Nem sok emberről mondható el, hogy harminc éve áll egy társulat élén, de TOMPA GÁBORról igen, akit 1990. november 1-én nevezett ki Andrei Pleșu kulturális miniszter a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatójának. Pár nappal az Európai Színházak Uniójának kolozsvári fesztiválja után, a Pesti Színház II. Richárdjának főpróbahetén erről a három évtizedről faggatta őt NÁNAY ISTVÁN.

– Hogy sikerült a fesztivál?

– Megítélésem szerint jól. Tizenkét nap alatt közel nyolcezer ember látta az előadásokat. Nagyon rövid idő alatt kellett megszerveznünk, ezért nem lett tematikus, hanem minden tagszínház javasolt három-négy előadást, azokból állítottam össze a műsort. Ahhoz képest, hogy már mindenki kész volt az évadtervével, kész csoda, hogy fel tudtuk éleszteni ezt a színházi fesztivált. Ez után az a cél, hogy ismét folyamatossá tegyük a fesztiválokat, Moszkva, Porto, Bukarest, Prága, Köln jelentkeztek már szervezőknek. Az alapító, Giorgio Strehler halála után passzívabb évek következtek az Európai Színházi Unióban, s tavaly, amikor megválasztottak elnöknek, első dolgomnak tartottam, hogy a célok és feladatok újrafogalmazása mellett felélesszem a fesztiválokat. Nehezen és többfelől szedtük össze rá a pénzt, az összeg nagyjából kétharmadát román, egyharmadát magyar kormányzati támogatásból fedeztük. De nekünk is le kellett mondanunk három bemutatót, hogy ezzel a megtakarítással kiegészítsük a szervezés költségeit.

– Mit szól a közönség ahhoz, hogy kevesebb bemutatót kap?

– Eddig elkényeztettük a közönséget az évi nyolc-tíz bemutatóval, ezért a csökkentés nem volt számukra drasztikus, bár már tavaly is kevesebb premiert tudtunk tartani az akkori költségvetés-csökkentés miatt, ugyanis egy populista intézkedés nyomán két-, két és félszeresére emelkedtek a színészfizetések. Ezt persze senki sem ellenzi, de azt a magam részéről ellenzem, hogy – mint a kommunista rendszerben – egy szintre hozták a fizetéseket függetlenül attól, ki mennyit és milyen szerepeket játszik. A műszaknak is fölemelték a bérét, amire tényleg szükség volt, mert kevesen vannak, és nagyon sokat dolgoznak, hogy a nagyszínpadot is, a stúdiót is kiszolgálják. Nincsenek új státuszok, és a meglévők számát is csökkenteni akarja a minisztérium. Az utóbbi két évben nem is tudtam fiatal színészt szerződtetni, pedig kellene. S még inkább hiányoznak az idősebb színészek. Bíró Jóska a legidősebb, aki már a vásárhelyi színház tagja, de nálunk is játszik. Még Bács Miklós sorolható ebbe a korosztályba.

– Hatházi András is ebbe a korosztályba tartozhatna, de őt nem látom a társulati névsorotokban.

– Hatházi színészként már régebben a szabadúszást választotta, teljesen átigazolt az egyetemre, nálunk meghívottként lépett fel. Aztán mindenki meglepetésére a századik Ványa bácsi után, bejelentette, hogy kilép az előadásból.

– Miért?

– Talán megunta, nem volt eléggé motivált, de ezt nem beszélte meg a többi szereplővel…

– Emögött biztos volt valami komoly ok, nem?

– Nem tudom. Nagyon sajnáltuk, de elfogadtuk a döntését, még akkor is, ha váratlanul nehéz helyzet elé állított bennünket, hiszen pótolni kellett a hiányát. Mivel a Ványa bácsi Silviu Purcărete Faustja mellett a legrégibb műsoron lévő előadás Romániában (2007 nyarán volt a bemutató), és nagyon nagy iránta az érdeklődés, Șerbannal felújíttattuk, és Ványát Viola Gáborra osztotta. Bár Hatházi remek volt, jót tett a produkciónak a felfrissítés: nemsokára már a kétszázadik előadásra kerül sor. S ez akkor is nagy szó, ha csak százhúszan férnek be a nézőtérre.

– Más produkcióitok is hosszú szériákat érnek meg, rendezéseid közül is több, például A kopasz énekesnő, amire először figyelt fel a nemzetközi színházi szakma.

– Ionesco darabját 1992-ben mutattuk be, s rá egy évre indult a színház angliai turnéra, ahol elnyertük vele az év legjobb külföldi előadása címet. Ettől kezdve valóban egyre több meghívást kaptunk.

– Hányszor rendezted meg A kopasz énekesnőt?

– Háromszor. Kolozsváron, Párizsban és Mihai Măniuţiu győzködésére a Kolozsvári Nemzeti Színházban, de ez nem sikerült olyan jól, mint a másik kettő. Mind a három előadásban ugyanazt a formát tartottam meg, mert az egészet mint egy zenei partitúrát gondoltam el. A visszajátszás próbáján megmutattam a francia színészeknek ezt a „kottát”, s azt mondták, hogy ezt nem tudják megcsinálni. De aztán mégis újraalkották.

– Pályádon gyakori, hogy ugyanazt a művet többször is megrendezed. A honlapod tanúsága szerint a Godot-ra várvát hétszer, a Woyzecket és a Tangót ötször, hogy csak néhányat említsek.

– Értelmetlen és buta vitának tartom, hogy szabad-e újrarendezni egy darabot, vagy ismét megcsinálni hasonló formában. Mindig azon múlik, hogy az előadás hogyan tud működni egy adott pillanatban, egy adott közegben az illető színészekkel. Az Állatkerti történetet nem tudnám még egyszer megcsinálni úgy, mint 1982-ben Zalányi Gyulával és Keresztes Sándorral, mivel az improvizációból született, és folyamatosan változó formájú volt. A Woyzecket viszont többféleképpen megrendeztem, mert az nyitott mű. Két olyan előadás van, amelynek formáján lényegében nem változtattam, A kopasz énekesnő és a Godot, amit jövőre még Portóban is színre viszek. Beckett minden darabja zárt, zenei formára épül, és a csak az önmagáért való változtatásnak nincs értelme.

– Camus Félreértését is többször megrendezted: Szolnokon, Kolozsváron, Bécsben, Budapesten.

– Ott is volt egy lényeges elem, ami ugyanaz volt. Ez az üvegszoba, a gyilkosság laboratóriumszerű hidegségű tere, amelyben felnagyítódnak a gondolatok. Fordított szakrális tér, ahova mindig visszatér a két nő. Nem gondoltam, hogy ennél jobb formát tudok találni.

– 2002-ben jelent meg legutóbbi beszélgetésünk a Színház folyóiratban.[1] Azóta elég sok minden történt, például tizenkét éve távol vagy a saját színházadtól.

– Sokat dolgoztam külföldön, illetve tizenhárom évig voltam Amerikában, a San Diegó-i egyetemen, ahova 2006-ban meghívtak tanszékvezetőnek a rendezői szakra. Ez akkoriban történt, amikor eldöntöttem: végleg kivonulok az erdélyi színházi oktatásból. Talán szerénytelenségnek tűnik, mégis tény, hogy fontos szerepem volt abban, hogy Kolozsváron magyar nyelvű színházoktatás jöjjön létre. Úgy képzeltem, hogy ez alternatív rendszer lehet a marosvásárhelyi egyetem mellett, vagyis csak olyan években vennénk fel diákokat, amikor van tanári fedezet és olyan erős osztályvezető tanár, mint amilyen például Csiky Bandi vagy Spolarics Andrea volt. Rendezői szakot nem is akartam indítani, mert ahhoz külön infrastruktúrára és tanári karra lenne szükség. Erre a meggyőződésre jutottam, amikor Marosvásárhelyen elindítottam a rendezőképzést, de csak körülbelül két és fél évig tudtam azt csinálni, amit szerettem volna, vendégtanárokkal – téged is akkor hívtalak, meg Duró Győzőt, Egyed Pétert, Visky Andrást, George Banut, Marian Popescut és másokat –, de kiderült, ez hosszú távon nem megengedhető, mert az állandó tanári karnak kell biztosítani az óraszámot, a fizetést. Amikor tehát otthon személyes érdekek kezdték eluralni az egyetemi oktatást, az már nem érdekelt. Amerikában lehetőséget kaptam arra, hogy felépítsek egy egészen új programot. Ez sokáig jól működött, de az ott uralkodó képmutató, gyakran bolsevizmusra emlékeztető „politikai korrektség” egyre inkább elkedvetlenített. Végül lemondtam a tanszékvezetésről, sőt, tavaly a rendszeres tanítást is abbahagytam. Pedig a diákok nagyszerűek voltak, sokakra büszke lehetek igazából.

– Amerikai tanítási tapasztalataidról, rendezéseidről és sok másról részletesen beszélsz Víg Emese tavaly nyáron felvett „Jelenlét” című interjújában. Engem viszont érdekel, hogyan lehet színházat vezetni San Diegóból.

– Nem elsődlegesen távirányítással igazgattam, nagyon sokat utaztam oda-vissza, évente legalább hét-nyolcszor, tehát rövidebb-hosszabb időre itthon is voltam. Ugyanakkor erős és megbízható fiatal csapatot próbáltam szervezni magam köré és mögé.

– Tudomásom szerint ezek a fiatalok nagyon gyorsan cserélődtek.

– Az utóbbi években igen, de volt pár esztendő, amikor konszolidálódott ez a háttér, és akkor is, amikor kevesebbet voltam itthon, a művészeti, gazdasági és műszaki felelősökben meg lehetett bízni, hogy lebonyolítják a közösen kitervelt évadot. Ehhez az alapozást már 1991-ben elkezdtem: bevezettem, Romániában elsőként, az éves szerződési rendszert az életfogytiglani szerződések helyett. Ez akkor nagy ellenállásba ütközött, de megbeszéltem a társulattal, beleegyeztek, és megtörtént. Ez sok mindent lehetővé tett, meghonosodott a megbízásos jogviszony, később pedig a számlás foglalkoztatás is. Bővíteni tudtam a kezdetben tizenöt fős társulatot (1994-ben Bogdán Zsolték osztályával, majd az első kolozsvári színészosztállyal), valamint olyan háttérmunkaköröket is betölthettünk, mint a művészeti titkárság, a marketing, a szervezés, a kommunikáció. Sok fiatal fordult meg nálunk, közülük egyesek csak ugródeszkának tekintették a színházat, mások nem bírták a színház hektikus munkarendjét, megint mások megállapodtak ott rövidebb-hosszabb időre. Külföldi munkáimon sok mindent megismertem, azokat igyekeztem bevezetni nálunk is, de úgy tűnik, a belső és külső kommunikációval nincs minden rendben. Munkarendi e-mail-rendszert vezettem be, amelyben a színház működésének minden mozzanatát rögzíteni kell, hogy mindennek utána lehessen nézni, és az egyes területekért felelős személy saját hatáskörében önállóan tudjon intézkedni és dolgozni. A transzparencia életbevágóan fontos eleme a színházi intézmény jó működésének. Mindezt nagyon nehéz meghonosítani, mert sokakban még mindig egy régi rendszer logikája él, azaz mindent felülről várnak, olykor kisebb „hatalmi” játékokat űznek, illetve nem vállalnak semmiért felelősséget.

– Nem tűnik túl idillinek a másfél évtizedes korszakról festett kép?

– Nem hinném. Bár nem tagadom, voltak válságos idők a társulaton belül is, azon kívül is. 1991-ben és 2001-ben például hadjárat indult a színház ellen főleg a kolozsvári konzervatívok szervezésében, de újabban is érik támadások a színházat, nem annyira a konzervatívok részéről, talán szubverzívebb módon. Ma már ugyanis nem viták és eszmecserék, hanem ideologikus diskurzusok vannak, és szélsőséges reakciók. Akadnak például olyan fiatal magyar kritikusok, akik nem végzik el a munkájukat, nem a tárgyról írnak felkészülten és esztétikai érvekkel, pedig most is szükség lenne a bírálatra. Amikor azt látom, hogy valaki felkészületlen, hiányzik az íráskészsége, a gondolat, a jó szándék, vagy ha ezek meg is vannak, de a véleménye előítéletből, gyűlöletből, valamifajta megosztási szándékból, valaminek vagy valakinek való megfelelésből vagy frusztráltságból fakad, azzal nem tudok mit kezdeni. A gyakori személyeskedő írás éles ellenreakciókat vált ki sokakból, egyre kevesebben olvassák a kritikát, én mostanában inkább nem veszem tudomásul az ilyen megnyilvánulásokat. Sajnálatos dolog, hogy a színikritika is gyakran a színházi világ megosztását végzi el és szorgalmazza.

– Nyilvános válaszaidból is azt tapasztalom, hogy te azért elég kritikusan viszonyulsz a kritikához, és ki is osztod a kritikusokat.

– Nem osztok ki senkit, csak esetenként szóvá teszem a személyeskedést. Például Zsigmond Andreának megjelent egy mindenfajta elemzést nélkülöző sorozata a színházról, amely tulajdonképpen személyesen engem támad; ez mintha átvenné Szőcs Istvánnak, a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek hírhedt újságírójának minden tárgyilagosságot nélkülöző, rosszarcúan személyeskedő stílusát, kissé átszínezve, a szövegkörnyezetükből kiemelt idézetekkel tűzdelve. Szó sincs arról, hogy hibátlan lenne, amit csinálunk, ám az önvizsgálatot nem az effajta aktivizmus hatására fogjuk elvégezni.

– Katona Józsefet parafrazeálva: „belőled most a rút sértettség szól”. Ismerve a szerzőt és az említett sorozatát,[2] reagálásod túlzóan indulatosnak tűnik. De lépjünk tovább. A 2002-es interjúnkban azt mondtad: „Már rég le kellett volna mondanom.”

– Azóta sem mondtam le, pedig az eltelt majd húsz évben voltak hullámvölgyeim, amikor a bürokrácia vagy más miatt úgy éreztem, hogy elég volt. Ugyanis mindig a nulláról kell kezdeni a normalitásért folytatott harcot. Sokan vannak, akik megúszásra játszanak, s a színházban nagyon nehéz olyanokkal dolgozni, akik csak a nyolcórás munkahely moráljával viszonyulnak a feladataikhoz. Szorgalmaztam például, hogy a különböző irodák, tárak ne elszigetelten létezzenek egymás mellett, hanem tudatosodjon bennük: ugyanazért dolgoznak valamennyien. Kötelezővé tettem, hogy mindenki nézze meg az összes előadást, de ezt húsz év alatt sem sikerült maradéktalanul elérni, még a színészek között is vannak, akik nem nézik meg azokat az előadásokat, amelyekben ők nem játszanak.

– Csalódottságod érthető, de hol vannak az utódok, akik majd a helyedre léphetnek? Egy időben úgy tűnt, hogy Kelemen Kinga, illetve Keresztes Attila lehet ez az utód, ma már egyikük sincs a kolozsvári színháznál.

– Sokakkal kísérleteztünk. De több jó képességű fiatal nem akar bizonyos határon túl felelősséget vállalni. Románul is nagyon jól, legalább tárgyalási szinten kellene tudniuk, de mivel nálunk most nagyon laza a román nyelv oktatása, sok fiatal egy jelentést, kimutatást, közleményt vagy levelet sem tud hibátlanul megírni románul. Aztán a fiataloknak nemcsak a saját projektjükben kell gondolkodniuk, hanem abban is, hogy kiket tudnak megnyerni, vagy hogyan tudják a társulatot továbbépíteni. Azoknál a fiataloknál, akik munkásságát figyelem, azt tapasztalom, hogy egyre kevesebb az érdeklődés, a késztetés, hogy egy repertoárszínházat az összes hálátlan feladatával együtt működtetni akarnának. Ebben nyilván közrejátszik, hogy egyre átpolitizáltabbak a minisztériumok, egyre kevesebb a szakember. A színházi világ még nem annyira megosztott, mint Magyarországon, de elkezdődtek a kizárólag politikai szempontok szerinti kinevezések. Ezek a helyzetek egyre megalázóbb szituációkat eredményeznek. Én huszonhat minisztert éltem túl, ebből ötöt nem is ismertem, olyan rövid ideig voltak hivatalban. Mostanában minden miniszternél mindent újra kell kezdeni, mivel nem színházi szakember, művészember vagy vezető értelmiségi, szinte semmit sem tud arról a tárcáról, amelynek az élére kinevezték. Ehhez kell ismeretség, összeköttetés, hitelesség a bukaresti színházi és hivatali körökben. Ezek nehéz kérdések, mert egy-másfél mandátum után nem fogom tovább csinálni. Nem tudom, mi módon válasszak utódot, és bizonytalan, hogy ha kiválasztanék valakit – van egy-két tehetséges és lehetséges fiatal –, vállalná-e az illető, és az még bizonytalanabb, hogy a minisztérium kinevezné-e őt igazgatónak.

– A kolozsvári egyetemről nyilván számos fiatal kerül ki, aki előbb-utóbb beletanulhatna a színház bonyolult mechanizmusába, de ott vannak a városban az egyre jelentősebb független színházi formációk. Velük milyen a kapcsolatod, kapcsolatotok?

– Voltak és vannak jó együttműködési formák. A Váróterem projekt fiataljai közül többeket is szerepeltettünk, az Ecsetgyárral sok közös akciónk volt a fesztiváljaink alatt is, azokon kívül is. Aztán ott a Reactor, ami több fesztiválelőadásnak adott otthont, ahogy a Temps d’Images fesztiválnak mi is mindig teret adtunk.

Fotók: Éder Vera

– Hogyan nézel vissza a harminc évre?

 – Kedves munkatársaink – nemrég Kakuts Ági és Senkálszky Endre – eltávozása mindig visszanézésre késztet. Lelkiismeretfurdalást érzek, amiért a rohanó időben csak ritkán tudom felhívni vagy meglátogatni Csiky Bandit, Orosz Lujzát, Bisztray Máriát, Boér Ferit. Visszagondolva, sok sikerünk volt, de sok bukás is, becsületes bukások. Több magyar klasszikussal nem sikerült megbirkóznunk, például Az ember tragédiája két bemutatója közül egyik sem volt jelentős, de a Bánk báné sem. Ugyanakkor a Máli néni, az Imposztor vagy a Csirkefej érdekes lett. Nagyon fontosnak bizonyult Vlad Mugur korszaka, és nemcsak az előadások miatt, hanem a színészeknek egyfajta második iskolát jelentett a vele való munka. Volt egy nagyon erős Măniuţiu-korszak, egy Șerban-trilógia, Purcărete-rendezések, egy csomó nemzetközi alkotóval való munka. Magyarországi rendezők is megfordultak nálunk, a közelmúltban például Bodó Viktor, aki remélhetőleg nemsokára ismét dolgozik a társulattal, de mondjuk Ascher Tamás már régóta ígér egy rendezést. A Harag-napok és a Mugur Emléknapok a 2007-ben rendezett első Interferenciák Fesztivál előfutárainak tekinthetők. Jövőre tartjuk a nyolcadik fesztivált. A színház 2007-től az Európai Színházi Unió tagja, Románia legdíjazottabb színháza, szakmailag legelismertebb színésztársulata. 1995 óta feliratozzuk az előadásainkat románul és angolul. 2008-ban felépült a Stúdió, s nemcsak Európában, hanem Dél-Amerikában és Ázsiában is turnézott az együttes. Több színházzal (Bulandra, Prágai Nemzeti, budapesti Víg, Drezda, párizsi Athénée) folyamatos együttműködést és cserekapcsolatot alakítottunk ki. A Vígszínházzal még Marton László kezdeményezésére vettük fel a kontaktust, de rendszeressé az elmúlt évtizedben lett az évente történő előadáscsere. A jövőben más magyarországi színházzal is szívesen folytatnánk ezt a gyakorlatot.

– Megfiatalodott társulatotok ma már csaknem negyventagú lett, ez jelentős bővítés a három évtizeddel ezelőtti tizenöt színészhez képest, de azt látom, hogy körülbelül huszonöt előadást tartotok repertoáron, ám havonta csak tizennyolc-húsz alkalommal játszotok, és eléggé egyenetlen a színészek terhelése: vannak, akik majdnem minden produkcióban szerepelnek, mások, például a Sepsiszentgyörgyön igencsak foglalkoztatott Kicsid Gizella csak néhányban, vagy a társulati névsorban szereplő Paco Alfonsinnak egyetlen szerepét sem sikerült megtalálnom a honlapotokon.

– Valóban vannak, akikre elsősorban épül a műsor, de olyan színész, aki legalább két-három előadásban ne játszana, nincs. A különös egyéniségű, jó mozgású Paco elvben még lekettőzve spanyolul játssza A velencei kalmár aragóniai hercegét, de igazából visszatért Spanyolországba.

– A külföldi rendezők meghívásának nyilván sok hozadéka van, de úgy tűnik, hiányzik az olyan nevelő rendező, amilyen korábban Harag György vagy később Vlad Mugur volt.

– Tudom, s azt is, hogy nekem kellene gyakrabban, legalább évente egyet rendeznem, de az igazgatás nem elsősorban a saját rendezői projektek megvalósításáról szól.

– 2002-ben azt nyilatkoztad, hogy a kilencvenes évek elején regisztrált közel 40 ezer néző 2001-re 11 ezerre csökkent. Ez a szám az elmúlt esztendőben viszont már 28 ezer volt. Ezek szerint a színház ismét megtalálta a közönségét?

– A növekedés annak ellenére érezhető, hogy sok minden változott Kolozsvár életében. Mindenekelőtt megfogyatkozott a magyarság, amely a kilencvenes évek elején 21–22 százalék volt, most 15–16 százalékra esett vissza. Ezt némileg kompenzálja a városban tanuló nagyszámú magyar diák, ők a legjobb közönségünk. Úgy érzem, hogy most a korábbiaknál szélesebb rétegek jönnek színházba, és vegyesebb a közönség, valamint nem csak magyar ajkúak látogatják az előadásainkat. A 857 személyes nézőteret nem könnyű megtölteni, de a legtöbb előadásunk jó házakkal megy.

– A régi beszélgetésünkkor elköteleződtél a művészszínházi program mellett.

– Nem tudom ideologikusan azt mondani, hogy ez művészi, ez meg nem művészi színház. Számomra minden olyan színházi alkotás, ami magas színvonalon valósul meg, az művészet.

– Végezetül térjünk vissza beszélgetésünk időpontjára: többször rendeztél már a Vígszínházban, hogyan dolgozol most a II. Richárd stábjával?

– A díszlettel sok gondom van, mert egy hídszerű főelemét nagyon nehézkesen lehet csak mozgatni, de az ifjú színészekkel nagyon jól dolgozom. Tehetségesek ezek a Marton Laci utolsó osztályában végzett fiatalok. Felkészültek és alázatosak. Változtatni akarnak, s ehhez megvannak az eszközeik. Megnéztem s elhívtam a fesztiválra is a Sztalker Csoport ifjabb Vidnyánszky Attila rendezte Woyzeckjét, amit igazán nagyra tartok, elsodró erővel, egészen új, következetesen végigvitt formanyelven szól a saját világukról, életérzésükről. Lehet, hogy a kis Vidnyánszkyt el kéne hívnom Kolozsvárra három évre művészeti vezetőnek! Csak kéne mellé valaki, aki tud románul.

[1] NÁNAY István, „Hiányoznak a mesterek. Beszélgetés Tompa Gáborral”, Színház 35, 2. sz. (2002): 12–18.
[2] ZSIGMOND Andrea, „Ketrecharc 1–5.”, szinház.net, 2016. december–2017. február.