Ahogy Európába lassan visszatér az élet, és számos ország fokozatosan lazít a koronavírus-járvány miatti intézkedéseken, úgy kezd éledezni a színházi- és táncvilág is – ám egyelőre rengeteg korlátozással, szigorú szabályokkal és még több bizonytalansággal.

Az elmúlt napokban számos magyar táncegyüttes posztolta örömmel közösségi média-felületein, hogy újra elkezdték a próbákat, és a független táncművészek egyik legfontosabb szervezete, a Műhely Alapítvány és SÍN Művészeti Központ is megnyitotta próbatermeit június elején. Míg Magyarországon nincs egységes protokoll azon kívül, hogy a járványügyi előírásokat be kell tartani, addig a kontinens számos országában nagyon pontos szabályokhoz kell tartaniuk magukat a táncosoknak. A New York Times újságírója, Alex Marshall például a Ballet du Rhin napi tréningjéről tudósított: a táncosok nem használhatják az öltözőt, az utcai ruháikat később kidobandó zsákokban kell tárolniuk, fertőtleníteniük kell a balettrudat és a kezüket, a gyakorlás alatt pedig megfelelő távolságot kell tartaniuk egymástól, és maszkot kell viselniük. Nem túl meglepő, hogy az utóbbi előírás miatt egy intenzívebb gyakorlat után levegőért kapkodott és vízért rohant az egyik táncosnő.

Névre szóló balettcipő-raktár a Staatsballett Berlin otthonában

A szabályok országról országra változnak, de a napi tréningek és a próbák szinte sehol sem zajlanak a megszokottak szerint: Németországban a Staatsballett Berlin táncosai nyolcfős turnusokban gyakorolnak a stúdióban, az öltözőkben pedig egyszerre legfeljebb ketten tartózkodhatnak. Ausztriában minden táncosra nagyjából 10 négyzetméternyi hely kell, hogy jusson, és végig tartaniuk kell egymástól a megfelelő távolságot.¹ Az amerikai Dance Magazine készített egy ajánlást a táncosoknak arról, hogyan tudnak minél biztonságosabb körülmények között visszatérni a próbatermekbe, a cikk pedig a következő figyelmeztetéssel zárul: készülj fel rá, hogy a tréning más lesz, mint korábban. Az orvosokat tömörítő Dance/USA Task Force on Dancer Health nevű szervezet ugyanis nem ajánlja a fizikai kontaktussal járó korrekciókat, a partnerolást és a talajmunkát, valamint elkerülendőnek tartja az intenzívebb vagy nagyobb helyváltoztatással járó mozgásokat is a cseppfertőzés esélyének csökkentése érdekében. És ha mindez úgy hangzik, mintha éppen a lényeg veszne el a táncosok munkájából, akkor nem tévedünk nagyot: a New York Times cikkében Dominic Hodall, a Staatsballett Berlin táncosa arról panaszkodott, hogy nagyjából három napig tudott örülni annak, hogy ismét dolgozhatnak a stúdióban, de most már igazi, „normális” próbákon, és közönség előtti előadásokon szeretne részt venni.

Liquid Loft: Models of reality (kor.: Chris Haring)

Ez utóbbira azonban nem csak Hodallnak, de világszerte a legtöbb táncosnak még várnia kell. Bár Európában néhány országban már kinyithatnak a kisebb színházak (Ausztriában már tarthatók legfeljebb százfős rendezvények, Csehországban május 25. óta 300 fős, a tervek szerint június 22-től pedig akár 1000 fősek is, Bajorországban pedig legfeljebb 50 fős közönségnek lehet előadásokat játszani), sok időbe telhet még, mire mindenhol visszatérhet a közönség a színházakba. Európában az Egyesült Királyságot sújtotta legsúlyosabban a járvány; a SOLT (Society of London Theatres) június 3-i közleménye szerint a West End összes színháza zárva marad legalább augusztus 2-áig, de számos színház és produkció már eleve ennél későbbi újraindulással számol. Az egyik legismertebb angol producer, Sir Cameron Mackintosh május elején arról beszélt, hogy szerinte idén már nem fognak kinyitni a West End színházai. Mindeközben egyre több brit szervezet és színházi személyiség kongatja a vészharangokat: egy másik ismert producer, Sonia Friedman arra figyelmeztetett, hogy év vége előtt az angliai előadó-művészeti szervezetek 70 százaléka csődbe mehet, és nagy port kavart az a hír, hogy a Globe Theatre bejelentette: ha nem jutnak sürgősen 5 millió font segélyhez, valószínűleg végleg be kell zárniuk a kapuikat.

Mindeközben Amerikában – a járvány által egyik legsúlyosabban érintett országban – a legtöbb színház máris feladta az erre a naptári évre vonatkozó a terveit. A táncegyüttesek közül nem tervez idénre előadást például az L.A. Dance Project vagy a Mark Morris Dance Group sem; a Metropolitan Opera pedig nemrég jelentette be, hogy idén szilveszterkor nyit újra. Ez azt is jelenti, hogy vélhetően idén elmarad a szintén a Lincoln Centerben rezidens New York City Ballet Diótörő-szezonja, ami a társulat jegybevételeinek 45 százalékát teszi ki egy évadban. „Ha túl korán kezdjük újra a munkát, és bárhol egy színház gócponttá válik, az az egész ágazatot visszavetheti” – mondja Mary McColl, az Actors’ Equity Association igazgatója a New York Times cikkében – és ez bizony nem csak Amerikában, hanem az egész világon bárhol valós veszélyt jelent.

Justin Peck, a New York City Ballet rezidens koreográfusa próbál még a járvány előtt NYCB táncosaival

Ez az érv indokolhatja azt az óvatosságot is, amely jelenleg a magyar színházvezetők körében tapasztalható. Bár a kormányszóvivő június 4-én bejelentette, hogy a veszélyhelyzet megszüntetése után (amelyről június 16-án szavaz az Országgyűlés) újranyithatnak a színházak, a 24.hu által megkérdezett igazgatók többsége nem tervez nyárra előadásokat. Az újranyitás feltételei persze egyelőre még tisztázatlanok, és a legtöbb színházban amúgy is napokon belül elkezdődne a nyári szünet, de ennél nagyobb probléma az, amit a fentebb idézett cikkben Sonia Friedman így fogalmazott meg: „A színház nem kompatibilis a társadalmi távolságtartással”. Megtartható-e a másfél méteres távolság a nézőtereken, és egyáltalán hatékony védelmet biztosít-e ez a járvány terjedése ellen? Lehet-e plexifalakat emelni a széksorok közé? Tudnak és akarnak-e maszkban ülni a színházban a nézők? Egyáltalán el mernek-e jönni az előadásokra? Meg kell-e mérni a lázukat? Lehet-e engedni fellépni a 65 év feletti művészeket? Mely előadásokat lehet kigazdálkodni, ha csak a nézőtér egy részét szabad megtölteni? Csak néhány abból a rengeteg kérdésből, amelyekre egyelőre nincs megnyugtató válasz. Bár Magyarországon és Európa legnagyobb részén már lecsengőben van a járvány, a világ számos táján (így jelenleg elsősorban Latin-Amerikában és Afrikában) csak most tombol igazán, és bármikor tarthatunk a pandémia második hullámától is, amely ismételten átírhatja az amúgy sem sziklaszilárd lábakon álló színházi terveket.

Ráadásul amikor arról beszélünk, hogy a színház nem kompatibilis a társadalmi távolságtartással, akkor természetesen nem csak arra gondolunk, ami a nézőtéren történik, hanem arra is, ami a színpadon. De a színház könnyen alkalmazkodik a legtöbb helyzethez, és ami ezekben a hónapokban kényszerűségből történik a próbatermekben, annak bizony hatása lesz arra is, amit az újranyitás után majd a színpadokon látunk. A New York Times idézett cikkében Chris Haring, a Liquid Loft művészeti vezető-koreográfusa elmondta, hogy a megfelelő próbatermi távolságtartás érdekében jelenleg egy olyan előadáson dolgoznak, amely a magány témájával foglalkozik, így a táncosoknak nem kell egymáshoz érniük, és meg tudják tartani a másfél méteres távot egymástól. Az Iceland Dance Company táncosai néhány napja már távolságtartás nélkül próbálhatnak, előtte azonban másfél hónapot töltöttek szabadtéri próbákkal (aki személyes tapasztalatból vagy akár csak leírásokból ismeri az izlandi időjárást, az most extra elismeréssel adózhat nekik), egymás érintése nélkül. A dolog külön bukéja, hogy az együttes a Romeo és Júliát készíti elő. Az előadók időnként fákkal táncoltak partner helyett. Erna Ómarsdóttir koreográfus elmondta, hogy a színpadon sok minden visszaköszön majd a tengerparton vagy éppen temetőben tartott próbák kísérleteiből. Az Exeunt Magazine hasábjain pedig Alice Saville elmélkedett arról, hogy hogyan is nézhetne ki a társadalmi távolságot betartó színházi előadás? A legnyilvánvalóbb válasz persze az, hogy sok-sok monodrámát (illetve táncszínpadon: szólót) fogunk látni a közeljövőben, és ez valószínűleg tényleg így lesz, de Saville-nek van néhány kreatívabb ötlete is. Ilyenek például az autós színház; a nagy, tágas, akár szokatlan szabadtéri helyszíneken megtartott előadások; a házhoz vitt előadások; a helyspecifikus produkciók; a virtuális valóság-technikákat felhasználó előadások; vagy a maratoni hosszúságú, idősávosan látogatható produkciók. Ezen ötletek nagy része persze korántsem új, hanem legalábbis hasonló formában már megvalósult (Saville példákat is hoz mindegyikre). És bár az ilyen formabontó kezdeményezések művészileg gyakran hoznak izgalmas eredményeket, azért nem véletlen, hogy az elmúlt évek során nem kerültek többségbe a színház hagyományos kereteit szétfeszítő produkciók a nemzetközi repertoárban. A szükség persze mindig törvényt bont, és én például nagyon boldog lennék, ha a Budapesti Fesztiválzenekar szerenád-koncertjeihez hasonlóan mini táncprodukciókat is lehetne látni a városi házak udvarán.

A Benjamin Millepied vezette L.A. Dance Project táncosai egy „távolságtartó” fotózáson

Többek között a The Guardian említi azt a mostanság többször citált érdekességet, hogy a londoni színházak 1603 és 1613 között összesen 78 hónapig voltak zárva a pestisjárvány miatt. A színháztörténet mégis igazi aranykorként tartja számon ezt az időszakot. A kényszerű színházbezárások idejét sem nevezhetjük elvesztegetett időnek: ezen időszakok alatt írta meg például Shakespeare néhány legfontosabb művét. Ki tudja, talán a mostani, nehézségekkel teli időkre is aranykorként tudunk majd egyszer visszatekinteni.

1 A német és osztrák szabályozásokkal részletesen foglalkozik a Papageno cikke.