondíciójukat a social distancing heteiben is. A Dance Magazine cikkében Joshua Honrado, a New York University Langone Ortopédiai Kórház táncsérülésekre szakosodott részlegének trénere kifejti, hogy az izomerőt nagyjából négy hétig lehet megőrizni inaktív életmód mellett, de az állóképesség már feleennyi idő alatt csökkenésnek indul, és visszaépíteni is sokkal nehezebb. Az online tréning tehát ennek elkerülésére is alkalmas, és sok táncos számára csábító, hogy olyan mesterek óráin vehet részt – gyakran teljesen ingyen –, akiktől máskor nem, vagy csak komoly anyagi áldozat árán tanulhatna. A Dance Magazine egy másik írásában (Nem, nem vagy rossz ember, ha nem akarsz virtuális táncórákon részt venni címmel) néhány táncos arról számolt be, hogy inkább szorongást okoz számukra az online kurzusok végtelen választéka és frusztrációt a körülmények alkalmatlansága – például a nem megfelelő padló vagy a folyton útban lévő berendezési tárgyak. Honrado is aggódik az otthoni tánctréning magas sérülésveszélye miatt, és felhívja a figyelmet arra, hogy ez az időszak kiváló lehetőség lehet a táncosoknak a krónikus sérülések kipihenésére is.

Nem csak a színpadi tánc, de mindennapi életünk koreográfiája is megváltozott – állapítja meg a New York Times tánckritikusa, Gia Kourlas a Hogyan használjuk a testünket egy világjárvány irányításában című cikkében. Miközben életünknek még a korábbinál is sokkal nagyobb szelete zajlik online – ami gyakran együtt jár a jelen-nem-lét érzetével –, addig a járvány arra kényszerít minket, hogy újfajta, megnövekedett tudatossággal, elsősorban testtudattal éljünk. Amint kilépünk az utcára, figyelnünk kell rá, hogy hogyan pozícionáljuk magunkat a térben – hiszen folyamatosan megfelelő távolságot kell tartanunk egymástól. Így válnak mindennapi mozdulataink: a sétálás, futás, ülés vagy állás egy nagy, közös koreográfia részévé (Kourlast ez a hatvanas évek kísérletező koreográfusaira emlékezteti), amelyben a mostani helyzetben mindannyiunknak aktív és tudatos résztvevővé kell válnunk. És hogy mi lesz a tánc jövője, ha ismét visszatérhetünk a színházakba? Kourlas szerint felkészülhetünk, hogy egy darabig igen sok szólót fogunk látni – időbe telik majd, amíg újból eljön a duettek ideje is.

A szólók valójában már évek óta dominálják a független táncszcénát (eddig főleg gazdasági okokból), ahogy azt John Ashford, az Aerowaves nemzetközi táncos ernyőszervezet igazgatója elmondta a vele készült interjúmban néhány hónappal ezelőtt.² Ashford egyike azon keveseknek, akik valóban előremutató megoldásokon dolgoznak a jelen helyzetben is. Április 24-26. között rendezték volna meg Rijekában az Aerowaves éves vándorfesztiválját, a Spring Forwardot. A fesztivál végül – szorosan betartva az eredeti programtervet – az interneten kerül megrendezésre, ahol két magyar vonatkozású produkciót is láthatunk: a Collective Dope BEAT I just wish to feel you című produkcióját és Mészáros Máté koreográfiáját, a Mechanics of Distance-t. Ám a dolog nem merül ki annyiban, hogy online közvetítik az előadásokat. „Fontos, hogy megpróbáljuk az egészet, amennyire csak lehet, társasági eseménnyé tenni” – mondja Ashford a The Stage-nek – „Az emberek ne egyedül nézzék a szobájukból a közvetítést, hanem legyen meg az az érzésük, hogy együtt nézik az eseményeket, ahogy eredetileg történt volna”. Ennek érdekében minden előadást egy online, élő közönségtalálkozó követ a Zoomon, amelybe bárki becsatlakozhat, és kérdéseket is tehet fel az alkotóknak. Az online fesztivál ugyanakkor nem váltja ki teljesen az élőt, inkább csak egyfajta reklámja az „igazinak”, amelyet a tervek szerint ősszel pótolnak be. Ugyanakkor Ashford a virtuális Spring Forward fesztivált egyben a „jövő főpróbájának” is tekinti. A Színháznak adott interjúban már beszélt róla, hogy hogyan látja a tánc jövőjét, és nagy esély van rá, hogy a koronavírus-járvány hosszú távú hatásai még inkább az általa felvázolt irányba terelik a tendenciákat – ez a The Stage cikkéből is kiderül. Ezek szerint egyre nagyobb teret kaphat a virtuális valóság (elsősorban 360 fokos előadásfelvételek formájában) és a virtuális jelenlét, a repülőtársaságok tönkremenetelével és a repülőjegyek drágulásával átalakulnak a turnézási szokások, és lokalizálódik a táncszcéna. Ahogy Ashford fogalmaz: egy másképpen összekapcsolódó világra kell készülnünk.