Minőségi különbség van a buszon mellettem zötykölődő utastárs parfümje mint létező és a laptopom monitorján megmozduló alak testtartása mint létező között. A valóságos és virtuális meghúzta vonal volna az, ami elválasztja egymástól a színházat és a nem színházat?

Elegem van belőle, hogy a főnököm állandóan megjátssza magát, hétfőn bemegyek a HR-re és jelenetet rendezek – mondja elképzelt világunkban Árpád, a lobbanékony középvezető. Kollégája, Péter, a cég junior accountja próbálja csitítani: Csak ne nyomd fullba a kretént. Én sose nyomom. Nézzük inkább a Barátok köztet, ezek az új szereplők marha jók benne.

Ha kis szövegértési feladatként tekintünk a fenti bekezdésre, meg tudjuk-e válaszolni a kérdést, vajon ki a színész benne? A főnök, aki megjátssza magát? Árpád, aki jelenetet rendez? Péter, aki sose nyomja fullba a kretént, mint Kirk Lazarus? A Barátok közt szereplői? Vagy a bekezdésben nem szerepelnek színészek, hiszen az itt felsoroltak közül senki nem szerzett diplomát a Színház- és Filmművészeti Egyetemen? Esetleg mindannyian színészek, hiszen színészkednek? És máris az unásig idézett Shakespeare-sornál vagyunk: „Színház az egész világ, / És színész benne minden férfi és nő”. Ennél tágabb színház-definíciót nehezen lehet elképzelni. Ha a második felét elhagyom, tulajdonképpen bármilyen létezőt nevezhetek színháznak. Ha úgy keretezem, lehet színház a forgalom az utcán, a fények változása egy izgalmasan installált színpadon vagy bármi egyéb. Számos valóban kreatív, inspiráló és sok munkaórával megszületett kortárs példáról lehet olvasni (legutóbb Geréb Zsófia beszámolójában) e lap hasábjain is. Viszont ebben a totális szabadságban talán könnyen elveszhetünk.

Szűkítésnek talán vizsgáljuk meg az uralkodó gyakorlatot a vírus előtti időkből. Néhány nagyon izgalmas kivételtől eltekintve a XVIII-XIX. században létrejött polgári színházi forma az általános ma Magyarországon. Én is nagyon szeretem, nehezen tudom elképzelni az életet nélküle. A nézők ülnek a sötétben a nézőtéren, nem zavarják a művészet megtörténését krákogással, zörgéssel (vö.: Ascher-féle köhögés elleni cukorka) vagy túlzott érzelemnyilvánítással, hanem csöndben vannak, és néznek a fényre, ahol a kiválasztott kevesek játszanak. Ez a passzív-aktív cselekvési minta kétfajta lehetőséget rejt. Jó esetben minden nézőtéren ülő talál valakit a színpadon, aki éppen aktuálisan az ő érzéseit, gondolatait reprezentálja, őt képviseli, mint a parlamentáris demokráciában, valakit, akivel szövetség van köztük, oda-vissza hatás. Rossz esetben a színpadi történések diktátumként erőltetődnek rá a nézőkre, akik a szokások, a marketing, az önbecsapás, a félelem, a sznobizmus miatt választják a passzív cselekvési mintát. Mindkét esetben az a kérdés, hogy az egyén egyedül – vagy a színházi partnerével közösen – hogyan használja a figyelmét: passzívan elszenvedi a külvilág ingereit, vagy aktív lesz és viszonyt alakít ki a felé áramló létezőkkel? Minőségi különbség van a buszon mellettem zötykölődő utastárs parfümje mint létező és a laptopom monitorján megmozduló alak testtartása mint létező között. A valóságos és virtuális meghúzta vonal volna az, ami elválasztja egymástól a színházat és a nem színházat?

A polgári színházi forma, ha időként felkapcsolja is a villanyt a nézőtéren, ha ki is szól a közönséghez, ha időnként járásnak használja is a nézőteret, a színházépülethez van kötve. A koronavírus miatt a színházépületek viszont zárva vannak, így az online terekbe helyeződött a működés, megindult – vagyis néhány napos megtorpanás után folytatódott – a harc az egyén figyelméért. De ki is ez az egyén? Elsőre azt hihetnénk, hogy mindeni, aki Magyarország közigazgatási határain belül él, vagy aki beszél és ért magyarul. Ám ha a korábbi jegyárakat vagy a szélessávú internethez való hozzáférési lehetőségeket nézzük, akár a rájövünk, hogy ez a harc valójában csak egy bizonyos anyagi szint fölötti emberek, ha úgy tetszik, a polgárság, a középosztály figyelméért folyik. Magyarországon történelmileg nem túl erős és népes réteg ez, melyet , a jelenleg uralkodó politikai berendezkedés – amit ellenzékiek és kormánypártiak közösen választottunk meg – erősíteni kíván, akár más társadalmi rétegek kárára is, így rendszerszinten jól együtt tud működni a polgári színházi gyakorlattal. Az pedig továbbra is kérdés marad, hogy az erős középosztály felelősséget vállal-e majd a szegényebb rétegekért vagy figyelme önmaga felé fordul.

Az online terekben nagyon különböző gyakorlatok alakultak ki. Vannak, akik öröknek és állandónak tekintik a vírust, játékosan reflektálni igyekeznek a jelen helyzetre olyan műalkotások létrehozásával, amik ebben az új térben találják meg médiumukat. Mások átmeneti időszakot élnek meg, amit lehet használni felkészülésre vagy épp múltidézésre: a közelmúlt vagy a régmúlt előadásait veszik elő és teszik hozzáférhetővé az új médiumon keresztül. Sok beszélgetős tartalmat is felfedezhetünk a neten, amiben az alkotóknak lehetőségük van önmagukról gondolkozni vagy szellemi síkon találkozni másokkal – a vírus előtti felfokozott, pörgős világban erre aligha volt lehetőség.

Soharóza

A szöveg első bekezdésében szerepel Árpád és Péter, akik nem azonosak Schilling Árpáddal és Závada Péterrel, játékos utalás csupán ez a Franciaországban élő rendezőre és underground hipp-hopp előadóból lett költőre. Árpád posztját idézi esszéjében Péter, elindítva egy a Színház folyóirat által menedzselt párbeszédet az online tér és színház viszonyáról. Ehhez a párbeszédhez fontos hozzátenni még a játékot mint hívó szót: a színház minden esetben játszik a létezőkkel – ennek a játéknak vannak szomorú, boldog, vicces, tragikus esztétikai kimenetelei, és gyakran nyúlik túl médiumon és műfaji kategóriákon. Performansznak, happeningnek, drámapedagógiának, színházi nevelésnek hívunk dolgokat, amiket éppúgy a játék szervez meg, mint a polgári színházat. A Krétakör feloszlatása után Schilling Árpád is sokat foglalkozott olyan projektekkel, amikben nem nézők és színészek vannak, hanem közösen játszók, ha úgy tetszik, résztvevők. Ezekben a formákban az egyén nem, vagy nem kizárólag képviseleti úton van jelen a játék valóságában, hanem önmagáért, direkten vállal felelősséget, maga is alkotóvá válik. Ahogy a valós terekben sok nagy múltú vagy épp frissen alakult, impulzív csoport dolgozik ilyen módon, úgy az online térben is szép számmal találunk ilyen játékos gesztusokat. Ezek az izgalmas kísérletek egyelőre kevesebb embert tudnak elérni, mint a klasszikusabb formák. De talán éppen a vírus előidézte „színház–nem színház” diskurzusból származó gondolatok segíthetnek új szemmel rájuk nézni.

A koronavírus első hulláma véget érni látszik, nyitnak a strandok, a szabaduló szobák, melyek. remek terepei lehetnének a játéknak. Izgatottan várom, vajon pályázik-e valaki jelentős pénzösszegre a színházi keretből, hogy létrehozza az Első Magyar Strandszínházat és a Törj ki a nyomorból, valamit a Menekülj a bántalmazó kapcsolatodból szabaduló szobákat – és hogy vajon a döntnökök adnak-e neki támogatást, vagy azt mondják majd: ez nem színház.

A témához kapcsolódó írások:

Závada Péter: A jelenlét kisiklatása