A színház története során már rengeteg átalakulást megélt, így most is tudnia kell választ adni a jelenlegi helyzetre, amelyben az internet az egyetlen közvetítő médium. (…) Nem fontos, kinek jutott előbb eszébe egy megoldás, váljon közös tudássá – végre viselkedhetnénk igazi közösségként mi, színházi emberek. Ez a kísérletezés nem az analóg színház helyettesítésére kell, hogy irányuljon, hanem a színházi szótár kibővítésére van most lehetőség, nem szabad, hogy egymás konkurenciájaként gondoljunk az analóg és a digitális formákra.

Mint minden idei fesztivál Avignontól a Szigetig, úgy a Theatertreffen is kénytelen volt lemondani önmagát – pontosabban megszokott, analóg formátumát –, és eldönteni, evezzen-e a digitális kiadás ismeretlen vizeire, vagy csendben próbálja meg átvészelni a válságot. A szervezők az előbbi megoldás mellett döntöttek, így a fesztivál történetében először kizárólag az interneten lehetett követni a versenyprogram tíz előadásából hatot és a szakmai beszélgetéseket, melyeket témájukban az aktuális helyzethez igazítottak. Az egy másik kérdés, hogy hányan éltek az egyedülálló lehetőséggel, hogy otthonról, ráadásul ingyen részt vegyenek a német nyelvterület legnagyobb színházi fesztiválján. A két általam végignézett panelbeszélgetés alapján: nem sokan. Az élő adás nézőinek száma nagyjából kétszáz és négyszáz között ingadozott – utóbbi adat az első beszélgetésre volt jellemző. De ez vajon mit jelent? A kérdés megválaszolásához rengeteg szempontot kell figyelembe vennünk – és máris térdig gázolunk a panelbeszélgetések igen releváns és persze elkerülhetetlenül önreflektív témáiban.

Állítsátok meg a streaminget! (Stoppt das Streaming!)

Résztvevők: Anne Lenk színházrendező, Christian Römer rendező, Christopher Rüping rendező (a Theatertreffen visszatérő meghívottja), Roman Senkl dramaturg az Akademie für Theatralität und Digitalität részéről és Joana Tischkau koreográfus.
Moderátor: Georg Kasch

Streamelni vagy nem streamelni… Anne Lenk előadása bekerült a Treffen válogatásába, de nincs róla videófelvétel. De valószínűleg akkor is heves párbeszéd tárgya lett volna a rendező és a Deutsches Theater igazgatója között, hogy streameljék-e az előadást, ha lenne is. Lenk érvelése szerint főként amiatt, mert természetesen egy másik médiumra készült az előadás, illetve mert ő mint alkotó (jogosan) nem bírja elviselni az önkényes képkivágatokat, amelyek nem tükrözik vissza a saját látvány-rendezését. Az érveléssel Joana Tischkau is teljes mértékben egyetért, aki, ha egyedül dönthetett volna a kérdésben, valószínűleg nem streamelte volna az előadásukat, amelyben koreográfusként működött együtt és amely végül bekerült a Theatertreffen digitális kínálatába. És Christopher Rüping sem hagyta volna, hogy tavaly a több, mint tízórás Dionysios Stadt című előadását streamelje a fesztivál, mivel az élőben kialakuló közösségi viszony a játszók és a nézők között nem működne digitális formában. Az előadás dramaturgiája egyébként valóban sokat épít a közönség és a játszók intim viszonyára, amit többek között a maratoni hosszúság „túlélhetőségére” használnak. Roman Senkl számára a streaming csak egy a sok téma közül, amivel az általa a beszélgetésben képviselt Akademie für Theater und Digitalität foglalkozik.

Az akadémia az online Theatertreffen egyik legfontosabb partnere: a dortmundi székhelyű intézet kísérleti területét és finanszírozottságát tekintve egyedülálló egész Európában. Ők eddig is azokon a módszereken dolgoztak, amelyek a rendkívüli helyzet miatt mostanra mindenki számára akkut problémákká váltak. Sok színház eddig nem vette komolyan a digitalizáció kérdését, illetve nem volt releváns számára, most viszont valóban „burning issue”-vá vált a dolog. Az akadémiát viszont nem annyira a rendkívüli helyzet érdekli; normál körülmények között (is) új narratív formákkal kísérleteznek és a digitális teret kutatják. Egy jó fél évvel a járvány kitörése előtt én magam is közös munkába kezdtem velük, amely projekt keretein belül az opera műfaját próbáljuk a digitális térből vett narratív formákkal tágítani és végül egy általunk írt ifjúsági operaelőadást létrehozni.

Kis színházdefiníció. Ahhoz, hogy pontosan be lehessen határolni, mi vész el streamelés közben, előbb meg kell fogalmazni, hogyan fogadjuk be normális esetben a színházat. Rüping felosztása szerint informatív (látvány, koncepció, színészi játék, stb.), közösségi illetve „atmoszférikus” módon. Utóbbit Rüping nehezen meghatározhatónak, kissé ezoterikusnak nevezi (ezt a jelzőt később Tischkau visszautasítja, hiszen szerinte teljesen valóságos testérzékelésről van szó). A streaming esetében elvész a közösségi és az atmoszférikus élmény, csak az informatív marad meg.

Ennél fogva a régebbi előadások felvételei archív, színháztörténeti szempontból érdekesebbek lehetnek, mint a kortárs előadások. Minden beszélgető egyetért abban, hogy ez a streaming értékes funkciója, de nem lehet összehasonlítani az analóg színház befogadói élménnyével. A közösségi élmény valamennyire átélhető chat formájában, de kérdés, hogy milyen keretek között működhet. Rüping a Schauspielhaus Zürichben futó, Dekalog című projektjében ezzel kísérletezik: kizárólag a műsor elején és végén kommentelhatnak az online nézők, máskülönben teljesen megoszlana a figyelem a chat és az élőben sugárzott videó között.
Streaming – a színház demokratizációja? – veti fel a kérdést a beszélgetés moderátora, hiszen a streaming segítségével mindenki számára, ráadásul ingyen elérhetővé válik a színház. Az elsőre jól hangzó felvetést azonban gyorsan szétszedik a beszélgetők, ugyanis szinte azonnal egy még alapvetőbb kérdésnél lyukadnak ki: ki a közönség? Az, hogy gyakorlatilag mindenki számára elérhetőek most előadások, még nem jelenti azt, hogy a színház így új közönséget vonzana magához: akik eddig sem jártak színházba, most sem fognak közelebb kerülni hozzá. Rüping szerint azok számára, akik még sosem voltak színházban és nem ismerik a kódokat, sokkal könnyebb a színházat analóg módon befogadni, mert így valószínűleg a már említett közösségi vagy atmoszférikus élmény szintjén is megtapasztalhatnak valamit, míg online formátumban kizárólag az informatív jelleggel találkoznak. Rüping felteszi a kérdést, hogy a színházi előadások online streamelése vajon nem önmagukba zárt projektek maradnak-e, még akkor is, ha paradox módon sokkal több ember számára hozzáférhetőek.

Römer szerint, aki az egész beszélgetés során a konstruktív ötletek oldalán állt, ki kell találni, milyen formában lehet a digitális térbe küldeni az analóg előadásokat. Felhívja a figyelmet arra, hogy már eddig is léteztek sikeres kísérletek erre, példaként Rüping egy saját előadásához készített hangjátékát, illetve Kay Voges saját előadásának élő remixelését említette. De ő is problémaként veti fel a közönség kérdését – míg a Metropolitan Operának világszerte van közönsége, addig vajon ki kíváncsi a német nyelvű színházi előadásokra? Tischkau pedig ledobja a diverzitás-bombát a kör végén: ahhoz, hogy a színház valóban demokratikus legyen, meg kell változtatni a tartalmakat. Az online elérhető közönség sokkal diverzebb, ennek megfelelően a tartalomnak is sokszínűbbnek kell lennie.

Hogyan tovább? Ebben a kérdésben szinte mindenki egyetértett az összegyűjtött javaslatokkal, így itt nem is emelném ki, hogy ki mivel egészítette ki a válaszokat, hanem csak az eredményre koncentrálok. Az biztos, hogy az évadból hátralevő időt mindenképp kísérletezésre és kutatásra lenne érdemes használni. A színpadok üresek, a színészek ráérnek, a kamerák be vannak kapcsolva. A színház története során már rengeteg átalakulást megélt, így most is tudnia kell választ adni a jelenlegi helyzetre, amelyben az internet az egyetlen közvetítő médium. Ezt a kutatást közösen kellene végeznünk, és az egymással való versengés helyett egymás segítése kell, hogy előtérbe kerüljön. Nem fontos, kinek jutott előbb eszébe egy megoldás, váljon közös tudássá – végre viselkedhetnénk igazi közösségként mi, színházi emberek. Ez a kísérletezés nem az analóg színház helyettesítésére kell, hogy irányuljon, hanem a színházi szótár kibővítésére van most lehetőség, nem szabad, hogy egymás konkurenciájaként gondoljunk az analóg és a digitális formákra.

Graphic recording: Johanna Baumann

A kutatáshoz, kísérletezéshez szükséges időt sem szabad alábecsülni, legyünk türelmesek. Többek között az online próbát lehetővé tevő eszközök létrehozásához is idő kell, habár ezekkel valószínűleg amúgy is csak limitáltan lehet analóg előadásokat próbálni – a próba és az előadás közötti térváltás alighanem nehéz, ha nem lehetetlen. Azt is meg kell fontolni, hogyan zajlik a kísérletezés: visszavonulva vagy a nyilvánosság előtt. Az előbbi esetben egy hosszabb, belső kutatási fázist követően lép az ember nyilvánosság elé, míg az utóbbiban „nyomás alatt” lehet dolgozni, és mindenki szeme láttára folytatni a kísérletezést. Ez persze magában rejti a dilettantizmust, ennek ellenére most merjünk (újra) amatőrök lenni! Próbáljunk meg olyanokkal együttműködni, akiknek van tapasztalata digitális területen, hozzunk létre újfajta alkotói csoportokat.

És persze az is rendben van, ha egy ideig nem hozunk létre semmit és megvárjuk, amíg újranyitnak a kőszínházak. Az is kérdés, hogyan lehet a kőszínház tereit hasznosítani. Szeptembertől kevesebb nézővel menjenek az előadások? Ez a „luxus-helyzet” milyen új lehetőségeket, megoldásokat rejt magában? Ezen kívül a kőszínházaknak lokális közösségi szerepe is van, amelyet mindentől függetlenül ki kellene használni a jelenlegi helyzetben. És végül: a kritikusok részéről is új hozzáállásra van szükség ebben az időszakban: most a kutatás és nem a kurálás ideje van itt; nem bírálatra, hanem konstruktív kritikákra van szükség.

A net-dramaturgiáról és a digitális történetmesélésről (Von Netz-Dramatik und digitalem Storytelling)

Résztevők: Eve Leigh brit drámaíró, színházcsináló, Anne Rabe drámaíró, Arne Vogelgesang rendező, performer és Klaas Werner, az Anna Kpok kollektíva tagja
Moderátor: Christiane Hütter

Ez a beszélgetés témáiban sokban fedi az előzőt. Elsősorban meghívott beszélgetők gyakorlati példái említésre méltók és érdekesek, amelyeket röviden, a beszélgetés menetét követve az alábbiakban röviden bemutatok.

Gyakorlati példák, praktikus kérdések. Eve Leigh brit színházcsináló alkotói csapatában többen is rendelkeznek fogyatékossággal (disabilities), emiatt eleve olyan formákon dolgoznak évek óta, amelyek azok számára biztosítanak hozzáférést a színházhoz, akik nem vagy csak korlátozottan tudnak fizikailag jelen lenni az előadások helyszínén. Projektjeiket digitális térbe is helyezik, így nem újdonság számukra a jelenlegi szituáció – és most mindenki más egyszer csak ugyanabban a „hátrányos helyzetben” találta magát, amivel ők normál esetben is dolgoznak. Leigh megpróbál könnyebb és jobb hozzáférést teremteni darabjaihoz, így elsősorban a digitális tér elbeszélői struktúráival foglalkozik. A kihívás abban rejlik, miként lehet felépíteni működő dramaturgiákat egy főként multi-platformon szocializálódott nemzedéknek, illetve hogyan lehet egy ilyen térben lebontani és „adagolni” a történetet a közönségnek. Ezen keresztül meg lehet határozni, kinek szól a történet, diverzebb közönséget lehet elérni specifikusabb, variábilisabb elbeszélői szerkezetekkel. Ez a fajta közönség-diverzitás fontos lesz a színházak számára Leigh szerint, illetve szükségszerűen meg fogja változtatni a konvencionális dramaturgiákat.

Klaas Werner az Anna Kpok művészkollektíva tagja. A csoport fókuszában a digitális terek struktúráinak, szerkezeteinek analóg térbe való helyezése van, projektjeikben azt kutatják, hogyan működnek a digitális narratívák. Werner számára a visszacsatolás, illetve a visszajelzés (feedback) kérdése a legérdekesebb: mikor és milyen visszajelzés történhet a közönség részéről az előadás során? Hogyan alkalmazhatóak a színházra a videójátékokból ismert döntési mechanizmusok? Hogyan tudnak élőben reagálni az előadók a közönség visszajelzéseire, hogyan lehet mindezt beépíteni a dramaturgiába? Hogyan lehetne a nézők/játékosok személyiségét jobban involválni, akár egyfajta ideiglenes közösséget létrehozni előadók és nézők között?

Anne Rabe szerző saját „írásprojekttel” kezdett kísérletezni az elmúlt hónapokban. Az általa kiválasztott öt írótársával közösen írnak szöveget egy Google-dokumentumban, amibe bárki beleolvashat, kvázi nézőként követheti az írás folyamatát (de csak a hat alkotó szerkeszthet). A cél, hogy egy olyan dramaturgiai szerkezet alakuljon ki a szövegfolyamból – hetente kétszer Skype-on tartanak megbeszélést ez ügyben az írók –, amelyet például drámák, hangjátékok szövegének készítéséhez tudnak felhasználni. Akár interneten, saját maguk által előadott tartalmakhoz is (gifek, videók, stb. beépítésével), de ez csak egy a sok lehetséges felhasználási forma közül. A szöveg jogai egyenlő részben tartoznak az alkotókhoz, ebben már a legelején megegyeztek, és Rabe elmondása alapján egyelőre úgy tűnik, konfliktusmentesen és produktívan működik a közös projekt.

Arne Vogelgesang rendező, az internil (kutatásalapú, intermediális színházi és performansz projektekkel foglalkozó márka) egyik alapítója éppen önkéntes „háziőrizetből” jelentkezett be a beszélgetésre. Ez a bezártság maga a projekt: a darmstadti színházban lett volna bemutatója május 8-án, amely nyilvánvaló okok miatt elmaradt. Ehelyett egyik alkotótársával önkéntes karanténba vonultak egy berlini lakásba, ahol a járvány digitális térben való következményeit kutatják. Sorozatszerű YouTube-videókban számolnak be eredményeikről, mindeközben az előadás honlapján élőben streamelhető, hogyan dolgoznak – tehát napi 24 órás megfigyelés alatt áll a két performer. Vogelgesang meglátása szerint rengeteg tartalom létezik már az interneten, amely ugyan nem nevezi magát színháznak, de mégis rendkívül teátrális, ilyen például a politika teatralizált valósága. Az internetes színházi alkotáshoz elengedhetetlennek tartja a visszacsatolást, a közös jelenlétet, amely természetesen nem egyszerű feladat, többek között azért sem, mert a digitális „színpadok” vagy már mind nagyvállalatok tulajdonában vannak, vagy újonnan kell felépíteni őket, ami viszont idő- és pénzigényes.

Hogyan tovább? 2.0 Az előző beszélgetéshez hasonlóan itt is sok ponton egyetértettek a résztvevők egymással – és természetesen az előző napi közreműködőkkel is. Kiemelnék pár újonnan felvetett szempontot. A színház egyedisége médiumként a közös jelenlétben illetve a visszajelzésben rejlik, így ha mindez nincs, akkor mitől lesz valami színház és nem inkább valami más művészeti alkotás? Az interaktivitás mindenképpen aktuálisan kutatandó és tágítandó terep a színház számára, a jó interaktivitás kulcsa pedig a stabil struktúrán belüli szabadság: mennyi szabadsággal rendelkezzen a közönség, és mennyi visszajelzést kapjanak az alkotók tőlük? A beszélgetést követően, az egyik néző kérdése kapcsán felmerül a lokalitás problémája: az interneten nehezen lehet eszerint szelektálni a nézőket, másfelől nehéz mindenki számára releváns tartalmakat létrehozni. A beszélgetők azonban pozitív lehetőségeket látnak a kérdésben – nem csak a jelenlegi helyzet, de a kőszínházak anakronisztikus struktúrája kapcsán is. A színháznak helyi agoraként kellene működnie, például digitális piactér-projektek formájában. Hütter tapasztalatai alapján játékmechanizmusok (például egy város-felfedező alkalmazás) használatával igen nagy szabadságot lehet adni a nézőknek/játszóknak, amelyet sokszor emancipatórikus élményként élnek meg. Ezen felül pedig szociális hálók kiépítéseben és erősítésében segíthetnek a lokalitásra fókuszáló projektek. A sok lehetőség és az új, izgalmas munkamódszerek kontrasztjaként kissé borúsabbra jósolja a színházak, legalábbis a brit szcéna jövőjét Leigh: ő maga teljes mértékben a színház hibriditása és fejlesztése mellett áll, azonban a most felgyülemlett frusztráció valószínűleg a konzervatív formákhoz való visszatérést fogja eredményezni az elkövetkező pár évben.

A két este legnagyobb kérdése talán pont ez: vajon inkább a progresszió vagy a konzervativizmus irányába fog elmozdulni a színház? Valószínűleg mindkét tendencia egyaránt jelen lesz, de vajon pár év elteltével a jelenlegi rendkívüli helyzetet csak egy nehéz és kellemetlen időszaknak, vagy egy új színházi korszak katalizátorának fogjuk tekinteni?