Hétvégén reggel sürgetik, csinos ruhába bújtatják, lecsüssögik, türelemre intik őket. Ha kérdeznek tőlük, válaszra buzdítják őket, ha nem értenek valamit, sustorogva elmagyarázzák nekik. Ha nem látnak, ölbe veszik őket, és ha kell, sor közepéről osonnak ki velük. És büszkeséggel telve nagy mennyiségű közös nézőtéri szelfit készítenek velük, hogy a világnak, de legalábbis az instás ismerősöknek megmutassák: íme, itt van a jövő színházi közönsége!

A matiné-előadásokon hétvégéről hétvégére üzembiztosan megtelnek a nézőterek gyerekekkel. Kérdés, hogy a színházak mit kezdenek velük. Mármint azon túl, hogy marketingszempontok mentén igyekszenek kinevelni a jövő közönségét. Elég, ha idejekorán megismertetik őket a színházba járás szokásával, és reménykednek, hogy az felnőtt korukra is megmarad? A színházi felhozatal vegyes, ugyanakkor elég széles, így a választékban nem nehéz olyan előadást találni, amelyiknek a tánc, a mozgás is szerves része, de az olyan produkció továbbra is fehér hollónak számít, amelyikben a tánc nemcsak díszítőeleme, hanem fő, vagy legalábbis hangsúlyos üzenetközvetítője a látottaknak.

Ha egy új műfaj, művészeti terület iránt akarjuk felkelteni a gyerekek érdeklődését, bevált, biztonságos, az értékközvetítés szempontjából kikezdhetetlen módszer az alapok, azaz a hagyomány megismertetésével kezdeni. Sok gyerek szótárában a hagyomány mégis az unalom szinonimájaként szerepel, mert ha az arra alapozott élmény számára érthetetlen, a saját életéhez sehogyan sem vagy csak nehezen kapcsolható, akkor a hagyomány olyan, mint egy lejárt szavatosságú konzerv: inkább elriaszt, minthogy bizalmat keltene.

A Budapest Táncszínház küldetése, hogy – mint a Holle anyó színlapján írják – „megmutassák és megértessék a táncművészet értékeit és szépségeit a fiatal korosztállyal, hogy kultúra és művészet szerető felnőttek váljanak belőlük”. A balett, a Grimm-mese és a klasszikus zenei montázs hármasát olyan bombabiztos garanciának tartják ezen célok megvalósítására, hogy a fenti összetevők kötelességszerű felhasználásával 2002-ben színpadra állított táncjátékot tizennyolc év elteltével immár a Nemzeti Táncszínház új, modern épületében is ugyanúgy megnézhetik a gyerekek.

Amikor elhangzik a mondat, hogy az anya csak az édes lányát tudta szeretni, végigfuttatom szemem a közönségen: vajon hány mozaikcsaládban cseperedő gyerek ül itt, és milyen érzés nekik ezt hallgatni? A véletlen úgy hozta, hogy az előadást követően rábukkantam a világhálón egy tízéves kislány tudományos diákköri dolgozatára. Az egyszülős, valamilyen oknál fogva csonka családban élő népmesei hősök küzdelmeit vizsgálja, leírja, hogy a kutatómunka milyen sokat segített neki saját múltja, jelene megértésében, feldolgozásában. Szíven ütött, milyen egyedi értelmezési utakat talált többek között a Holle anyó történetében is.

A Budapest Táncszínház előadásában nincs, ami szíven üssön minket, a súlytalanná esztétizált előadás történetét felvételről játszott, negédes narrálással ismertetik, miközben a színpadon ölében vaskos könyvvel megjelenő mesemondó tátogva mímeli az intim történetmesélést, aztán a könnyed és vicces hangulatú táncjelenetek is megelevenítik ugyanazt. A készen kapott történethez nem társul semmilyen hozzáadott érték; a lusta megszégyenül, a jó győzedelmeskedik. S míg a jó lány (Vattai Dzsenifer) ugyanolyan békés mosollyal, lágyan szökellve sepreget mostohája és Holle anyó portáján, féltestvére (Jenei Lilla) pedig parodisztikus, eltúlzott grimaszokkal és gesztusokkal teszi nevetségessé a lusta lány figuráját, a történetből elvész a fantázia mozgósításához és az érzelmek valódi megéléséhez szükséges minden feszültség. A legnagyobb izgalmat a gyerekek körében az kelti, amikor a jó lány az első sorban ülő szerencséseknek valódi almákat oszt, a hátsó sorok pedig nyakukat nyújtogatva, fel-felpattanva reménykednek a népmesei igazságosságban, vagyis hogy nekik is jut.

A hagyományok nem puszta prezentálásában, de gondos ápolásában bízik a Sivasakti Kalánanda Táncszínház. Új, gyerekeknek szóló előadásuk, a Mese a varázsgyűrűről motívumai Ázsiától a Balkánon át Európáig számos ország népmesei hagyományában felbukkannak, nekünk például Illyés Gyula tolmácsolásában A kígyókirály gyűrűje címen a 77 magyar népmese kötetből lehetnek ismerősek. Az előadás egyforma arányban támaszkodik a tánc, a próza és a bábjáték erejére. Bár a három előadó külön-külön a három területet képviseli, ebben a produkcióban az indiai tánctársulatot vezető Somi Panni, a bábszínház felől érkező Vesztl Zsófia és Zboray Antónia színész egyaránt táncol és játszik bábbal és anélkül. A formanyelvek egyenrangúak, nem csupán magyarázza, illusztrálja egyik a másikat, hanem mindhárom folyamatosan görgeti előre a fordulatokban gazdag történetet. Bár a klasszikus dél-indiai bharatanátjam tánc mind kulturális, mind geográfiai értelemben igen távol áll a mai magyar gyerekközönségtől, és akár a balett esetében, itt is egy nagyon szigorú szabályok szerint felépített, kötött és bonyolult mozgásrendszerről van szó, feltűnő gesztusai, a beszédes szemmozgások, kézjelek és arcjátékok nagyon alkalmassá teszik a történetmesélésre.

Macskafogó. Fotó: Futár Ernő

A három előadó megszámlálhatatlan karaktert vonultat fel a tánc, az elbeszélés és a bábok segítségével. A kedves formájú, ölelni való, puha rongybáboknak nincsen arca, de az előadók karakteres mozgással ruházzák fel őket, és grimaszolnak helyettük is. A „textilmesének” keresztelt előadásban minden bábszereplő, minden helyszín és kellék a lehető legegyszerűbb „talált tárgy”. Egy darabka ruhaanyag lehet csörgedező patak, de a horizontig elnyúló, veszedelmes kalandokat tartogató tenger is. Egy kendő néhány ügyes csomózgatás után máris papagáj, a mintás kelmék átvariálásával a szegényes ház egy szempillantás alatt palotává változik, egy ímmel-ámmal összetekert fonaldarab pedig mindenkit megkacagtató műbajusz. Igaz, a kígyóként kanyargó cselekményen a könnyebb követhetőség kedvéért lehetne talán egyszerűsíteni, az előadás eszköztáráról, hangneméről elmondható, határozott koncepciónak tűnik, hogy minden magáért beszéljen. Semmi nincs túlmagyarázva, mégis minden elsőre érthető. A szűk nézőtéren (amikor én néztem, épp a Független Pedagógiai Intézet fogadta be a produkciót) összezsúfolódott igen vegyes életkorú gyereksokadalom pont úgy érezhette magát, mint amikor otthon kiborítja a kacatos ládát, és játszani kezd azzal, ami épp a keze ügyébe kerül. És ha felteker a fejére egyet anya sáljai közül, máris aranyban dúskáló keleti uralkodónak képzelheti magát.

Telepakolhatunk egy előadást a legtechnikásabb táncosokkal, berendezhetjük a színpadot látványos díszletekkel, de hogy mindez tényleg megérinti-e a gyereket, az nem feltétlenül ezen múlik. A MU Színház Macskafogó-adaptációját a Termini, vagyis a MU-ban Fejes Ádám irányításával működő ifjúsági tánc- és színházi műhely növendékei adják elő. A gyerekeknek szánt produkciót itt tehát gyerekek előadásában látjuk, ezzel némileg kakukktojás ebben a válogatásban, ám mivel nem minden bokorban terem olyan műhely a kortárs táncos szférában, ahol az utánpótlás kérdésére nemcsak nézői, de előadói szempontból is tekintenek, úgy gondolom, mindenképp ide kívánkozik.

A persze többségében ismerősi, családi körből kikerülő gyerek és felnőtt nézősereg lelkesedése, feszült figyelme külön élmény. A táncosok lámpalázából, technikai tudásszintjéből adódó egyenetlenségekkel, az előre elkészített filmbetétek sufnituning jellegével senki nem foglalkozik, ezekkel együtt is élvezetes előadást kapunk, amely a rajzfilmváltozathoz hasonlóan számos filmes, táncos és zenei zsánert gyúr egybe. A westerntől a gengszterfilmeken át az akciófilmekig, a jazztől a kortárs táncon át a revüig sorjáznak előttünk a műfajok. Az aláfestésül választott zenék a bulihangulat biztos zálogai, nem kizárt, hogy a Yello és a Boney M slágerei vagy a Mission Impossible zenéje a szülőkben a saját szalagavatós táncprodukcióik emlékét is felidézik.

Fejes Ádám koreográfiája okosan igazodik a gyerekekhez, mindenki megkapja azt a nehézségi szintű feladatot, amit még ügyesen meg tud oldani. Van, akinek a dialógusok élvezetes visszaadása is megy – kiemelném a négy gengsztert megformáló fiatalokat (Kiss Lea, Sándor Aliz, Várnagy Blanka és különösen Chudo Anna) –, de jellemzőbb, hogy szóban nehezebben nyílnak ki a gyerekek a színpadon, mint mozgásban. Ennek oka lehet, hogy a „macskafogóság” lényegét megőrzendő minden kötelező mondat szó szerint elhangzik. Csakhogy például a testi erőszak változatos formáit taglaló elhíresült párbeszédek, amelyek a rajzolt állatok előadásában felejthetetlen sziporkákká váltak, a gyerekek szájából már inkább bizarrak, és érthető módon nem is nagy átéléssel hangzanak el. Kérdés azonban, hogy nem venné-e jobban zokon a közönség, ha az ikonikus mondatok megváltoztatva, gyerekbarát formában szólalnának meg. Az viszont nem kérdés, hogy jó döntés volt elkerülni az állatkosztümös, díszletekben tobzódós külsőségeket. Néhány gurulós irodai szék elég az autós üldözéses jelenethez, és a cicafülek, egérfarkak, festett bajuszok sem hiányoznak egy pillanatra sem. A macska-patkány-egér szereposztás logikusan adódik az életkorokból és testmagasságokból, a jól megválasztott, maximum egy parókával kiegészített ruhákkal pedig egyértelműen beazonosíthatóvá válnak a karakterek (jelmez: Béres Móni).

A gyerekelőadások jó része ismert történetet tálal a színpadon, de akad ellenpélda is. A Recirquel a téli szezonra kitalált egyórás mesecirkusza, a Kristály az idősebbeknek Andersen Hókirálynőjét, a fiatalabbaknak a Jégvarázst juttathatja eszébe, de a történet Vági Bence sajátja: a királynő szíve jéggé fagyott, és ezzel a birodalma is, ahol az érzelem tilos, de a viszonzott szerelem természetesen véget vet a zord világnak. Mivel körülhatárolhatóbb karaktert a mellékszereplők egyáltalán nem, csupán a mirelitmanóként bemutatkozó porondmester (Egyed Brigitta) és a Jégkirálynő (Kapócs Zsóka) kapnak, és ez utóbbinak még a motivációit, az érzelmi változásainak okát is homály fedi, a mese sablonos, elnagyolt marad. Kedves körítés a zenei, balett-, trambulinos hiphop- és artistaprodukciók mellé. Ugyancsak látszatgesztus a nézők és az alkotók közötti határok elmosása. Ülőhelyek híján a Müpa cirkuszi sátrának különböző pontjain aktuálisan tevékenykedő művészeket – hacsak nem épp a fejünk felett történik a mutatvány – csak a legügyesebben manőverező nézők és a szüleiktől messzebb, az első sorba merészkedő bátrabb gyerekek láthatják közelről. Ráadásul – ahogy erre a hostessek többször is figyelmeztetnek – a biztonság, illetve a díszletek épsége miatt nem lehet akárhol téblábolni vagy a nagyobb rálátás reményében akárhová felmászni, felülni. Így az önfeledt befogadás helyett inkább csak új akadályokkal szembesül a (gyerek)néző. A nézők közvetlenebb megszólításának szándéka indokolhatná a fizikai közelség megengedését, de tekintve, hogy az artisták érthető módon nem túl közlékenyek, miközben szellemi és fizikai teljesítőképességük maximumát nyújtják, kontaktusteremtésre leginkább a narrátori szerepet is betöltő mirelitmanónak vagy a királynőnek van lehetősége. Előbbi néhányszor ugyan feltesz kérdéseket a gyerekeknek, de ezeket a szövegkönyvben előre megírt módon rögtön meg is válaszolja, utóbbi pedig néhány királynői ráripakodás vagy utasítás keretében terjeszti ki hatalmát a közönségre. A Kristály minden látszat ellenére nem lép túl a szájtátva figyelés elvárásán, attól még, mert tessék-lássék módon becsomagolták egy mesébe, nem más, mint egy roppant színvonalas, táncos és zenei betéteket tartalmazó cirkuszi látványosság.

Kristály. Fotó: Nagy Attila, Müpa

Cirkuszt, táncot és saját történetet tartalmazó mesét kínál a gyerekeknek a Simorág Táncirkusz Manómese című előadása is. Nem az előbbihez fogható nagyszabású keretek közt, mégis sokkal eredményesebben. Attól a pillanattól kezdve, hogy a színpad közepén a díszlet farönkön egy tenyérnyi méretű katicabogár csendesen odébb bandukol, addig, amíg ugyanennek a farönknek a belsejében el nem tűnik az álomfaló tündér (Simor Ágnes), a gyerekek egy, a képzeletvilágukra és a mindennapjaikban tapasztalt élményeikre építő, pontosan átgondolt mese útját járják be, amely bőven ad lehetőséget féktelen hahotázásra, susmorgós izgalomra és ordibálós véleménynyilvánításra egyaránt. És a feloldás sem üres, kötelező happy end, hanem igazi, szívhez szóló útravaló, amelyet könnyen átfordíthatnak saját élethelyzeteikre.

Az álomfaló tündér feladata, hogy megegye a gyerekek rémálmait, igen ám, de a gyomrát megfeküdte a sok rossz álom. És az álomfaló álmait vajon ki falja fel? A problémára a megoldást a tündér két manóval együtt keresi meg, akik közül az egyik manó létére meglehetősen langaléta, de annál derűsebb természet (Turai Bálint), társa, az alacsony és zömök pedig a Durci Murci nevet viseli, nem véletlenül (Kis Gergely Geret). Ők hárman és a meseerdő-hangulatot zeneileg helyben megteremtő Vázsonyi János kalauzolnak végig egy olyan fantáziabirodalmon, ahol egy banális civakodás a piros és zöld almák tulajdoni jogáról bravúros zsonglőrmutatványként jelenik meg, a szülőket és a gyerekeket egyaránt kétségbeejtő gyerekhisztiket rém mulatságos típusokba sorolva láthatjuk viszont, a veszedelmes sárkányról kiderül, hogy csak megfázott, és ahol az is kérdés, hogy az először apró bábként megpillantott tündérnek tulajdonképpen melyik az „igazi” formája: amikor báb, vagy amikor ember? Az álmot és ébrenlétet, fantáziát és valóságot képlékeny masszává gyúró előadásba úgy simulnak bele a bűvésztrükkök, a bábjátékok, az akrobatikus, zsonglőr- és táncos jelenetek, hogy annak mindig oka, jelentése van, vagyis azok a történet szerves részét képezik. Nincs izzadságszag, nincs demagóg tanítani akarás, de van egy pedagógiailag és színházi szempontból is gondosan felépített világ, amelyben a hétköznapiság és a varázslat pont úgy fonódik össze, egymástól elválaszthatatlanul, ahogy egy jó mese felépül – és ahogy egy kisgyerek is láthatja a világot,.

A mesékben az egyensúly felbomlását hiányállapot, krízis, próbatételek követik. Csak a megküzdés után jön el a boldogság és a siker, a „boldogan éltek” meg a „fuss el véle”. Hol tart ma a gyerekszínház? Egyelőre a felsorolás első felénél, a hiányállapot és a próbatételek fázisa között, de egyre többen hisznek a mesékben, a jó mesékben.

A Manómese rövid távú hatását decibelben mérhető módon jelezte a taps elülése utáni csöndbe bekiáltott „Még egyszer!” kívánság. Ami a ma gyerekszínházának hosszú távú hatásait illeti, meggyőződésem, hogy a színházi közönség utánpótlását nem kinevelni, hanem kiérdemelni kell, és ezt a gyerekek igényeire, korosztályonként eltérő sajátos látásmódjukra, aktuális világukra érzékenyen reagáló minőségi produkciókkal lehet elérni. Amelyek nemcsak azt tanítják meg, hogy a színházba illik szép ruhában jönni, hanem azt is, hogy onnan friss és új szellemi munícióval felszerelkezve lehet hazamenni.