A fővárosban legjellemzőbben három helyen kínálnak ifjúsági előadást: a Kolibriben, a Budapest Bábszínházban és az átprofilozás útján járó Pesti Magyar Színházban. Mindháromban bemutattak decemberben egy-egy előadást a legkritikusabb korosztálynak.

Kritikus egyrészt azért, mert a gyerekszínházi és a felnőttszínházi közönség közötti fekete lyukba esik a célnéző – bizonyára nem véletlen, hogy mindhárom színház kis játszóhelyen tartotta a premiert. Másrészt mert a kamaszkor az az időszak az ember életében, amikor a legnehezebb megfelelni neki – legyen szó akár egy színházi előadásról –, épp csúcsra jár a bírálhatnék. Hogy a középiskolás közönség szervezett csapatait milyen nehéz a színpadról megfogni, arról bizonyára minden színház színészei tudnának rémdrámákat mesélni.

A véletlen úgy hozta, hogy a három pesti bemutató közül kettőhöz Kosztolányi Dezső adta az alapanyagot, noha műfaját tekintve sem az Esti Kornél, sem a Pacsirta nem dráma. Ebből arra mindenképpen következtethetünk, hogy a színházi alkotók szeretik Kosztolányit. A harmadik mű, A méhek istene Kiss Márton munkája, aki nem először rendez a Kolibri Színházban, mondhatni, bekuckózott már a társulat kisebb játszóhelyeire. Szilágyi Bálint, aki az Esti Kornélt vitte színre a Budapest Bábszínház picike, meglehetősen kényelmetlen Kemény Henrik Termében, szintén nem ismeretlen az Andrássy úti játszók és nézők előtt: a Bambi 2018-as bemutatóját jegyzi. Egyedül Paczolay Béla, a Pesti Magyar Színház Sinkovits Imre Színpadán műsorra tűzött Pacsirta rendezője debütáns a maga helyszínén, de esetében kiváló referenciának tekinthetjük például a Pesti Színházban sok éve nagy sikerrel futó Toldit Csőre Gábor előadásában.

A méhek istene. Fotó: HSC stábiskola

A tárgyalandó három produkciót több szempont szerint is elrendezhetjük 2:1 arányban, ezek közül a legfontosabb a szülő-gyermek reláció, amely a Pacsirtában és A méhek istenében meghatározó. A Pacsirta atmoszférateremtő képességgel bíró, régi vágású színházi előadás; a lélektani realizmus alapján törekszik ábrázolni a Vajkay család viszonyait. A nyugalmazott megyei levéltáros és felesége egyszer csak „szabadságra mennek” otthon, mivel vénlányságra érett, előnytelen külsejű lányuk rokonokhoz utazott egy hétre. Ekkor jönnek rá a szülők arra, hogy voltaképp önkéntes rabságban élnek felnőtt gyermekük szerető, takarékosan gondoskodó, lehangolóan színtelen, ám erős felügyelete mellett. Rancsó Dezső Vajkay Ákosa szép, megtört, őszülő szakállú, kardigános ember, nem a felesége, hanem a lánya papucsa alatt. Bede-Fazekas Annamária gyengéd nézésű feleségfigurájában gyöngyözik a felforrni kész életszeretet. Jólelkű asszony, akinek azt is a természete javára írhatjuk, hogy nincs benne csöppnyi rosszallás sem, amikor az itallal évtizedek óta nem élő férje részegen állít haza.

A rendezés, Khell Csörsz díszlete, Benedek Mari jelmezei és mindenekelőtt némely színészek játéka jóvoltából megképződik orrunkban a kisváros porszaga. (Sárszeg. Már-már túlbeszélő név.) A társasági élet itt vendéglői kvaterkában, hangoskodásban, ivásban, kártyázásban merül ki. (Megjegyzem, a regényben tarokkoznak, ami nagyságrendekkel színvonalasabb játék, mint a durván hazárd huszonegyezés, amit a Sinkovits Imre Színpadon művelnek. Ez persze részletkérdés, de annyira jellemző tartalmilag is, stilárisan is, hogy muszáj idézni Kosztolányit: „A tarokk nem afféle sehonnai játék, mint azok, melyeket manapság eszelnek ki. Messze visszanyúlik a múltba, nemes elődökre tekint vissza. Ázsiából származik, akár vitéz eleink, kacskaringós, keleti gondolkozás szükséges hozzá, figyelem, lelemény, állandó lélekjelenlét. Hosszú, mint egy furfangos mese, melynek csalafinta bevezetése van, ármányos folytatása, meglepő gyors kifejlete.”) Tahi József pincérszakmai kompetenciával fordítja meg Vajkayék ebédlőasztalán a terítőt, amitől rögtön a Magyar Király étteremben vagyunk. Fillár István Szunyogh Bálintként az asztalnál tikkadtan ülve faarccal kommentál. Szűcs Sándor Környey Bálintja csak nevet, nevet mólésan. Ezek adják a komplett kor-, hely- és korhelyfestést.

Van ám Sárszegen színház is, vidám zenés előadással és a páholyokban a többi páholyokban ülőket szemlélő nézőkkel. (Az előadásban a színpad bal oldalán egy tükör előtt két bársony színházi ülés várja, hogy Vajkayék egyszer majd jöjjenek, és elfoglalják őket. Olyan az a két szék ott, mintha meghitten és muzeálisan piedesztálon állna.)

A lényeg persze a szülők lelkiismeret-furdalással terhelt felismerése: a gyermekükkel szembeni érzelem súlyos és kényelmetlen deficitje. Ezt Rancsó Dezső csak úgy kiálthatja ki, hogy közben a feleségének, a nézőknek, de talán még saját magának is háttal áll: „Mi őt nem szeretjük.”

A Kovács Krisztina által színpadra írt verziónak van egy olyan eleme, amely idő előtt elárul mindent. Pacsirtánk ugyanis gerlét tart, nyitott ajtajú kalickában. Péteri Lilla e. h. játssza a címszereplőt, és mivel kifejezetten szép lány, ezért sokszorosan elcsúfították az arcát: tűzfoltja, ragyája és bibircsókja is van, plusz az összenőtt szemöldök. A gerle, mintegy szimbolizálva szűkebb emberi közegét, nem jön ki a rácsok közül, hiába szabad az út. Mármost a lány elutazása után a szülők elfelejtenek gondoskodni a kis kedvencéről, el is pusztul az, mire Pacsirta hazaér. Így hát addigra már rég megértettük, mit jelent, ha Vajkayéknak a szerettük szerette ennyire nem fontos. Pedig ebből az emberpárból nem hiányzik a képesség, ez kiderül az egymáshoz való gyengéd kötődésükből. Miért nem szeretik ezt a szegény lányt? – ágaskodik a kérdés a nyugtalan nézőben. Azért, mert csúnya? Vagy azért, mert hirtelen a zsarnokukat ismerik fel benne?

A zsarnokság – nem ezen az úton ugyan, de – óhatatlanul felmerül A méhek istene kapcsán is. Ott máshogy futnak a vonalak. De szintén egy családot ismerünk meg, ezúttal a felnövekvő kisgyerek szemszögéből. (A mű idejébe történetesen beleesik az az 1899-es év is, amikor a Pacsirta játszódik.) Ruszina Szabolcs alakítja a gyermeket a maga hórihorgas, csontos alkatával, illetve nyilvánvalóan nem avval – a kisbabák ennyire soha nem langaléták, mint ő –, hanem pusztán a szemével. A csodálkozó, vágyakozó, kíváncsi, sértődött, fájdalmas, végül pedig érzéketlen, könyörtelen tekintetével.

A helyzet egyszerű és átlátható. Van egy kedves, következetlen, szeleverdi anya, akit Grisnik Petra ad akkurátusan pontosan, túlzások és elhajlások nélkül. Egy apa, akit minden bizonnyal megvisel a munkahelyi rabszolgaság, ezért legalább otthon szeretné magát valakinek érezni. Szanitter Dávid alakításában érzékletes a férfi ziláltsága és bizonytalansága. A két szülő kapcsolata nincsen rendben, hiányzik belőle a tisztelet. Az asszony örökösen elégedetlen, ő előmenetelt akar, a férj békén hagyást. Rosszul megy nekik a gyereknevelés. Nem gonoszul csinálják, csak átgondolatlanul, primitíven és önző mód. Nem rosszindulatúak, hanem fáradtak, türelmetlenek és frusztráltak. Legyél jó! – adja ki az anya a direktívát, ám hogy ez alatt mit ért – sőt: mikor mit –, az a kisfiú számára fel nem fogható. Ráadásul kistestvér születik, aki elvonja a szülők figyelmét hősünkről. Mészáros Tamás játssza az öcsikét, vagyis hát minden további szereplőt ő játszik előzékenyen, de különösen hathatósan ezt a korán meghalt kisfiút, akin a nagyobb gyerek kifejleszti uralkodói és elnyomói hajlamát. (Ekkor exponálódik az utolsó képben visszatérő megafon.)

Idővel valamelyik apró részlet, dátum vagy név elhangzásakor rájövünk, hogy Adolf Hitlert látjuk itt családja körében. Addigra már a tapintatosan háttérbe húzódó didaxisnak sem róhatunk fel semmit: megértettük a direktben ábrázolt összefüggéseket a gyerekkori vélt és jogos sérelmek, a testi és lelki bántalmazások, a kritikus korban jött érzelmi defektusok és a személyiségfejlődés, illetve a politikusi, diktátori életút között.

Az előadás látványvilágát Polgár Péter a Kolibri Pincéhez illő hűvös egyszerűséggel és egyneműséggel teremtette meg. Néha még az is baljós tud lenni, ahogy fentről az ablakokon bejön a fény lefelé. A szereplők színtelen lenvászon ruhát hordanak, s a zöld füvön egy szimmetriára hajlamos fém díszletelem a központi darab. Hol hintának nézzük, hol ágynak, hol boncasztalnak, de légcsavarnak is beválna. A mintázata az apa által kedvelt és uralt méhek kaptárformáját idézi. Néha színes égősor gyullad fel a fémpad szélén, adagolva némi kísértetiességet. Itt nő fel ez a gyerek. Szvasztikát rajzol a papnál – és az a horogkereszt előadás-hossziglan ott marad a falon.

A méhek istene szépen kimunkált, alattomos szuggesztivitással dolgozó előadásának befejezéseként forogni kezd a fémszerkezet, mint egy földet fogott szélmalom. Rajta a szereplők, s ekkor már elkerülhetetlen, hogy a megafonba kiabáló hősünkről a dokumentumfelvételekről ismerős torz, indulatos szónokra ismerjünk.

A méhek istenét – ahogy a Pacsirtát is – színházpedagógiai feldolgozás követi/követheti. Ezzel szemben a Budapest Bábszínház Esti Kornéljának 16+-os nézőit valószínűleg nem muszáj feloldani, eligazítani vagy emészteni segíteni a produkció után.

Esti Kornél. Fotó: Éder Vera

Az Esti Kornél-előadás esztétikus elrendezéssel fogad: négy különböző méretű fekete doboz, kövek, kavicsok, lécösvény, és a kis színpadon elszórva a négy színész. A látványtervező, Lázár Helga a pepita és a kiskockás bűvöletében öltöztette őket, kifejezetten kedves például, hogy Pallai Mara – aki a beszéde szépségével mindig lenyűgöz engem – fekete-fehér ruhájának mintája visszaköszön Blasek Gyöngyi harisnyáján. Kulcsfigura a kamerával is dolgozó Márkus Sándor, akiben megvan a címszereplőhöz társítható könnyed, fiús báj, de fontos referenciaszemély Barna Zsombor is, akiről egy kiránduló férfi megbízhatóságára asszociálok. A négy színész számos Esti Kornél-novellát játszik el, s ezek igyekeznek úgy alkotni sorozatot, hogy nagyjából lefedjenek egy életutat. (Bábszínházi adaptáció: Fabacsovics Lili.)

Szilágyi Bálint rendező – nyilván a névből kiindulva – az Esti Kornél rockzenekar zenéjét adta a játékhoz, amivel egyrészt ellene tart a szöveg költőiségének, másrészt kétségkívül kiszélesíti az előadás nyelvi regiszterét. („Kidobom a szívem a szemétbe. Kibaszom a szívem a picsába.”)

A négy színész felvonultatja a legkülönfélébb bábtechnikákat; színek, formák, módok változatosságában gyönyörködhetünk. Kis és nagy bábfigurák, bunraku, marionett, fejbáb, testbáb, maszkos játék. A címszereplő különös, szépen kimunkált, szinte átlátszónak ható műanyag figura. Nem tudom, hogy a többi színes, négyujjú bábban fel kell-e ismerni valós személyeket, de a kapucnis, napszemüveges, cigiző alak Zsótér Sándorra emlékeztet, a csíkos inges, szemüveges, ősz loboncú pedig Esterházy Péterre. A lehunyt szemű büsztben pedig – amelynek karját és fejét a szakmai alázatból mindig példát adó Blasek Gyöngyi mozgatja – Antall Józsefet vélem felfedezni, bizonyára ide nem illő módon.

A báb az elidegenítést is szolgálja ebben a színpadi történetben, nemkülönben az összekötést. Megteremti a kapcsolatokat: Kosztolányi Dezső és Esti Kornél, rendező és színész, színész és szerep/szöveg között. A nézőben vélhetően mindig megszólal az a kérdés: miért? Mi szükség a bábokra? Mi az, ami nem mondható-játszható el nélkülük, pusztán a színész által? Ez az előadás átfogó és konkrét választ is ad erre. Egyrészt lényegi elem itt a műfaj gazdagságának felmutatása, a tobzódás benne. Másrészt az egyik novella másként talán el sem képzelhető. Amikor Esti Kornél egyedül marad egy koros prostituálttal – nota bene, ugyanez a bábfigura jelenítette meg a kezdeti epizódban Esti édesanyját –, a bábról lehull piros ruhája, s egy csupasz, szikkadt, megrendítő, szánni való bábtest veszi karjaiba Esti Kornélt, aki „egy formahibát akart helyrehozni”.

Vannak megtanítandó vagy felidézendő érzések, amiket a maga kifinomult és műfajspecifikus tudományával a színház képes előhívni belőlünk.