Borgos Anna – Pethő Tibor: Szalánczky Éva hiánya
Az alapanyag egy ötvenes évek végén játszódó regény 1980-ból, amely akkor politikai és szexuális tabukat feszegetett, a kettőt (a politikai és szexuális „elhajlást”, kívülállást és önfelvállalást) egymásra vetítette. Az előadásban ennek a súlya, tétje (számomra) nem jött át, valahogy a levegőben lógott minden jelenet.
Borgos Anna: Az előadás délutánján újraolvastam (újra átlapoztam) Galgóczi kisregényét, utólag nem tudom, más lett volna-e az élmény, ha nem teszem. Az az igazság, hogy én leginkább az általam egyébként igen szeretett regény gyengéit (rossz mondatait, pátoszát, olykor sematizmusát) láttam felnagyítva a színpadon, az erősségeit, erejét sajnos nagyon kevéssé. A pátoszt, a korhoz kötöttséget a rendezés időnként iróniával próbálta ellensúlyozni, ami többnyire inkább kínosra sikeredett.
Az alapanyag egy ötvenes évek végén játszódó regény 1980-ból, amely akkor politikai és szexuális tabukat feszegetett, a kettőt (a politikai és szexuális „elhajlást”, kívülállást és önfelvállalást) egymásra vetítette. Az előadásban ennek a súlya, tétje (számomra) nem jött át, valahogy a levegőben lógott minden jelenet. A szöveg sem mint kordokumentum, sem mint lehetséges mai közlendő nem érvényesült, bár a próbálkozás mindkét irányban érezhető volt (kiszólások a közönségnek, például Blindics őrnagy: „Én az egész értelmiségre haragszom…”).
Persze Makk Károly filmadaptációja, az Egymásra nézve, amelynek Makk-kal együtt Galgóczi volt a dramaturgja, szintén meghatározó – a regénynél is markánsabb – előképem volt. Annak az ereje (és erotikája) itt szintén alig érintett meg. Kérdés persze, mennyire szánta a rendező pusztán „adaptációnak” az előadást. De ha valami másnak szánta, amihez a regény csak apropó, akkor azt a mást sem nagyon érzem meggyőzőnek.
Az előadás nagyrészt férfiak körül forog, akik (a csak hangjával felidézett) Szalánczky Éva körül forognak. Persze a regény (és a film) is utólag rekonstruálja az alakját leveleken, a hozzá kapcsolódókon keresztül, de ott határozottan megjelenik az ő arca, hangja, személyisége is. Itt az ő hiányában kevéssé érthető, érzelmileg nehezen követhető a többiek hozzá való viszonya is. Persze lehet létjogosultsága egy ilyen perspektívának – azt megmutatni, ahogyan mások rajta keresztül saját magukat bemutatják, elhelyezik, de… ez számomra dramaturgiailag és színészileg sem működött eléggé hitelesen az előadásban. Mintha a színészek nem nagyon kaptak volna fogódzókat a figuráikhoz (ráadásul egyszerre többhöz), vagy az instrukciók talán túlságosan széttartóak voltak, és így inkább csak az igyekezet érződik az egyes jelenetekben.
![](https://szinhaz.net/wp-content/uploads/2020/06/0702_Törvényen-belül_20200105-6-of-1-min-scaled.jpg)
Friedenthal Zoltán, Terhes Sándor, Kárpáti Pál (hátul), Pető Kata és Hajduk Károly (elöl)
Nem derült ki számomra, mi az előadás tétje, miért volt fontos a rendezőnek elővenni ezt a szöveget. Marosi főhadnagy személyes önkeresése, hiúsági drámája érdekelte? A szétesett és/vagy megalkuvó életek felmutatása, a határfeszegetés tragikus kimenetele a diktatúrában? A könyv és a Makk-film mindezeket kibontja, az előadás igazán egyiket sem, de lehet, hogy előzetes ismeretek nélkül jobban, másképpen hat.
Pethő Tibor: A színpadi változat a kisregényhez képest igyekszik nyomatékosítani Marosi főhadnagy személyes érintettségét, nemcsak a szerelmes férfiét, de a gyilkosság, Szalánczky Éva halála miatt önmagát vádló katonáét is. Feltehetően ezért változtatták meg Éva halálának körülményeit: nem a határőrök lőtték le a déli határzónában, mint Galgóczi Erzsébetnél, hanem a Marosi felügyeletével telepített aknák tépték szét az osztrák határon. A főhadnagyot tehát nemcsak a szeretett ismerős miatti fájdalom, hanem jóval hangsúlyosabban a lelkiismerete indítja arra, hogy saját szakállára nyomozni kezdjen. Ehhez képest azonban a belső lelki küzdelem, az önvád zavaróan hiányzik Marosi színpadi alakjából. (Bár Hajduk Károly játéka egyike a legjobbaknak, a rendezés következetlensége éppen az ő olykor szinte hetykére hangolt figurájában érhető tetten.)
Felveted a kérdést, hogy mi motiválhatta a Törvényen belül színpadra állítását. Tény, hogy a kisregény a nyolcvanas évek elején a szexuális másságot érintő (befogadó jellegű) nyíltságával joggal kelthetett feltűnést; felháborodást talán kevésbé, hiszen Galgóczi Erzsébet meggyőződését követve a kérdést támogatólag igyekezett nemcsak proponálni, de végeredményben szervesen beilleszteni a szocializmus keretei közé. (Akár a Szent Kristóf kápolnájában a vallást/egyházat összeegyeztetni az akkori világgal.) Ma ez a kérdésfeltevés irreleváns. Egyrészt nincs szocializmus, másrészt a szexuális/nemi identitásokról teljesen másként (többet és összehasonlíthatatlanul nyíltabban) beszélünk, mint a nyolcvanas évek elején. Mint ahogy minden másról, amit Galgóczi valóban bátran beleírt a kisregénybe például az ötvenes években elnyomott két osztályról, a munkásokról és a parasztokról, az 56 utáni megtorlásokról és lelki kínokról, vagy akár arról, hogy a főhősnő-áldozat, Szalánczky Éva forradalomnak tartotta a felkelést. Az azóta többszörösen át-, be- és kifordult világról mintha valóban alig vett volna tudomást a rendezés. Az alkotók próbálták ugyan lazítani a korabeli kereteket, ám ennek az eredménye meglehetősen felemás. Marosi például úgy vonja felelősségre a Nép és Kultúra főszerkesztőjét, a börtönviselt Erdőst, hogy miért nem közli Szalánczky Éva rendszerkritikus cikkeit az ötvenes évek végén, mintha határőrtiszt létére legalábbis a Marsról érkezett volna. A történelmi hitelesség is részlegesen, ám zavaróan csorbát szenved.
![](https://szinhaz.net/wp-content/uploads/2020/06/0701_Törvényen-belül_20200105-41-of-1-min-scaled.jpg)
Pető Kata. Fotók: Juhász Éva
B. A.: Igen, a szándék világos, hogy Marosi személyes drámája kerüljön a középpontba. Csakhogy azzal, hogy Szalánczky Évát kiveszi a képből (illetve közvetetté teszi), a rendező épp a legerősebb figurától fosztja meg az előadást. Ráadásul az összes többi női szerepet is (nem igazán világos koncepció alapján) egyetlen színésznőre (Pető Katára) osztja, aki sajnos meglehetősen halvány és súlytalan a szerepeiben, de ez részben szintén a rendezői elgondolás hiányát sejteti. A magam részéről a különböző színűre festett arcokat és a (minimál)díszletként szolgáló gipszkezeket sem tudtam értelmezni – talán te szakmabeliként inkább.
P. T.: Szalánczky Éva hiánya szerintem nem feltétlenül baj; alakjában, amely szimbólummá válik, ezáltal sokkal több erő, játéklehetőség rejlik. Éva tehát titkos és profán kultusztárgy Marosi szemében éppúgy, mint a többiekében a rendőröktől a főszerkesztőig egy elviekben racionális eszmei alapú diktatúrában.
A díszlet központi eleme ugyanakkor időben előrelépve a szocializmus utolsó évtizedeire utal. A tér közepén a kor jellegzetes utcai öntöttbeton virágágyásának szürkésfeketére mázolt másolata áll, amely multifunkcionális, lehet lakás- és kocsmabelső, akár iroda is. Szimbólumként pedig leginkább koporsónak tekinthető (ezen a ponton találkozik a szöveg keletkezési ideje a cselekmény idejével). A koporsó ebben az értelemben egyszerre Éváé, a rendszeré, tágabb értelemben az előadás kivétel nélkül megnyomorított szereplőié, s persze azoké a magányos, feltehetően erőszakkal leszakított kézfejeké (Szalánczky Éva sorstársai is lehetnek akár a hozzájuk tartozó halottak), amelyek a koporsó-virágtartó körül tűnnek fel. A szereplők a kézfejekkel telefonálnak, jeleként a borzalom, a rendkívüli természetessé válásának. Kétségtelen, hogy a kor atmoszféráját hiteles mélységében állítja elénk Szenteczki Zita rendezése – ami problematikus, az maga a kor. Erről már beszéltünk, de hadd térjek rá vissza egy pillanatra.
A darabbeli két, a nyolcvanas években kifejezetten tiltott téma – a szexuális irányultságok szerepe és az 1956-os forradalom, illetve a szocializmus „nehezen keresztülvihető reformáltsága” – mára elvesztette újszerűségét, mint említetted, e tekintetben legfeljebb mint kordokumentum érdekes. Ennek vannak egyéb dramaturgiai következményei is. Kíváncsian vártam, mikor, milyen előkészítés után hangzik el a színen először, hogy Szalánczky Éva meleg. Igen későn, és sajnos a nyolcvanas évek füléhez hangoltan: amit eddig csak homályosan sejtett a néző, arra megfelelő időhúzás és előkészítés után megerősítő reflexiót küldött az előadás. Mindezt a mai befogadó a kisregény ismerete nélkül is szinte a kezdetektől tudhatta; mintha a rendezés nem lett volna képes elszakadni az eredeti szöveg keletkezési idejétől, a nyolcvanas évek értő és érzékeny értelmiségi közegétől. Hogy mindezt hogyan lehetett volna nem csupán kordokumentumként tálalni, nem tudom, de feltételezem: a szerkezeten, esetleg az események menetén is radikálisabb módon kellett volna változtatni.
B. A.: Igen, az elképzelés (Szalánczky mint hiány, „projekciós felület”) elvben izgalmas, és egybevág a regény szellemével is, de ez a lehetőség a színpadon valahogy mégsem működött, Éva szimbólumként, idealizált figuraként nem tudott elég hitelessé és erőteljessé válni. Ahogy a kordokumentum és a mai érvényesség/áthallások összehozását sem sikerült igazán megoldani – ehhez talán tényleg több, markánsabb eltolás kellett volna az eredetihez képest.
Érdekesebb és aktuálisabb lett volna egy kicsit kibontani a határátlépések, lázadások és az internalizált normák viszonyát Éván keresztül. Azt az ellentmondást, amit a könyv is magában rejt: Szalánczky ugyan a megtestesült bátorság és lázadás, leszbikusságát mégis betegségnek tekinti – részben talán valóban azért, mert így lehet igazán „tragikus hős” (ahogy Blindics őrnagy véli), de azért is, mert még ő sem tudja kivonni magát a heteronormatív stigmák alól. Ebben az önpatologizálásban a korszak orvosi és társadalmi megítélése tükröződik. És Éva valóban nem is lát pozitív, élhető mintákat maga körül. Voltaképpen Blindics őrnagy (a szerző egyik szócsöve) felvilágosultabban gondolkodik a homoszexualitásról, mint maga Szalánczky, hiszen nem tartja betegségnek a saját nem iránti vonzalmat (bár ő is egyfajta tünetként, a lázadás tüneteként kezeli Szalánczky leszbikusságát). A maga módján, kevésbé élesen, de a többi szereplő is ezzel az alkalmazkodás/ellenállás dilemmával egyensúlyoz vagy küzd, és ezzel küzdünk ma is sokszor.
Az már az előadástól távolabb vezető kérdés, hogy ez a viaskodás mennyire volt Galgóczi sajátja, Szalánczky mennyire az ő kissé idealizált írói alteregója, a többi szereplő Módra Magdától Marosiig pedig mennyire az ő lehetséges énje, szócsöve. Illetve hogy a közösségi megszólalás kissé didaktikus missziója és a személyes hang, feltárulkozás szükséglete, ezek küzdelme hogyan üt át a szövegen; a személyes és a politikai egyébként teljesen releváns összekapcsolása hogyan tud szervesen beépülni a szövegbe. Ezt az egymásba fonódást nem teljesen sikerül megoldani a regényben – és az előadásban sem.
Mi? Galgóczi Erzsébet: Törvényen belül
Hol? Radnóti Tesla Labor
Kik? Hajduk Károly, Pető Kata, Friedenthal Zoltán, Terhes Sándor, Kárpáti Pál / Dramaturg: Németh Gábor, Komán Attila / Zene, hang: Gryllus Ábris / Koreográfus: Raubinek Lili / Jelmez, maszk: Nagy Fruzsina / Látvány: Jankó Mátyás / Konzulens: Kovács D. Dániel, Hegymegi Máté, Pass Andrea / Rendező: Szenteczki Zita / Narratíva produkció
![](https://szinhaz.net/wp-content/uploads/2024/01/szinhaz_tamogatas.gif)